Mondja Monsieur Desiré, ki a maga szellemi ideálja?

"Mondja Monsieur Desiré, ki a maga szellemi ideálja és miért?" - "Ha férfire gondolok, akkor mindig Shakespeare-t látom, az embert, amint műveiből visszaállítom magamnak. Ő a magas előkelőség, aki mindent megért, mindenkihez közel van és a tömegtől távol. Tétovázó, de a döntő pillanatban megbocsátó, külső megjelenési formájában, mint Hamlet, maga az udvariasság, belső mivolta pedig az irgalom. Arisztokrata szellem, aki a társadalmi kérdéseket percről-percre és esetről-esetre oldja meg a maga módján". Kosztolányi - sorozatunk következő álomásaként Desiré egyik kevésbé ismert esszéjét ismerhetik meg, amelyben Shakespeare-ről gondolkodik - miközben önmagáról is elárul fontos tudnivalókat. 

Kosztolányi Dezső

Az ő lírája

(Jegyzetek Shakespeare-ről)

Most nem törődöm azzal, hogy milyen drámákat alkotott. Azzal sem, hogy mióta ezen a földön járt, már háromszáz éve élnek álomalakjai, kiket jobban ismerünk tulajdon testvéreinknél, azok, kiket már szüleink és öregszüleink is láttak, mi pedig átadjuk majd őket fiainknak, unokáinknak. Rejtélyes atyafiságban van velünk az emberiség. Műveinek finom óraszerkezetét sem vizsgálom. Arról sem ábrándozom, hogy látása mennyire változtatta meg a világot, a mi szemünkben és mások szemében, mindörökre.

Az ő lírája foglalkoztat. De nem szonettjeire gondolok, melyek egyéni mivoltából talán legkevesebbet mutatnak, és leginkább látszik rajtuk a kordivat, a hagyomány, hanem mindara, amit valaha érzett, gondolt. Ez a lírikus ezerarcú. Van egy Shakespeare Vilmos, de van egy Shakespeare Lear, Shakespeare Hamlet, Shakespeare Rómeo is. Mindegyik ő, és mindegyik önmagáról vall.

*

Mi lenne nélküle a föld? Bizonyára szegényebb lenne. Tárgyakra, fogalmakra, állatokra, emberekre, természeti jelenségekre rányomta egyéni kézjegyét, és azóta mások. Tudod-e, hogy a hold is sápadtabb, betegebb, mélakórosabb, mert egyszer megnézte őt? Tudod-e, hogy a reggel úgy nevet az éjre, mint egy kékszemű lány egy feketeszeműre? Tudod-e, hogy mérges, fanyar hajnal, a hősi alkonyat egy véres harctéren, a pezsgő, vidor délelőtt egy halszagú piacon, az éjfél, amikor a kuvik szól, és gyilkosok keze vértől aranyos, a kísértetjáró óra, harangjaival, üstdoblármájával, az utca, a fenyér, a hegyorom, melyen tornyok, bástyák feszülnek, mind-mind az övé?

*

Azok, akik ilyesmivel is törődnek, megolvasták, hogy tizenötezer szót használt, míg egy angol bányamunkás egész életén át beéri háromezerrel. Én azt hiszem, a számítás nem pontos. Még több szava van. Sohasem találkoztam nála ugyanazzal a szóval, mert a maga helyén minden szava újnak rémlik, melyet abban a pillanatban tép ki gyökerestől, a nyelv őstelevényéből. Próbálj szókat mondani találomra: sárga, kék, százszorszép, ruta, ölyv, galamb, bognár, árkász, ima, téboly aztán még vagy tizenötezret. Mindegyiket megleled szótárában, de milyen más fénnyel. Ez a varázsló mindent megbabonázott. Világhódító volt, kinek még kezét sem kellett kinyújtani, csak megnevezett ezt-az, és végképp az övé lett.

*

Nem finom, hanem igaz, megdöbbentő. Alvajáró lírikus, ki álmában látja, hogy a világ egy, és a tárgyak, emberek testvérek egymással, önkívületi képzelet, mely mivoltában józan. Ő ólompehelyről, fényes füstről, fagyos tűzről, beteg egészségről, éber álomról beszél. Ha valaki fújja forró ételét, eszébe jut az a vihar, mely tengeren a kalmár hajóit tépázza. Az álom a természet második fogása az élet lakomáján, az első az ébrenlét. Kardunk vagdossa a levegőt, és a levegő gúnyosan sziszeg, kifütyöli. Egy fényes arc úgy csüng az éjszakán, mint szerecsen fülében az ékszer. Akik félnek, kocsonyává fagynak. A sír kinyitja márványingét, és a halottak szétszaggatják pólyáikat, mint a csecsemők. Vörössé válik a zöld óceán, mihelyt a gyilkos megmossa benne a kezét. Micsoda titokzatos körtánca a dolgoknak. Minden az, ami, és minden az, ami a nem az. A hold most söröshordó dugója, mely a fellegekben hánykolódik, az ágy rothadt alom, melyen a paráznák büdös csókkal mézeskednek, a csőcselék földobálja izzadt hálósipkáját, s pállott lehellete az eget verdesi, mindez pedig összeolvad a veronai szerelmes sóhajával, az esőfelhővel, a gyöngyvirág és ibolya illatával. A boszorkányok dalát hallom, mely a költészet boszorkányságát fejezi ki: „Szép a rút és rút a szép..."

*

Nincs őnála érzékibb költő. Nevezték már csodának, lángelmének, de én azt szeretném tudni, hogy milyen érékei lehetnek a pogánynak, ki mielőtt meghalt volna, egészen magába fogadta az életet. Szűk ajtócskák érzékeink, melyeken át bejut hozzánk a világ. Az övéi várkapuk voltak, társzekerek robogtak be rajtuk minden nap dús zsákmánnyal. Ő volt a Szem, mely ízlelt, a Kéz, mely tapintott, az Orr, mely szagolt, az Ember, ki igazán élt.

*

Óriás, minden költő apja, a líra, az igazi líra, mely nem állhat meg egy helyen és mozog, drámává lendül, de lényege az, amire rámutattam, hogy rokonnak tud eget és földet, testet és lelket. Ne nézzétek le képtorlaszait. Azokban a legmélyebb. Hasonlatai nem stilisztikai formák, hanem jelképek. Dagályát se emlegessétek. Ez a szó a tengertől származik, melynek apálya és dagálya van. De merte-e már valaki azt mondani a tengerről, hogy dagályos?

Színházi Élet 1924. január 13-19.

Forrás: Az élet primadonnái /