„A Nehézre vártam harminckét évet” - Beszélgetés Mucsi Zoltánnal

Az idei Ördögkatlan Fesztivál egyik főszereplője Mucsi Zoltán, aki a Nehézzel elnyerte a POSZT legjobb férfialakításnak járó díját. A fesztiválon a Nehéz mellett a több mint tíz éve futó Mulatságban, Tasnádi István A fajok eredete című darabjában láthatjuk, a Nézőművészeti Főiskolában képzetlen nézőket okít, s ha a falvak között rossz buszra szállunk, minket sem kímél majd.

Hogy telik a nyár? Mit csinálsz éppen?

Mucsi Zoltán: A Duna Tv-ben indul jövőre egy minisorozat. Ma kivételesen szabadnapom van, de a forgatás augusztus 13-ig tart. Most Munkaügyek címen fut, nem tudom, ez lesz-e a végleges cím. Van hét állandó szereplője, egy idióta csapat, akik az önkormányzati hivatalban dolgoznak, és amihez nyúlnak, az elszárad, porrá válik vagy mindenki meghibban körülöttük. Aztán lesz még Ördögkatlan és Hétrét Fesztivál az Őrségben. 22-én évadnyitó van a Bárkán, és elkezdek Pintérrel dolgozni. Erről annyit tudok, hogy a szabadságharcról fog szólni, amiben én egy tábornokot játszom majd, ma találkozunk ennek kapcsán.

Ha már a találkozás, Háy Jánossal hogyan találkoztatok?

Mucsi Zoltán: Bérczes mondta, amikor olvasta A gyerek című regényt, hogy mennyire jó, nézzem meg én is. Rám is hatással volt. Elkértem János számát, és vettem a bátorságot, hogy felhívjam. Megmondtam neki, hogy úgy érzem, elérkezett az idő: írhatna nekem egy darabot.

Mi fogott meg A gyerekben?

Mucsi Zoltán: Az egész világa, hangulata, fájdalma. Hogy mi a sors, mennyire törékeny valami. Hogy mit tesz velünk – jó szándékkal – a környezetünk. Hogy észrevesszük-e, amikor a másik meg van roggyanva. Nagyon sok mindent vet fel, szerintem elég komplex mű.

János rögtön igent mondott?

Mucsi Zoltán: János mondta, hogy rendkívül megtisztelő a felkérés, de ő így nem szokott senkinek darabot írni. Ez valamikor tavasszal volt. Október felé felhívott, hogy elkezdte, december 24-én meg küldött egy sms-t, hogy nézzem meg az e-mailem, mert ott van a darab a fa alatt. Amikor először megnyitottam, azt hittem, hogy ugrat, csak jöttek egymás után a gépelt oldalak. Az első elolvasás után butaságnak tűnt, hogy megkerestem. Amikor az ember meglátja az anyagot, azt gondolja, hogy köszöni, ezt ő nem fogja megoldani. Aztán nyáron találkoztunk párszor Lacival, és elkezdtem olvasgatni a szöveget, hogy képbe kerüljek.

Mik voltak a kezdeti támpontok, hogyan bomlott ki és formálódik még mindig a „Férfi” alakja?

Mucsi Zoltán: Ilyenkor nyilván elindulsz valamilyen irányba, keresgélsz. Ilyenek voltak, mint az önsajnálat, az első időkben a keménység felé mentünk, amit aztán lerúgott magáról a szöveg. Valahogyan még több humor kellene, nem az a térdcsapkodós, hanem a fájdalmas, erre nagyon nehezen találok rá. Kezdetben egyedül voltam, Kati nem volt ott az első próbákon.

Mit jelent, min változtat, hogy Lázár Kati, az „Anya” ott ül melletted?

Mucsi Zoltán: Ha egy üres szobában nyomsz egy monológot, nincs semmiféle reflexió. Így Kati egy tekintettel, egy fejlehajtással, egy elfordulással reagál arra, amit mondok. Ha nem szólal meg, csak jelen van, az is egy reflexió. Nagyon jó ott Katival együtt lenni, ő egy kapaszkodó, egy bója, amin időnként meg lehet pihenni.

Ahogy a Nehéz nyelvezetében, a mondatszerkezetekben, úgy a főszereplő személyiségében is van egy kettősség; a gyermeki én makacssága, szeretetéhsége keveredik a felnőtt korlátoltságával.

Mucsi Zoltán: Van az írásban is egy gyermeki szemlélet, ami annyiban különbözik egy igazi gyerekétől, hogy nagyon komoly megcsúszásról van szó. Ha erre nem valós magyarázatot adsz, vagy nem tudsz vele szembenézni, mert félsz, hogy belerokkansz, akkor kitalálsz egy másik történetet, amivel életben tudsz maradni. Evickélni próbálsz, miközben nem biztos, hogy pontosan látod a saját helyzeted. Megpróbálsz magyarázatokat keresni, hogy mennyire hibásak a szülők, a környezet, a társadalom. Egy dolgot hagysz csak ki, hogy neked ebben mi a szereped.

Oka van annak, hogy ennyire közel áll ez a szerep hozzád. Hogyan hat rád egy szerep átélése, közel engedése?

