A porszem igazsága - Interjú Tóth Zoltánnal

A 90-es évek közepén több évadon keresztül hatalmas sikerrel ment a Svejk a Csokonai Színház műsorán. Tóth Zoltán, aki a címszerepet alakította, nem sokkal később Budapestre szerződött. Egy esztendeje ismét a derék katona bőrébe bújt, ám ezúttal vendéglőben, vacsora közben szórakoztatja az úri közönséget az élet nagy bölcsességeivel, mint például: „Az ember gigász akarna lenni, barátom, pedig csak egy darab szar.” A színésszel, aki legközelebb az Ördögkatlan fesztiválon lép fel Svejk, vacsorázzunk! című előadásával, a debreceni Latinovits Kávéház teraszán készült interjú.

Részlet egy interjúból

A debreceni Svejk miatt figyeltek fel rád Budapesten?

Tóth Zoltán: Nem, az Ibusár után kezdtek keresni. Először Kecskemétre akart szerződtetni Bal Jóska Novák Eszterrel, nem mentem. Hívtak a Katonába, oda Zsámbéki Gábor. Azt választottam.

Hány évet voltál ott? Nyolcat?

Tóth Zoltán: Tizet számoltam, de ebben volt egy olyan év, amikor még a Csokonai tagja voltam, úgy utazgattam fel próbákra. Reggel mentem az IC-vel, az esti előadásra hazaértem. Amikor megvolt a bemutató, akkor megfordult. Pesten játszottam esténként, délelőtt tízkor pedig kezdtem a próbát Debrecenben.

Mégsem voltál elégedett a tíz évvel. Mi volt a baj a Katona József Színházzal?

Tóth Zoltán: Egy olyan színházba kerültem, ahová nekem nem szabadott volna. Elvakított a dolog.

A Katona kultikus imázsa?

Tóth Zoltán: Hogyne. Elvarázsolt, hogy a magyar színésztársadalom két kezét összetette volna, ha bekerülhet oda. Elvakított… Az első bemutatóm Hauptmann: Henschel fuvarosának a címszerepe volt. Már akkor éreztem, hogy ebből baj lesz. Hauptmannról tudni kell, hogy a naturalista dráma egyik legnagyobbja. Minden az a színpadon, ami le van írva a darabban. A szék az szék, az asztal asztal, a ló pedig ló. Nincsenek áthallások, belemagyarázások. Amikor először elolvastam, nagyon megörültem. Gondoltam, ez nekem való lesz. A próbák még csak-csak mentek, néha ugyan egymásra néztünk furcsán Szirtes Ágival, de a baj akkor kezdődött, amikor bejött a jelmeztervező, és rám adott egy neonzöld harisnyatartót. Akkor sem voltam kis darab ember. Ott álltam, néztem, kérdeztem, ez mi a franc, most mi lesz azzal, amit színészileg eddig csináltam. Azt felelték, nyugodjak meg, ez így lesz jó, én csak csináljam azt, amit eddig. Akkor kellett volna otthagynom a fenébe. De nem mertem.

Egzisztenciális okok miatt?

Tóth Zoltán: Nem. Úgy voltam vele, biztosan én vagyok a hülye, mert még nem értem. Majd fogom, ez itt a fővárosi Katona József Színház, ez más. Azóta sem értettem meg. Szegény Molnár Gál Péter egyébként a Népszabadságban hatalmas terjedelemben háborgott azon, hogy a kulturális élet intellektuális fellegvárába hogy hozhatták ide – kicsit eltúlozva - ezt a büdöslábú tahót? (nevet) Milyen érdekes: Dúró Győző dramaturggal egyszer együtt utaztam a vonaton, amikor azt mondta: „Te soha nem leszel pesti színész”. Dehogynem, válaszoltam, majd meglátod. Nem látta meg. Soha nem lettem pesti színész. Nem ment. Nem megy most sem. Bulizni már nem szerettem, kimulattam magam Debrecenben. Pedig Ascher Tamás egyik aranymondása az volt, hogy a fővárosi karrier egyenes arányban áll a látogatott bulik számával. És ebben semmi túlzás nincs, talán ez a legszomorúbb.

