"Én a formák ellen lázadok" - Bozsik Yvettet köszöntjük

Már nagyon korán másnak érezte magát. Táncolt az Operettszínházban és párhuzamosan dolgozott a Természetes Vészek Kollektívában Árvai Gyurival, formabontó előadásokon. Akkor persze még furán néztek rá, hogy ott van egy kislány, aki animális módon vonaglik egy üvegdobozban, másnap este meg Csipkerózsikát táncol csinos jelmezben. A benne felvetődött kérdésekre a balett nem adott választ. Azóta keres, ügyek mellett van. Szerinte a pálinkafőzés is lehet művészet, csak szeretni kell. Bozsik Yvettet köszöntjük szülinapja alkalmából.

Igen rövid életrajz: Szolnokon született 1968. augusztus 11-én. 1978-tól az Állami Balettintézet növendékeként klasszikus balettet tanult, majd 1988-ban elvégezte a Művészképző Iskolát is. Miután 1986-ban megismerkedett Árvai György képzőművésszel, közösen megalakították a Természetes Vészek Kollektívát, amelynek különleges performanszaival a világ számos pontjára eljutottak. Pályája indulására a kettősség jellemző, hiszen közben még évekig fellépett a Fővárosi Operettszínházban is a balett csoport vezető táncosaként. 1992-ben kivált a Kollektívából és a Szegedi Balett számára kezdett egyfelvonásosokat koreografálni. 1993 óta a Katona József Színház mozgástervezője. Ebben az évben alakította meg önálló csoportját, a Bozsik Yvette Társulatot.

Gyerekkor: Keresztapám, Mozsonyi Albert a Szolnoki Szigligeti Színház balettmestere és koreográfusa volt - szüleim ugyan itt voltak segédszínészek -, már hároméves koromban magával vitt a balettóráira. Mellette úsztam és szertornáztam, valamint szavalóversenyeket nyertem. Tízévesen az Állami Balettintézethez kerültem, ahol végig kollégista voltam bezártságáról hírhedt Gellért-kolostorban. (...) Gyermekkori és tizenéves olvasmányaim meghatározóak voltak, és azóta is folyamatosan szívom magamba a világot. Szivacsként működöm, figyelem az embereket és saját érzelmeimet, amikből táplálkozom.

Párizs: Már nagyon korán másnak éreztem magam. Ez mindenképpen annak a szellemi háttérnek is köszönhető, amit otthonról kaptam. Már egészen fiatalon Dosztojevszkijt és Sartre-ot olvastam. S utána bizony nehéz tündért játszani. A bennem felvetődött kérdésekre pedig a balett nem adott választ. Amikor végzős növendékként Párizsba kerültem, az iskolatársaim közül senki sem szólt hozzám

Inspiráció: Pina Bausch mindenképpen, az a fajta szabadság, amit ő képvisel, nagyon inspiráló, aztán Halász Péternek és a Derevo társulatnak is sokat köszönhetek. Nagyon sokat kaptam Paál Istvántól, egykori barátomtól a szolnoki színházban, később ezért is pályáztam oda Lukáts Andorral együtt színházi vezetőnek, de ezt az ügyet jobb elfelejteni, előre szeretek nézni, nem a múlton rágódni.

Tanulópénz: De a mai napig azt mondom, hogy az embernek nem nagyon szabad hagynia, hogy beleszóljanak a munkájába, mert az megzavarhatja. Engem mindig megzavar. Elsősorban azért, mert én valójában nem koreográfiákat csinálok, pontosabban a koreográfia mellékes, hanem az a fontos, ami az életemből, a gondolataimból, a belső világomból megjelenik a színpadon. Ha elsősorban a külsőségekre figyelek, vagy nagyon a szabályszerűségekre, vagy arra, hogy, hogy ez most olyan legyen, mint egy igazi koreográfia (például megfeleljek vele valakinek), akkor valószínűleg nem tudok teljesen őszinte lenni a munkáimban. Inkább vállalnom azt, hogy vannak jobb munkáim meg kevésbé jól sikerültek is. Ezt vállalni kell, mert egy alkotó pályáját egyébként sem egy-egy munkájából kell megítélni, hanem az életművéből: az egyes munkák összegyűlnek, talán egymásra is hatnak, egyfajta utat rajzolnak ki. Lehet, hogy legközelebb valami olyasmit fogok csinálni, amivel teljesen elégedett leszek, bár eddig sosem voltam teljesen elégedett egyetlen művemmel sem. De mindegyikben volt néhány hány perc, ami miatt úgy éreztem, hogy ezért már érdemes volt megcsinálni. Tehát azt mondom, hogy ezekben a munkáimban valamilyen szinten még mindig a tanulópénzt fizetem meg.