Az ember minden szerepnél kiszaggat valamit magából, olyat keres, amit megélt, tapasztalt az életben. Vannak szerepek, amikben az ember sokkal több személyes kérdést tesz fel magának. Ennél a figuránál a talajvesztettség, a kilátástalanság élményét kerestem, hogy nekem mik voltak ezek a reményvesztett pillanataim, és hogy tudom ezeket belerakni. Én szintén vidékről való vagyok, nagy változás volt a városba kerülés, az a környezet, ahonnan jöttem, elég távoli a színház világától. Minden szerepnél vannak olyan szegmensek, amik az ember sajátjai, a titok részei, amik egy próbafolyamat alatt előjönnek. Ezekkel lehet, hogy tíz éve nem foglalkozott, pedig a mindennapjai részét képezik. Van valami terápia jellegű a színházcsinálásban.

Játszottál Szolnokon a Szigligeti Ede Színházban, a Krétakörben, a Bárkában - aminek most is tagja vagy -, és szabadúszóként több társulatban. Mit jelentettek ezek az utazások szakmailag, emberileg?

Mucsi Zoltán: Elég sok színháznál megfordultam, mindegyik nagyon sok nagyszerű találkozást hozott. Ilyen szempontból szerencsés vagyok, sok nagyszerű emberrel hozott össze a sors. Ezek a találkozások, emberi kapcsolatok vagy munkakapcsolatok mind formálnak, alakítanak valamit az emberen. Ha a Nehéznek más hozama nem lett volna, csak az, hogy Háy János a barátom lett, az sem kis dolog, mert ötven fölött nem minden nap jönnek új barátok. A mi találkozásunkhoz kellett ez a szöveg. János kíméletlen az írásaiban, önmagával és mindenkivel szemben. A Nehézre vártam tulajdonképpen harminckét évet.

Harminckét év nagy szerepe ez?

Mucsi Zoltán: Van, hogy az ember kap egy szerepet, amiben nagy kihívást lát, aztán a „nagyszerű lehetőséget” elszarja, és akkorát hasal vele, hogy évekig tart, amíg kiheveri, a sebhely pedig figyelmeztető mementóként örökre ott marad. Aztán van olyan, amin kezdetben nem feltétlenül látszik, hogy nagy szerep, de olyan előadás lesz belőle, ami fontossá válik. A Nehéz egy jelentős állomás. Nyilván vannak fontosabb fickók, akikre nagyobb szelet jut abból a tortából, ami én vagyok, de ott van az a morzsa is, aki miatt olyan az a torta, amilyen. Nekem nem volt soha szerepálmom. Feladatok vannak.

Fesztiválon más eljátszani ezt a szerepet?

Mucsi Zoltán: Alapvetően nem más. A premier más, ahol az ember tudja, hogy sok szakmabeli nézi, de ez sem szabad, hogy hasson. Nyilván az ember ugyanúgy próbál játszani, azt a szintet szeretné hozni, ahol éppen tart. Egy fesztivál talán annyiban más, hogy ott fokozott várakozás van, mert a közönség úgy gondolja, hogy ami odamegy, azt érdemes megnézni.

Kapa és Pepe neve nem csak a Jancsó-filmekkel, de már az Ördögkatlannal is összefonódott. Együtt játszotok a Mulatságban, A fajok eredetében, a Nézőművészeti Főiskolában, a falvak között utazó Busz-Színházról nem is beszélve. Mi él, működik köztetek?

Mucsi Zoltán: Valószínűleg jól egészítjük ki egymást. Ami teljesen más benne, más bennem, az találkozik. Van, hogy haragszunk egymásra, de amikor a gödrök létrejönnek, valahogy mindig kimászunk belőlük. Amikor látjuk, hogy a másik kimászott, akkor nem elszomorodunk, hanem örülünk és elkezdünk egy másik gödröt ásni, amiből már nem mászik ki. Nyilván jó látni, hogy a Pepe ennyire vergődik és ennyire tehetségtelen, hogy van egy ilyen faj, amit te vezetgethetsz a színpadon.

Reméljük, Pepe nem olvassa majd az interjút. Nyilván a humor is összeköt benneteket, az ironikus világlátás mindkettőtök sajátja. Te Pepén kívül kin nevetsz még?

Mucsi Zoltán: A humorban is van gatyaletolós meg van tartalmasabb, fájdalmasabb, vagy fekete humor. Hofi Géza szerintem nagyszerű humorista volt, de a Jacques Tati féle viccelődés is közel áll hozzám. Chaplin, Karinthy vagy Örkény humora elég nemes, a Monthy Piton-féle irónia is acélos. Woody Allent is szeretem, úgy nevetsz rajta, hogy közben a szívedet is melengeti. Hozzám a Karinthy-féle humor áll legközelebb, ami az emberi gyarlóságra, csetepataságra épít, amikor az életben maradásunk a tét. Amikor bizonyos helyzetekben nem akarjuk megégetni magunkat, mégis olyan hülyeségeket csinálunk, hogy szénné égünk.

Készítette: Varga Zsófia