Ördögi módszerek - Lengyel György színházról és diktatúráról

Ötven éve kezdte a pályát rendezőként. A Madách Színházban 22 éven át dolgozott, igazgatta a Debreceni Csokonai Színházat is. Bár rendezőként 2001-ben visszavonult, ma is tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen magyar és egyetemes színháztörténetet. Nemrég jelent meg szerkesztésében a Színház és diktatúra a 20. Században című tanulmánykötet: szerzői az európai totális rendszerek kultúrpolitikáját, a művészek és a hatalom viszonyát elemzik. E témában Karácsony Ágnes interjúját szemlézzük. 

A beszélgetés a 168 órában jelent meg.

Könyvük pontosan kirajzolja: bár különböznek a diktatúrák, működési logikájuk, pszichológiai hadviselésük azonos – az ellenségkép kialakításáról, a bűnbakképzéstől a szüntelen gyanakvás és rettegés terrorlégkörének a fenntartásáig. Közös vonásuk az is: előbb kriminalizálják a kulturális életet, hogy aztán „erkölcsi és ideológiai fertőtlenítésbe” fogjanak.

Lengyel György: Ördögi módszerek. Nem véletlen, hogy Sztálin a „nagy tisztogatások” főinkvizítorára, Zsdanovra bízta a kultúra ügyeinek „elrendezését” is. Aki azonnal lerohanta az orosz kulturális világot. Ellehetetlenített alkotókat, tudósokat, sokakat a moszkvai Lubjanka-börtönbe záratott vagy a gulágra száműzött, illetve meggyilkoltatott. Vagy: a Franco-diktatúra tragikus nyitányára a spanyol művészeti élet egyik legnagyobb alakjának, García Lorcának a kivégzése volt. Minden vezérelvű rezsim jellemzője: leszámolni – sokszor kegyetlenül- a szellemi ellenségekkel, megtörni az egyéniségeket, hogy homogenizálni lehessen a „nemzeti gondolkodásmódot”.

Lorca

Jellemzőjük az is: a színházat az ideológiai kultúrharc, a propaganda egyik legfőbb eszközének tekintik.

Lengyel György: Totalitárius rendszerben a színház a „nemzetmentő eszmény szószéke” lesz. Éppen az élő kapcsolat és az élő hatás miatt. De míg – mondjuk – Hitler, Sztálin, Franco a hatalomra jutásuk után rögvest feltétlen ideológiai azonosulást, szervilizmust vártak el a művészktől is, Mussolini kezdetben valamelyest megengedőbbnek tűnt. Támogatta például a futurista Marinettit, aki tagja is lett a fasiszta pártnak. Mussolini csak később likvidálta az avantgárdot, követve ebben Hitlert. Franco viszont a négy évtizedes diktatúrája vége felé „enyhült meg”: már tűrte, hogy García Lorca darabjait is játsszák.

Lengyel György

Mussolini, miként a kötetben elemzik, eleinte „csupán” annyiban szabott irányt a színháznak: az előadások legyenek erkölcsösek. Totális ideológiai-politikai cenzúrát – „a faj lelki egészsége és a npé felemelése érdekében”- csak hatalmának megszilárdulásával vezetett be. Nem lehetett játszani dekadens darabokat, de szatírikusakat sem. Semmi olyat, amiből valamiféle kritikai hangot lehetett volna kihallani a hatalommal, a vezérrel szemben.

Lengyel György: A cenzúra általában is velejárója a diktatúrának. Például Franco nemcsak „erkölcsileg és politikailag veszélyes” műveket tiltotta be: a cenzúrát kiterjesztette a díszletekre, a zenére, a jelmezekre is. Ugyanakkor lényeges, hogy az olasz fasizmus már az ideológiai kontrollt megelőzően is kiszolgáltatottá s rendszerfüggővé tette a társulatokat: vagy együttműködnek a hatalommal, vagy egyáltalán nem működnek. Az „anyagi kényszerzubbonyhoz” már cenzúra sem nagyon kellett: automatikussá válta az öncenzúra. Ha pedig a sztálini rezsimet nézzük: kezdettől a szigorúan ellenőrzött ideológiai azonosulás volt a feltétele a művézeti intézmények támogatásának. Jó néhány színház esett áldozatául ennek.

