Ha ti játszotok, akkor én is - Interjú Scherer Péterrel

"Amikor a Nemzetiben a Jeget csináltuk a Mundruczóval, a Tilo (Tilo Werner) azt mondta, hogy szerinte a Krétakör – és minden más társulat – igazi ereje abban rejlik, ha az emberek, akik alkotják, nagyjából ugyanarról gondolják azt, hogy jó. Tilo egy kicsit törte a magyart, de ezt el tudta mondani. Mert nagyon sok mindenről lehet azt gondolni, hogy jó" - mondja Scherer Péter, akit a Nézőművészeti Főiskoláról, A gyáváról, a néző és a színész látszólagos elszeparálásáról is mesélt. 

Az általad rendezett A gyáva című előadással elnyertétek a 6. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle megosztott fődíját. A Nézőművészeti Kft. legújabb bemutatója a drámapedagógia és az alternatív színház eszközeivel élve beszél a drogfüggőség problematikájáról. Honnan jött az alapötlet az előadás létrehozásához?

Scherer Péter: A Klamm háborúja című monodrámámat a Kolibri Színházzal évek óta játszom, és járom vele az iskolákat, előadás után pedig mindig van drámafoglalkozás. Nagyon megszerettem ezt a műfajt. Gyulai Eszter dramaturg barátom vetette fel, mi lenne, ha csinálnánk egy drogos történetet, ami iskolákban is játszható. Szerencsénkre megtaláltuk a Kovács Krisztiánt, aki hihetetlen mennyi rétegében van benne ebben a szerepben. Megszereztünk egy csomó könyvet, DVD-t, és elkezdtünk közösen gondolkodni, aminek a végeredménye ez a se nem darab, se nem monológ, se nem egyszereplős, se nem kétszereplős furcsa köztes átmenet lett, ami úgy tűnik, működik. Improvizáltunk jeleneteket, és megpróbáltunk irodalmi szövegeket összemosni a Krisztiánnal megtörtént dolgokkal és a fikcióval, azokat láthatatlan hálókkal átszőni. Az előadás végén pedig – épp úgy, mint a Klamm-nál - mindig van beszélgetés, mi már e nélkül nem is ajánljuk ezt sehova, mert ez így teljes. Surányi Judit addiktológus, szociológus barátunk jön velünk, aki a darabnak a szakértője is volt. Ezzel az előadással nagyon boldog vagyok. Ha nem kaptuk volna meg a díjat, akkor is ezt mondanám. Csodálatos, szuperul működik, aztán hogy a kritikának meg az Ascheréknek is tetszett a zsűriben, az egy plusz jó dolog, de az igazi visszajelzés az iskola, a diákok reakciói.

A Nézőművészeti Kft-vel nem titkolt szándékotok, hogy megszüntessétek a néző és színész látszólagos elszeparálását, így szólítva meg akár képletesen, akár ténylegesen is a közönséget. Mikor fogalmazódott meg bennetek a gondolat, az igény arra, hogy a kőszínházi keretek közül kilépve fogalmazzátok meg a titeket motiváló kérdéseket, problémákat?