Megbotránkoztatás: Emlékszem, annak idején az Árvai Gyurival szándékosan provokáltunk. Ezerkilencszáz nyolcvannégytől kilencvenkettőig terjedt ez a fajta időszak. Volt persze bennünk egy nagy adag lázadás. De ez a korral eltompul, vagy az ember már nem látja olyan feketén-fehéren a dolgokat. Nincs mindennek ilyen éle; a dolgok egymásba folynak. De persze sok minden fel tud még dühíteni, például a sznobizmus. Bár inkább meglep. Igen, én folyamatosan meglepődöm. S nem véletlen, hogy a munkáimban erről beszélek: éppen transzvesztita művészt szerepeltetek: Egy vak lányt, vagy egy tolókocsis táncost, vagy éppen az öregekkel való bánásmódról szólok. Az ilyen problémák mellett egyszerűen nem tudok elmenni!

Gondok: Még ma is ugyanazokkal a gondokkal küszködöm. Igaz, van egy társulatom. De a létezésünkért ugyanúgy meg kell küzdenem! Csak kívülről látszik mindez Kánaánnak. Besoroltak az ötven legsikeresebb ember közé, de ebből inkább hátrányom származott, mint előnyöm. Mert egyszerre elkönyveltek sikeresnek és gazdagnak. Ami persze nem fedi a valóságot.

A legnehezebb pillanat: Emlékszem a konyhánkra, ahol egy tükör volt és a franciaágyon csináltam az első szólóm. Meztelenre vetkőztem a tükör előtt, és artikulátlan hangokat adtam ki magamból – mint balettnövendék. Az volt életem legnehezebb pillanata.

Extrém: Az egész védekezés. Menekülés. De azt nem mondhatom, hogy nem éltem. Valószínűleg ezt akarom újra átélni, ilyen irányban vagyok fogékony az extrém szituációkra. Félős vagyok a Vidámparkban is, nem merek fölülni az extrém dolgokra. De belül azért extrém sportoló vagyok. És ehhez soha nem kellett semmilyen segédeszköz.

Hinni: Nem tudom, kinek lehet hinni. Talán a munkatársaimnak... Mindig is magányos voltam. Ha bajba kerülnék, lehet, hogy egyszerre mindenki elfordulna tőlem... Kevés a barátom. Egy kínai házaspár: ők például a barátaim! De én már ilyen voltam a balettintézetben is. Sosem üldögéltem a színházi büfében. Valahogy mindig is idővesztegetésnek éreztem. Pedig biztosan sok minden dől el ilyenkor.

Művészet: „A pálinkafőzés is lehet művészet, csak szeretni kell”.

Nő: Én szeretem azt is megmutatni, hogy milyenek vagyunk. És sokszor humoros formában. A miértekre nem tudok válaszolni, de fölteszek egy csomó kérdést. Fontosnak tartom az álmokat. Van bennem egy jó adag konzervativizmus is, de azért meg tudok tőle szabadulni. S szerintem fontos, hogy mindezt nőként fogalmazom meg, tehát nem brutálisan. Nagyon zavar, hogy olyan kevés a nő köztünk! Ezt az alkotóművészekre értem. De hát borzasztó nehéz nőként talpon maradni. Pedig ők nem kevésbé tehetségesek, mint a férfiak. Ám a harc a folyamatos fennmaradásért... Nehéz.

No meg a szex: Rosszul vagyok attól, ha megmondják nekem, mi az a „kortárs”, én a formák ellen lázadok, már jó ideje. Mindenki kortárs, aki ma alkot. Én előítéleteket érzek az ilyen trendek meghatározása mögött, ami hosszú távon nem hasznos. Attól, hogy Kossuth-díjas vagyok, már nem vagyok jó, csak a MűPának, ahol egyébként sokkal szabadabban csinálom azt, amit akarok. Azt vetik a szememre a nyílt levélben, hogy már nem vagyok forradalmár, meg hogy hol van aTermészetes Vészek Kollektíva. Hát, már nagyon messze van, tizennyolc éves koromban történt, azóta változtam, mint mindenki, és ha azt csinálnám, amit várnak tőlem, akkor nem volnék önmagam. Senkihez nem tartozom, semmilyen klikkhez, és állásfoglalást sem adtam ki soha, politikait sem. Ügyek mellett vagyok akkor, amikor megcsinálom a Lélektáncot, a műveimben pedig, ha tetszik, folyamatosan ott van a politikai állásfoglalás akkor, amikor megrendeztem a Katonában a János vitézt vagy a Centrál Színházban a Cabaret-t. Igaz, én jó adag humorral teszem, mert azt gondolom, hogy a politikánál sokkal fontosabb az élet, no meg a szex

Munkafolyamat: Az agyamban és a gyakorlatban először meg kell csinálni a darabot és csak utána tudok a saját szerepemmel foglalkozni. A próbákon ilyenkor az asszisztensem „játszik” helyettem, hogy át tudjam látni a képeket és a teljes kompozíciót. (...) Egész másképp dolgozom, mint a rendezők többsége. Nem tudom úgy elmagyarázni, mint ők, hogy mit akarok, inkább elhitetem velük. Sokat kísérletezünk, amit egyszer beállítok, nem biztos, hogy végleges lesz. Gyakran új dolgokat találok ki, és előfordul, hogy pár nappal a bemutató előtt változtatásokat eszközlök. A színészek azért szeretnek velem dolgozni, mert szabad kezet adok nekik, és adottságaikra alakítom ki a figurákat, karaktereket.

