Virtuóz káosz - Utcaszínház kritikus szemmel

Hol találhatók korunk Gelsominái és Zampanói? Létezik-e még igazi vándorcikrusz? S ha igen, milyen volna az? - cikkünk, melyben a grazi La Strada Fesztivál kritikját olvashatják, választ ad ezen kérdésekre.

A Grazban évi rendszerességgel megrendezett nyári utcaszínházi fesztivál nevében (La Strada) minden álszerénységet mellőzve utal a Fellini-féle filmklasszikusra. Korunk Gelsominái és Zampanói köztereken próbálják elnyerni a békésen sörözgető, jókedvű publikum rokonszenvét, s nem lehet olyan ősi trükköt bemutatni (vagy ezerszer megunt közhelyet ezeregyedszer is eladni), amit a nagyérdemű ne fogadna hálásan. Meleg van, kellemes szellő mozgatja a friss alpesi levegőt a tisztán tartott város tágas utcáin. A hangulatot még az sem tudja elrontani, ha egy külvárosi rétre sikerül szervezni egy erősen műkedvelő hangulatú olasz népdal-egyveleget, vagy ha alkalomadtán egy nagyképű francia csapat nyilvános próbát tart előadás helyett.

Az idei fesztivál egyik legigényesebb produkcióját azonban nem szabad téren, hanem sátorban mutatta be egy belga cirkusz. A Circus Ronaldo előadása, amely kézenfekvő egyszerűséggel a Cirkusz (Circenses) címet kapta, úgy kapcsolódik a kortárs cirkuszművészet legfrissebb irányzatához - amely nem csupán számok egymásután bemutatott sora kíván lenni, hanem narratív keretbe ágyazván a bravúros mutatványokat magára a cirkuszi alapszituációra reflektál -, hogy egyúttal (a tökéletesre csiszolt, ám nagyiparilag űzött, csillogó megaprodukciók túlszárnyalására tett kísérlet helyett) a mára szinte feledésbe merült vándorcirkuszos hagyományhoz nyúl vissza. Ez utóbbiban pedig legalább olyan fontos a közönséggel való közvetlen kapcsolat, folyamatos kommunikáció, mint maguk az esetleg nem is mindig hibamentesen kivitelezett mutatványok.  Mondjuk, esetükben nem kellett annyira visszanyúlni, hiszen a csaknem kétszáz éves családi vállalkozás, amelynek tökéletesen együttműködő három generációja felejthetetlen estét produkált, pontosan az, aminek mutatja magát: egy igazi vándorcirkusz.

Az előadás két részből áll: a két táborra osztott közönség kétszer tekintheti meg ugyanazt az előadást - ám két különböző pozícióból, amely nézőpontváltás utóbb meghatározónak bizonyul. E sorok írója először a függönyön túli világot, a hátteret, a porondon zajló produkciók előkészületeit, majd lecsengését figyelhette meg, s vele, persze, azokat a kisebb-nagyobb emberi interakciókat - összeveszést és kibékülést, hisztit és kérkedést, szerelmet és bánatot -, amelyek mindeközben zajlanak, s amelyek a társulat „valódi”, civil életét teszik. Mire a második részben már a porondon zajló, „hivatalos” programot nézzük, pontosan tudjuk, hogy a függönyök mögül beszüremlő - mit beszüremlő? durranó, csattanó, visító! - zajokhoz miféle események tartoznak, s ez átértékeli a voltaképpeni produkció-sort magát is. A közönség azon része viszont, amely előbb látta a porondon zajló eseményeket, s utána ült át a túloldalra, hogy az addig számukra takarásban zajló eseményeket megtekintse, ugyancsak újabb, érdekes szempontokat kap a műsor értelmezéséhez és értékeléséhez.  

Amely műsor legvégül egészen más fordulatot vesz, mint várnánk: totális káoszba fullad, s a leszerepelt artisták megszégyenülten menekülnek a romok közül. Csak az előadás kezdetekor a(z immár ledőlt) színfalak mögött kisded produkciójával hiába jelentkező, s mint cirkuszi segéderő a játszók közül egyesegyedül egészen végig a háttérben is maradó legkisebb fiú nem fut el, illetve a szomorú bohóc tér vissza. Meg a remény, hogy az előadás (ami, mint minden jó cirkuszban: maga az élet) akkor is, mindennek ellenére folytatódik, mert folytatódnia kell.

Ezt az örökös zavart, végső szétesést, őrült kényszermegoldásokat kizárólag a legmagasabb szintű koncentrációval, szervezettséggel, egymásra hangoltsággal lehet előállítani. A tudatosan túlhajtott ripacséria archetipikus emberi viselkedésformák kifejezését szolgálja, az elrontott produkciók mögött elképesztő felkészültséget kell észrevennünk, a sok belesülés és bocsánatkérőleg előadott sikerületlen kunszt valódi virtuozitást tételez fel. Színház is, amit látunk, mégpedig az a szoktalan fajta, amelyben nem egyetlen történet jelenik meg, hanem párhuzamosan több is (még az egyes térfeleken belül is), s mégis, ez így együtt vonatkozik egymásra, s mond el magáról az emberi sorsról valami igen fontosat. Az előadásvégi közös meghajlásnál, ahol egyszerre jelenik meg minden játékos, s nincs tapsrend, nincs sztárként kiemelt vezető „színész”, a néző azt is megértheti, miért épp a cirkusz jelent meg mindig is, mint a par excellence művészet, a művészlét analógiája. Egészen különleges élmény.

TPP/ Színház.hu