Tömeges magány

Hogyan hagytad ott a Katonát?

Tóth Zoltán: Gyakorlatilag kirúgtak. Ne szépítsük. Nem mondom, hogy nem voltak jó előadások, néhány egészen kiemelkedőben is részt vehettem, de alapvetően végig kívülállónak éreztem magam. Nem ért váratlanul a dolog, az igazsághoz tartozik, hogy az utolsó két évben mindent meg is tettem azért, hogy kirúgjanak. Zsámbéki helyében én sem döntöttem volna másképp.

Megbántad?

Tóth Zoltán: Könnyű lenne most okoskodni, hogy a sors engem igazolt, de van benne valami. Ha megnézed a mostani Katonát, a saját belterjességének lett az áldozata. A mai napig egy elit klub, amely saját fontosságának tudatában működik. De igazán maradandó előadások mostanában nem születnek ott.

Amikor vége lett, nem ijedtél meg? Próbáltál más társulathoz szegődni?

Tóth Zoltán: Finoman fogok fogalmazni: a szakmában nagyon hamar elterjedt, hogy nekem Zsámbékival, a Katonával komoly konfliktusaim voltak. Ez pedig – a tekintélyrendszert ismerve – nem jó előjel egy állást kereső színésznek a fővárosban. Nevetni fogsz: tudod hová szerettem volna a legjobban akkor bekerülni? A Vidám Színpadra. Komolyan. Annyi éven át játszottam a lila előadásokban, hogy azt mondtam: én most szeretnék egy kicsit poénokat szóró, szeretnivaló színész lenni. Meg is kerestem Puskás Tamás igazgatót, de aztán valahogy nem jött össze a dolog.

Debrecen nem jött számításba?

Tóth Zoltán: Nem. Ötletelés szintjén talán, de komolyabban nem.

Mit gondolsz a mostani Csokonai Színházról?

Tóth Zoltán: Remek előadásokkal van tele. Feszített rendezői stílus, nagyon jó színészek. Sok előadást láttam, sok nagyszerű előadást. Jó színház – csak nem az enyém. Ami a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy – ahogyan hallom – nem is a debrecenieké. És ez tényleg nagy baj. Lehet persze felmutatni a külföldi vendégszereplésekről hozott díjakat, ezek nagyon fontos és jó dolgok, de nem fogják meghatni az otthoni nézőket vele. A debreceni színház, tetszik, nem tetszik, a debrecenieké, és Debrecenben van. Mintha nem lenne ez szem előtt. Példálózni szoktam Szabó Magdával. Nagyon kevés helyen játsszák – itt kötelező lenne. De nem. Adnak helyette mást, azt meg nézzük, mint valami csodabogarat. Nem igazán szerencsés az ízlést „terror” formájában tálalni. Amikor rámondják valamire, hogy „márpedig ez a mérvadó”.

A régi kollégákhoz be szoktál menni?

Tóth Zoltán: Igen, bár most már be tudtam ballagni úgy a büfébe, hogy senkit nem ismertem. Azt érzem, hogy nagyon kevés „saját” színésze maradt a városnak, akit teljesen elfogad, magáénak érez. Kóti Árpi mondta egyszer bölcsen: „nem az a baj, hogy Debrecenből elmennek a színészek, hanem az, hogy nem akarnak visszajönni”. Én szeretnék. Magába az épületbe. Azzal sokszor álmodom. De egyébként… Valószínűleg rengeteg konfliktusba keverednék.

Nem érezted a Katona után egyedül magad?