Scherer Péter: ’94-ben, amikor a Mucsival (Mucsi Zoltán) a Csányi János rendezte Szentivánéji álmot csináltuk a Bárkában, mindkettőnk nagy kitörési lehetőséget kapott, - csakúgy, mint például Szabó Győző. Nagyon jó kritikákat kaptunk, és mondtam egyszer, - vagy lehet, hogy a Mucsi mondta -, hogy csináljunk együtt valamit. Jó, jó, csináljunk, de mit? Elkezdtünk darabokat keresni, és nem igen találtunk az Emigránsokon kívül olyan kétszereplős darabot, amit meg lehetett volna csinálni. Majd egyszer csak valahogy a látóterünkbe került a Tasnádi István író és az Árkosi Árpád rendező. Megkérdeztük, hogy nincs-e kedvetek velünk valamit csinálni, és mondták, hogy de, van. Úgy voltunk vele, hogy beszélgetünk, és majd meglátjuk mi lesz. A dühös feleség nyugodtan mondhatja, hogy ti tulajdonképpen szórakozni jártok, mert csak kávézgattok, és hülyeségeket meséltek egymásnak… Valóban. Nagyon megtetszett ez a fajta alkotómódszer, ami komoly is meg komolytalan is egyszerre. Eddig négy ilyen előadás született: mindig előtérbe kerül valamilyen téma, ami izgatja a többieket is. A legelsőt ’95-ben csináltuk, akkor azt boncolgattuk, mi az, ami ma, Magyarországon piszkálja a csőrödet, aminek nem kéne, hogy így legyen? Sokat beszélgettünk erről, és kilyukadtunk a privatizációnál, mert akkoriban kezdték el kiárusítani az országot. Megegyeztünk abban, hogy csinálunk egy szatirikus hangvételű előadást erről. Ebből lett a Bábelna című előadás, miben a Mucsi végül nem játszott. Végig ott volt a brainstormingban, de csak fél év múlva tudtuk bemutatni, amikorra neki már befutott egy másik munka. Közben meg rájöttünk, hogy ez valójában nem is kétszereplős, hanem három, és akkor jött még a Tóth Jocó és a Tamási Zoli. A Szkénében mutattuk be, de vittük a Bárkába és művházakba is, ebből százhúszat játszottunk. Ez a közös gondolkodás általi kollektív alkotó folyamatra való igény mindenkiben ott volt, a Tasi (Tasnádi István) pedig alkalmas arra, hogy ne csak a saját gondolatait vesse papírra. Valamifajta írói konszenzusra képes, fogékony a másik gondolatára: ha valamin röhögünk, látom, hogy jegyzetel, ír, és ebből egyszer csak lesz egy jelenet, aminek egy részét mi mondtuk hülyeségként, a másik részét az István hozzá írta, aztán ebből egyszer csak lesz egy előadás. Nagyon nehéz jól csinálni sok emberrel, ez ilyen kis kommandó szinten tud működni.

Aztán volt a Nézőművészeti Főiskola, majd a Magyar a Holdon,- amiben a Csákányit (Csákányi Eszter) megkínáltuk egy vendégszereppel -, aztán A fajok eredete, ami még most is alakul. Az is így született, a Katona Laci állandó partnere lett a Mucsi-Scherer párosnak. Nem véletlenül vettük fel a Kft. nevét a Nézművészeti Főiskolából, mert ha nem is kizárólag erre akarjuk felépíteni az előadásainkat, de a munkamódszert továbbra is megtartjuk, és szeretnénk tovább vinni. Ezeknek a daraboknak az a jellemzője, hogy a harmincöt és ötvenedik előadás közt érnek be, addig dúsul, csiszolódik, kerülnek bele poénok. Egyébként most A fajok eredetében van egy olyan „geg”, hogy perselyezünk: gyűjtünk a filmre, mert a három hajléktalan már olyan szinten lecsúszott, hogy nem tudja befejezni a filmet, amit csinálnak. Debrecenben játszottunk, én mondtam, hogy értéktárgyakat is elfogadunk, sőt valutát, és papírpénzből is tudtunk visszaadni, ha valakinél esetleg csak ilyen van. Majd erre az egyik nő fogta, lecsatolta a karóráját, és beledobta a perselybe. Az előadás végén egyszer csak kopogtak az öltözőajtón, hogy a hölgy itt áll, és ha nem sért meg minket, akkor tulajdonképpen az óráját visszakérné. Vagány volt, azt mondta, ha ti játszotok, akkor én is játszom.

Következő Nézőművészeti-projekt?

Scherer Péter: Beadtunk egy pályázatot szintén egy iskolai darabra Vakság címmel. Valamilyen módon a vakságot és a látást vagy a fogyatékkal élők problémáját szeretnénk megragadni. A Katona Laci lenne meg a Lilla (Sárosdi Lilla), és szintén az Eszterrel csinálnánk, így négyen. Ez a Gyáva-kommandó egy fővel bővített változata. Most egyelőre vannak itt nálam szövegek, amiket olvasunk, vannak filmek, amiket nézünk, és aztán meglátjuk, hogyan tudjuk ezt megragadni.

