Utolsó nap, két program között elcsípett kis időben szedem a sátorfámat, pakolom a hátizsákom. Mikor idefele jöttem, legalább kétszer olyan nehéz volt a csomagom, mint én magam, és éppen hogy a fülemre nem akasztottam valamit (a málhás szamár csinos paripa volt hozzám képest). Most pedig, magam is meglepődöm, amikor felfedezem, hogy a hálózsákom belefér a táskámba, és csak a polifomom kell valahogy rácsatolnom. Kétség nem fér hozzá, hogy nehéz kövekkel érkeztem ide, amiket egytől egyig szépen lassan, az öt nap alatt el-elhagytam. A Katlanból könnyű, felöltött lélekkel és nehéz szívvel jövök el.
A hazafele tartó úton (már hajnalban) sorra veszem, miket hozok magammal az említett kövek helyett:
- A kora délelőtti álmos botorkálást a zuhanyhoz.
- A vörös meztelen csigákkal folytatott közelharcot.
- A bőrig ázást a kíméletlen, ám mégis jól eső, langyos esőben, és az azt követő mezítlábazást a még reggeli naptól meleg, puha földön, iszapos aljú pocsolyákban.
- A stoppolások során megismert embereket, történeteiket.
- A mi kis szerkesztőségünkben – az iskola egyik tantermében – való hajnali közös agyalást kísérően a klaviatúrák halk kattogását.
- A Tiger Lillies koncertet a Szoborparkban.
- Törőcsik Mari lenyűgöző lendülettel teli anekdotázásait.
- A Bárka sátor mellől szóló Cseh Tamás dalok állandóságát.
- A szarvassá változott fiú áramszünetében elkapott csillaghullást.
- A mindig egészen furcsa, közeli, narancs-színű Holdat, és a fekete buraként takaró csillag szőtte eget.
- A palkonyai kajszi bort.
- Az újra találkozást azzal a két helyi fiatallal, akikkel tavaly mindig a Tornaterem előtti sorban keveredtünk egymás mellé.
- A közös jó keresésének igényét, és azt az áldozatos munkát, aminek eredményét öt napon keresztül kaptuk kisebb-nagyobb dózisban Kiss Mónitól és Bérczes Lacitól.
- Azt, hogy a falubéliek arcán valahogy mindig ott motoszkál az őszinte, kedves mosoly – legyenek bármilyen fáradtak is, nem fukarkodnak vele.
- Azt az érzést, hogy itt otthon vagyok.
- mikor felhúzom reggel a sátram zipzárját, és beömlik a friss fűillat, a focipályán pedig csak néhányan motoszkálnak
- mikor a Vylyan teraszon a fűben üldögélve hallgatom Tolnai Ottót mesélni arról, hogy neki a tenger minden, a tenger az Isten megjelenése, közben ujjaimat a földbe mélyesztem, meztelen lábamra hangya téved, a boros pohár valószínűtlenül kecses, és benne a bor bíbor
- mikor Lovasi és Háy nyilvános beszélgetése egyszer csak olyan töprengővé és őszintévé válik, ahogyan négyszemközt beszél az ember a barátaival
- mikor Törőcsik Mari és Bérczes nyilvános beszélgetése egyszer csak olyan bensőségessé válik, ahogyan csak a barátaival beszélget az ember
- mikor a csillagos ég alatt megrendüléssel tölt el, mikor megvalósul a szemem előtt a kép: "a tejút gerincvelőm, az űr minden pontja testem egy-egy része" , és ráébredek, hogy mindannyian, kiket anya szült, szarvassá válunk egyszer
- mikor a Quimby koncerten, a Libidó alatt eléri a testem saját – a zenére való eszehagyott ugrálást illető – fizikai határait
- mikor évek óta nem látott, szívemnek kedves emberek bukkannak fel a tömegben, és végre leülünk beszélgetni egy kicsit a focipálya mellett
- mikor éjjel Kis-, és Nagyharsány között, mikor már feladtam a reményt, mégiscsak jön egy autó, és fel is vesz, mert a benne ülők is a koncertre igyekeznek
- mikor reggel nyolctól békés sorbanülés veszi kezdetét a színházi sorszámokért: van idő piknikezni: reggeli, kártyázás, dumálás, olvasás, röhincsélés, és milyen hamar elmegy két óra... és még jegyet is kapunk!
- mikor pillanatot lopok: Palkonyán az utcáról, az ablak alatt állva hallgatok bele a bent éppen folyó előadásba
- mikor meghallom a Narancsligetben a Light in Babylon zenéjét, és a testem mintha elkezdene emelkedni tőle
Ezeket magammal viszem, hogy a beton ne erőltethesse rám olyan hamar a város tempóját, ha már a Katlanban megtaláltam a sajátomat...
Mészáros Csilla és Szemerédi Fanni
fotók: Garamvári Gábor
forrás: Ördögkatlan Fesztivál