Társulat: Kezdetek óta „társadalmi munkában" vezetem az együttest. Ez azt jelenti, hogy tíz éve nem veszek ki pénzt az együttest működtető alapítványból saját honoráriumra, bent hagyom az egyéb filmes, színházi munkáim után járó gázsikat, jogdíjakat is. A produkciókból fennmaradó összeget sem éljük fel, hanem mindig félretesszük.

Lány a kertben kapcsán: Eddig is önéletrajzi ihletésű darabokat rendeztem, csak nem volt ennyire nyilvánvaló. Arról tudok beszélni, ahogy érzem magam, és szerintem ez egy alkotónál természetes, maximum nem vállalja fel ennyire. Egyetlen fotó inspirálta a darabot, ami gyerekkoromban készült rólam, és a készítője a kezembe adta egy bemutatón sok évvel később. Már akkor azt mondtam, hogy ebből rendezek egy előadást. De lehetett volna ez egy irodalmi anyag is. Többen nem nézték jó szemmel, hogy a szüleim bejöttek a próbákra, nekem meg természetes volt, hogy a színészeim megnézhessék őket, és mintát vehessenek. Ritka alkalom, hogy így le lehet lopni dolgokat, és nagyon izgalmas. A szüleim elég nyitottak, erről szól a darab. Mindenki tudott róla, a keresztapám is, aki most is aktív balettmester Szolnokon, és valóban nemrég, hetvenöt évesen szerezte meg a negyedik diplomáját. Balettórákat tartott a társulatnak, így a Rajkai Zolinak nem volt nehéz dolga, hogy összerakja a figurát. Szabó Győző régóta a barátom, már előtte is ismerte apámat, aki húsipari mérnök volt - innen a malacálarcok a darabban -, fürdőztek együtt a Rudasban például, neki volt a legkönnyebb dolga a szerepformálásban. Tallós Andrea pedig figyelhette, hogyan láncdohányozik az anyukám, aki egyébként régi családi történeteket írt meg nekem a darabhoz, tehát szerzőként is részt vett benne. A Szacsvay László által játszott nagypapám vasutas és autodidakta hegedűművész volt, esküvőkön játszott, és nem csak ebben a darabban jelenik meg: a Lakodalom című darabom külön az ő emlékére készült. Sok alapanyag volt tehát, egy csomó mindent kihagytunk, átalakítottunk, és maradt még egy darabnyi ötlet.

Lélektánc: A mozgássérültekkel és vakokkal együtt létrehozott Lélektánc nagyon nehéz előadás és igen fontos a számomra. Ennek az is oka lehet, hogy valójában a cirkusz a kedvencem, szeretem benne azt a varázslatot, amellyel mindenkihez tud szólni. Szerintem a jó színház is ilyen, nem csak egy réteget céloz meg.

Varázsfuvola: A jó és a rossz küzdelme nem egyszerű dolog. Azt szeretném megmutatni, hogy a kettő között sajnos még nem tanultunk meg különbséget tenni, mert ha erre képesek lennénk, már réges-rég másképp működne a világ. Mind a két oldal egyszerre él bennünk, és gyakran nem mi döntjük el, hogy egy adott pillanatban melyik domináljon. Ki vagyunk szolgáltatva. Nekem például az Éj Királynője rokonszenves, mert emberi problémái vannak. Felveti bennünk azt a kérdést, hogy van-e egyáltalán bátorságunk az őszinteséghez, vagy inkább álarc mögé bújunk, mert úgy könnyebb.

Öregség: Nem lehet elfogadni, hogy az ember megbetegszik, meghal – megszűnik létezni. Ez mindannyiunknak fölfoghatatlan. S nekem lehetőségem van ezeket az érzéseket a művészetben is kifejezni. Ami segít. Már rengetegszer kitáncoltam magamból dolgokat. Például a Dadaistákban a tolókocsis nő története anyukámról szólt. A Holtodiglanban öregek vagyunk, és visszafelé fiatalodunk. A Bacchanáliában pedig valóban öreg nénik táncolnak: Panni néni például 84 éves! Az öregség a test végessége... De én ebben pozitívumot látok! A műfajban, amelyben dolgozom, hatvan-hetven éves korunkig is táncolhatunk. Mint például Martha Graham! A lélek pedig belül egyre többet tud! S igazából táncolni is agyból, lélekből kell.

Tüzes angyal - Vati Tamással

Anyaság: A kisbaba születése számomra a kiteljesedés. 

Bozsik Yvette második fia ma született. Sokáig éljen Iványi Mirkó!

Forrás: Színház.hu, Magyar Narancs, muvesz-vilag.hu, Színház, Ellenfény