Hasonló gondolkodás mentén szerveződött a Krétakör is…

Scherer Péter: Ez egy kölcsönhatás. Lehet, hogy a Schilling azért hívott a Krétakörbe, mert tudta, hogy ez a fajta gondolkodás megvan bennünk. Ezzel együtt óriási hatással volt mindannyiunkra, hogy az a tizenhárom ember a Süsü (Schilling Árpád) vezetésével milyen hatékonyan és kreatívan tud dolgozni valamifajta olyan közös ízlés mentén vezérleve, amit mindenki a magáénak gondol. Amikor a Nemzetiben a Jeget csináltuk a Mundruczóval, a Tilo (Tilo Werner) azt mondta, hogy szerinte a Krétakör – és minden más társulat – igazi ereje abban rejlik, ha az emberek, akik alkotják, nagyjából ugyanarról gondolják azt, hogy jó. Tilo egy kicsit törte a magyart, de ezt el tudta mondani. Mert nagyon sok mindenről lehet azt gondolni, hogy jó...

A „közös jó” keresése, felmutatásának és megtalálásának igénye élteti az Ördögkatlan Fesztivált is.

Scherer Péter: És egy fajta ízlés. A Katlan tényleg egy értelmiségi sziget, a kultúrára, és nem csak a szórakoztatásra, hanem elgondolkodásra vágyóknak is. És nyilván a Kiss Móni és a Bérczes Laci ízlése határozza meg azt, hogy kik vannak ott, kik a védnökök, a meghívott vendégek, a hét arcai és kik a fellépők. Egyébként pedig az egész faluközösség együtt él, lélegzik a fesztivállal. Tavaly Nagyharsányban laktam a Szarkandi Zitáéknál. Édesanya és lánya, együtt vezetik a helyi boltot. Teljesen elment a hangom, ami rendszerint megtörténik a Katlanon. Kérdeztem, hogy vehetek-e egy kis mézet. A hölgy levett a hűtő tetejéről egy öt literes mézes bödönt, elém tette, és mondta, hogy amennyi jól esik. Eszegettem a mézből, minden nap megkérdezték, hogy hogy van a hangom. Aznap reggel, mikor hazaindultam, a csomagom mellett találtam egy literes üvegbe kitöltve a mézet, és oda volt írva, hogy vigyem el magammal. Szóval ez is a Katlan.

Talán túlzás ilyen fiatal fesztivál kapcsán hagyománnyá válást emlegetni, de mindenképpen fogalommá szerveződött, és összeforrt a Kapa-Pepe párossal a busszínház is.

Scherer Péter: Nagyon imádtam, igazi, jó értelemben vett baromkodás volt, és úgy vettem észre, hogy a nézők is szívesen vettek részt benne. Ha Budapesten a 7-es buszra felszállnánk, és elkezdenénk ilyen típusú ökörségeket, akkor az emberek nagy része felháborodna, leszállna, és azt mondaná, hogy menjetek a francba. Míg itt tulajdonképpen arra játszunk rá, hogy az emberek azért jönnek ide, hogy jól érezzék magukat. De annyira mi is vagyunk intelligensek, hogy megérezzük, mi az, amikor valaki ellenáll. És ezt nem csak úgy lehet észrevenni, ha a száját már kifordítottad, és a lyukas fogait nézed, és megharap, mert akkor már késő, hanem esetleg oda se nyúlsz hozzá. Szóval ez erről is szól, hogy meddig lehet a színész-néző interakcióban elmenni anélkül, hogy a néző megsértődjön. Ezeket a határokat a Katlan kiterjeszti, és ez nekem nagyon tetszik, mert innentől már tényleg az megy, hogy ki játszik. És abban a pillanatban, ahogy ez összemosódik, olyan közösségi élmény jön létre, ami mindannyiunké.

Készítette: Mészáros Csilla