Mejerhold

Mások mellett Mejerhold társulatának több játszóhelye is. Ugyanakkor például a moszkvai Művész Színházat támogatta a rendszer.

Lengyel György: Jelentős orosz művészeknek – Majakovszkijjal, Mejerholddal az élükön- a hit és a csalódás meghasonlott folyamatában kellett megélniük a diktatúra igazi természetét. Ők hívő bolsevik forradalmárok voltak. Azt hitték 1917-ben, hogy az ő forradalmuk győzött. Sztálin elsőként velük számolt le. Mejerholdot – aki a legbátrabb rendező volt- üldözték, agyonkínozták Lubjanka börtönében, majd főbe lőtték. Sztanyiszlavszkij, a Művész Színház igazgatója és a társulat nagy része rettegve várta, mi lesz velük a forradalom után, amelynek törekvéseivel ők nem értettek egyet. De a sztálini politikához hozzátartozott az ikonok kijelölése – a tudományban éppúgy, mint a kultúrában - , s a Művész Színház a lényegében apolitikus műsorpolitikájával különösen alkalmas volt erre a szerepre.

Sztanyiszlavszkij

Sztanyiszlavszkij elfogadta ezt a „kegyszerepet”?

Lengyel György: Ő is azon nagy művészek közé tartozott, akiket elkábított a „hatalom megkülönböztetett figyelme”: sorra kapta a kitüntetéseket, már életében „bebalzsamozta” a sztálini kultúrpolitika. A „lekötelezés” minden diktatúrában jól működő gyakorlat a jelentős művészek, tudósok megnyerésére: a hatalom velük „igazolja” saját nimbuszát. Ám aztán Sztanyiszlavszkijnak sem kegyelmezett a rezsim: eltávolították a Művész Színházból, amihez „segítséget” jelentettek a társulat nyugati vendégjátékai. Majd orvosai – akiket a Belügyi Népbizottság, a KGB elődje irányított – szív- és tüdőbetegségét „kímélvén” bezárták a számára kijelölt moszkvai házába: annak nagytermében próbált és rendezett. Nem engedték ki a levegőre. Voltaképpen megfulladt. Szívrohamban halt meg ’38-ban.

Kötetükben az is végigkövethető, milyen különféle viselkedésformákat választottak az értelmiségiek a diktatúra idején. Akadtak, akik nem adták meg magukat. Mások kollaboráltak a hatalommal. És nyilván voltak, akik odaadóan szolgálták a rendszert: „hívőként” vagy érdekből, akár pozíció reményében.

Lengyel György: De vannak más modellek is. Pirandello az elfogadás és a tagadás példája. Eleinte hitt az olasz fasizmusban, a pártba is belépett. Bár darabjaiban nyoma sincs a fasiszta ideológiának, ő propagandaszempontból fontos volt Mussolininak. Ám Pirandello idővel felismerte tévedését, és megírta A hegyek óriásait: műve a művészet és a totális rendszer viszonyának szimbolikus ábrázolása. Vagy az is nagyon érdekes, milyen bonyolult kapcsolata volt a francia értelmiségnek a megszállókkal. Simone de Beauvoir azt írta: soha olyan gondtalanul nem éltek, mint a háború idején, szórakoztak, színházba jártak és alkottak. 

(...)

Az interjú a 168 óra nyomtatott változatában olvasható.

"A színházi emberek nem bátrak. Ha azok, a bátorság a műveikben található. Legnagyobb számban a meghunyászkodók vannak, az elveiket könnyen cserélők. A könyv nem velük akar foglalkozni. Érdekesebbek, mert számos nagy művész van köztük, a túlélésre játszók, akik nem egyszer látszatra lepaktálnak a diktatúrával, hogy így megmenthessék a színházukat, és segítsék a bajba került művésztársaikat. Kevesen vannak, de ők ennek a műnek megdöbbentő hősei, akik semmilyen körülmények között sem térnek el az igazuktól (...)" - mondja Zsámbéki Gábor a Színház és diktatúra a 20. században című könyv kapcsán. A Színház.hu könyvajánlója itt olvasható.