„Az emlékezés gyertyáit szeretném meggyújtani a XX. század nagy művészei előtt, akikkel jó sorsom összehozott. Be kell vallanom, nagyon meghatottan állok ezen a színpadon" – mondta Tarrmari, azzaz Tarr Mária súgó, aki önálló estet tartott a Békés Megyei Jókai Színházban. Mesélt, és mesélt...
A múlt század közepén jártam itt. 1954-ben nyitotta meg kapuit ez a színház. Az első társulathoz díszlettervezőnek nevezte ki a minisztérium Tarr Bélát, aki akkor már két éve a férjem volt és én, mint hű feleség elkísértem. Könyvtáros voltam, de a Kossuth-díjas Lipták Pál vezette békéscsabai könyvtárában nem tudtam elhelyezkedni, mert nem volt státusz. Így tengtem-lengtem a városban, nem volt dolgom. Daniss Győző alapító igazgató idejében indította el a színház a tájelőadásokat, melyekkel bejárta az egész megyét. Egyetlenegy súgónője volt a társulatnak, de mivel két darab is ment egyszerre, azt mondták nekem: „Te, Mari, úgysem csinálsz semmit, csak csellengsz itt a színház körül, próbáld meg, vedd a kezedbe a súgópéldányt, és hátha sikerül!” Olyan jól sikerült, hogy azóta se tettem le a kezemből.
Milyen az élet: a Jókai Színház jelenlegi műsorán nagy siker Bengt Ahlfors Színházkomédiája, amelyben hasonló módon „születik” a súgó.
Tarr Máriát mindenki Tarrmari-nak szólítja, olyannyira, hogy egy hivatalos helyről kapott levelet úgy címeztek neki: Tarrmari Mária. A színivilágban a becézés a szeretet és megbecsülés jele, de Tarrmari esetében annál jóval több, Ő megérdemelten: legenda! Tolnay Kláritól kapta a számára legkedvesebb elismerést: „Mari, te ugyanolyan nagy művész vagy, mint mi, csak téged nem látnak.”
A színházban súgónak lenni… hát legalább is mazochizmus. A munkájának legfontosabb szakasza a próbák idejére esik, amikor a színész még nem sajátította el a szöveget, ilyenkor ő „előmondja” neki. Ezt a mesterséget nem lehet tanítani, erre születni kell. A súgó legfontosabb tulajdonsága a türelem és az emberismeret. Milyen sokszor hallani színházi próbán a színésztől: „mondtam, hogy ne súgj, mert tudom!” A színész ezzel jelezi a rendezőnek, hogy ő készült, persze egy szót sem tud, ilyenkor aztán mindig a súgó a hibás. Mert a színész ilyenkor egészen „más állapotban” van, a higgadt nyugodt súgó szárazdajkaként kell, hogy bánjon vele.
Tarrmari az élményekben gazdag évekből felelevenít néhányat: „meggyújtja az emlékezés gyertyáit”. Felsorolhatatlan azon kitűnőségek sora, akikkel együtt dolgozott, mégis a Madách Színháziak vannak többségben. Tarrmari, a színházak mellett a televízió stúdiókban is otthonosan mozog, illetve – amíg készültek televíziós játékok –, mozgott. Ott a mikrofonok miatt rendkívül sajátos technikát kellett kialakítania. Megint másként kell súgni a szabadtéri színpadokon. A változatos helyszíneknek köszönhetően szinte alig van olyan színész az országban, akivel Tarrmari ne dolgozott volna.
Megható látni azt a szeretetet és alázatot, ahogyan a kitűnő színész, Dunai Tamás közreműködik versmondással és klarinét játékával az esten, ahol most a Tarrmari a főszereplő. De Tarrmari, nem lenne Tarrmari, ha ezt nem változtatná át – kedves közvetlenségével, és azonnal –, a felidézettek lesznek a főszereplők, ő „csak” emlékezik.
Tarrmari kitűnő szerkesztő, az emlékezés-folyam során az említettek megszólaltak hanglemez bejátszásokon. Hallhattuk: Márkus Lászlót, Mensáros Lászlót, Tolnay Klárit, Darvas Ivánt, Latinovits Zoltánt és Ruttkai Évát, Huszti Pétert, Piros Ildikót.
Megtudhatjuk tőle, hogy fia, Tarr Béla, a világhírű filmrendező – aki Békéscsabán fogant –, miként választott pályát. Béla tíz éves lehetett, amikor Tarrmarinak egy filmben dolgozva azt mondta a rendező, hogy hozd be a fiadat is, kell egy olyan korú szereplő. Közben valamilyen egyeztetési probléma miatt Mari máshol dolgozott, de a gyerek maradt. A jelenetben, amelyben szerepelt síni kellett volna. Nem lévén színész, ez többszöri kísérletre sem sikerült. A rendező kezdett időzavarba kerülni, és a türelme is elfogyott, lekevert egy termetes pofont a gyereknek, aki azonnal sírva fakadt – a gép elindult megvolt a felvétel. Este otthon kérdezi az anyja: no, színész leszel?
– Nem! – vágta rá. – Rendező leszek! Jobb adni, mint kapni!
Forrás:Magyar Teatrum Online
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.