Törőcsik Mari és Bodrogi Gyula, házasságuk idején saját kocsijukon és “hetven dolláros turistaként” utazták végig Ausztriát, Németországot, Svájcot. Erről meséltek anno a Film, Színház, Muzsikában. Évadkezdés alkalmából utoljára, velük idézzük fel a nyarat.
Gyula még sosem látta a tengert – magyarázza Mari.
Nem úgy Törőcsik, aki különböző filmfesztiválok vendégeként szinte az egész világot bejárta.
Valóban, nekem szerencsém volt. Sokat utazhattam. Háromszor voltam Franciaországban, jártam a Szovjetúnióban, Lengyelországban, Mexikóban, Csehszlovákiában, Romániában, Kubában, Argentínában és Kanadában, s több mint huszonnéy órát töltöttem Hollandiában és Belgiumban. Mégis igazán most utaztam először.
Talán azért érezzük ezt így – veszi át a szót a férj -, mert most nem mutatott meg nekünk senki semmit. Magunknak kellett felfedezni minden szépséget. Mari a fesztiválok után pontos, részletes – és uram bocsá, néha kimerítő – beszámolót tart. Így aztán Franciaországban is ismerős volt nekem is minden, amit Mari látott. Leginkább azonban a Rodin múzeumnak örültünk, amelyet közösen sikerült önmagunknak felfedezni.
-Jártunk Cannes-ban is. El sem tudom mondani, milyen óriási a változás a fesztiválok és a milliomosok Cannes-ja között – szól Törőcsik. Akkor, amikor én képviseltem a Magyar filmgyártást, mindenhová be lehetett látni. A fesztiválok alatt mindenhol megbámultak mindent és mindenkit. Kedvesen bohém a hangulat. De ilyenkor a milliomosok nyaralóját, s még a szabadstrandot is palánkok védik.
-Turistaként utaztunk, s a mindenkori szegényemberek ellenszenvével néztük a milliomosok kiskutyáit “akik” nyáron is kosztümöt és cipőcskét viselnek.
Aztán arról beszélgetünk, hogy az ő korosztályuk, pontosabban a huszonnyolc-harminc eves értelmiségiek mennyire nem tudnak idegen nyelveket, ők maguk sem beszélnek – csupán magyarul. A jelenség okánál hosszabban időzünk, Mari azt mondja:
-Könnyű a nyugati színésznőknek. Azok beszélnek franciául, angolul, olaszul, németül. De hiszen hol Franciaországban, hol Amerikában, máskor Németországban töltenek esetleg éveket. Én magamról tudom, milyen jó is lett volna Charles Boyerval közös nyelvet találni, hiszen a tolmácsok útján a tolmácsok egyéniségét ismerheti meg az idegen, s az ember, ha tolmácsolják, többnyire közhelyeket mond… - Bizony, tanulni kellene! De én is mindig csak elkezdem az angolt, s egy-két hét szorgalmas tanulását csakhamar abba kell hagynom. Hol egy filmszerep miatt, máskor meg azért, mert a színpad nem engedi…
-Na, de hát így is megértettünk mindenkit. Amit nem sikerült magyarul elmondanunk, azt eljátszottuk. Még barátokat is szereztünk – mondja Bodrogi Gyula.
Később arról beszélgetünk, hogy utazni is meg kell tanulni. Ők sem habzsolták volna ilyen fárasztó módon az úti élvezeteket, ha biztosak lennének abban, hogy jövőre is útrakelhetnek. Dehát az időzavar, az esetleges elfoglaltságok, ki tudja, nem akadályozzák-e meg őket.
Végezetül persze szó esik a szerepekről is, amelyeket most próbálnak. Törőcsik Mari a Villámfénynél női főszerepét próbálja, Bodrogi pedig a Gyermekszínházban vendégszerepel majd. Na, és a közös vágyakról? Szeretnének ezidén is együtt játszani egy igazán jó, modern, táncos-énekes szerepet.
Forrás: Film, Színház, Muzsika
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.