Tóth Zoltán: Nem. Soha nem voltam az a „főzzünkegyütthalászlevet” típus. A Katonába pedig nem is tudtam beilleszkedni. Büféztem, szívtam a sarokban a cigit, de nem lettem egy közösség tagja. Utána Tatabányán játszottam vagy három előadásban, főiskolai vizsgaelőadásokban – az például olyan színház, amit még szeretek –, de a társulathoz tartozás igénye már nem volt meg bennem.

Honnan jött a ’Svejk, vacsorázzunk!’ ötlete? Ott állsz egy vendéglőben a pultnál, eszel és sört iszol, miközben a nézők egy komplett vacsora elfogyasztása mellett hallgathatják Svejk monológját.

Tóth Zoltán: Szerelemgyerek. Az már az elején tiszta volt, hogy sokszereplős előadásról szó sem lehet. Adott volt, hogy egyedül csinálom. Dolgoztam rajta négy hónapot, aztán jött a hogyan tovább. Azt elvetettem, hogy kiálljak egy pódiumra, és 70-80 percen át beszéljek. Abba én is nagyon beleunnék, a közönség is. Így nekiálltam Budapesten vendéglőket keresni. Az első, amelyikkel fel is vettem a kapcsolatot, A Ferdinánd Monarchia Cseh Sörház és Étterem volt. Azonnal igent mondtak, azóta is az a bázis, ott megy a legtöbbször a Svejk. Így jött az egész. Ha már cseh étterem, akkor legyen egy korsó sör, ha már sör, legyen egy tangóharmonikás is (az ország legjobb harmonikását sikerült megnyerni), és máris kész a hangulat.

Hány előadásod van egy hónapban?

Tóth Zoltán: Három-négy. És ez újabb örömöt ad. Hatalmas élmény úgy kezdeni egy hetet, hogy tudom: pénteken játszani fogok.

Visszatért az ünnepi várakozás csodája?

Tóth Zoltán: Pontosan. Debrecenben volt olyan évadom, amikor havi harminckét előadásom volt. Bementem, aztán amilyen jelmez éppen ki volt készítve, azt felvettem. Nem hiszem, hogy tudnám már így csinálni. Nem akarnám. Ennek így újra van varázsa. Mindent előkészíteni, beleértve magamat is. Megint van értelme a készülődésnek. Az ünnepre.

(…)

Tóth Zoltán világszemléletére mennyire hatott a svejki filozófia, a kiröhögés és a világ semmibe vétele?

Tóth Zoltán: Sokban. Ösztönösen jött, aztán tudatosan erősítettem magamban. Valamikor nagyon indulatos ember voltam. Már nem vagyok dühös. Semmire. Nem ér annyit. Dehogy ér ez annyit. Győzködjek például kinevezett színházi igazgatókat a gondolataim igazságáról? Ugyan. Ő se győzködjön engem semmiről. Ő már rég nem lesz igazgató… Ismered… Minek? Olyan sok álságos embert és szituációt láttam. Régen sem folytam bele, most sem. Akkor indulatból nem, ma már röhögve legyintek, azért nem. Svejk mondja: „Az ember gigász akarna lenni, barátom, pedig csak egy darab szar.” Ha ezt nem fogadjuk el, akkor baj van. Az ember csak egy porszem. Alapjában minden porszemnek megvan a saját igazsága, de ez a világ összességét tekintve kit érdekel? Lehet forogni a saját igazságunk körül, csócsálhatjuk, rágcsálhatjuk, de attól még semmi nem változik. Én a saját igazságomat megfogalmaztam, aszerint élek, és ebből engem ki már nem lehet zökkenteni.

A Svejk, vacsorázzunk! legközelebb augusztus 4-én az Ördögkatlan Fesztiválon sörözhető végig, szeptembertől pedig a debreceni közönség is láthatja az előadást a Vojtina Bábszínházban.

AZ ÖRDÖGKATLAN programjából itt válogattunk.

Forrás: vagy.hu