Később érkezett csopik- Beszélgetés Tóth Gézával

"A kaposvári színház nemcsak politikailag volt ellenzéki, hanem szakmailag is, mert ahogy MGP írta, mi, csopik voltunk az ellenzék ellenzéke – akik az amatőr színjátszásból jöttünk, kritikusok voltunk a kőszínházi működéssel. Nekimentünk az itteni szokásjognak." Kaposvár akkor és most című beszélgetés-sorozatunkban Poircs Lilla vendége ezúttal Tóth Géza.

- Hogy kerültél Kaposvárra?

Tóth Géza: Pesten egy amatőr színjátszó csoportból (akkoriban így hívták a függetleneket) éppen kiszálló nagykanizsai barátom szólt, lépjek a helyére – akkoriban ugyanis nehéz volt ilyesmire fiút találni. A Wesselényi utcai pincében próbáló Mozgó Színházat ketten vezették, egyikük azóta meghalt, másikuk Mohácsi János volt. Éppen az Ármány és szerelembe csöppentem. Bár előtte semmi ilyenben nem vettem részt, vonzott a dolog, mert imádtam nézni a színházat. Egyébként Ascher Tamás is látta ezt a csapatot, aki már akkoriban is rendkívül érdeklődő volt. A fenntartó aztán egyszercsak szólt a Kézi Szövők KTSZ-ből, hogy nincs több pénzük művészetre. Mohácsi János akkor hívott, hogy menjek vele, ha kedvem van, mondván, ő mindenképpen színházzal akar foglalkozni. Kaposváron akkoriban az összes rendező hasonlóan gondolkodott, mint Ascher, így Babarczy László, Ács János, Gothár Péter befogadták azokat az embereket és értékeket, akiket és amelyeket a főiskola elutasított, csak mert nem illettek bele a rendszerükbe. Így jelentkeztünk oda 1983-ban, és csoportos szereplőnek fel is vettek minket Csákányi Eszter, Jordán Tamás, Lukács Andor mellé. Nekik még rengeteg nagy feladat jutott; annak ellenére is, hogy nem minden munkájuk sikerült úgy, ahogy elvárták tőlük. Azonban a később érkezett pályakezdők már, ha hibáztak, sokáig nem kaptak lehetőséget. Makacsul optimistának kellett lenni időnként, hogy az ember felszabadultan tudjon dolgozni a szorító fájdalomrétegekkel mit sem törődve. S amikor valaki ilyen kondíciókkal újra lehetőséghez jutott, és az a munka nem jókor kapta el, akár tíz évre is elfelejtették. Volt, aki nem is bírta ezt, elment. Volt, aki annyira sérült, hogy amikor végre lehetőséget kapott, összeroppant és képtelenné vált megmutatni a magát, hiába is, hogy idővel megtanulta a szakmát. Úgy váltunk a színház rabszolgájává, hogy imádtunk minden egyes pillanatot, amit a színpadon tölthettünk, ám amikor lejöttünk, tele voltunk keserűséggel.

Martin McDonagh: Az inishmore-i hadnagy, 2003.
Rendezte: Ascher Tamás, James szerepében, a képen Kelemen Józseffel

- És egyedül maradtál a fájdalmaiddal?

Tóth Géza:  A közösség soha nem volt részvétlen, de az ember belső jelzőrendszerét nem lehet lebeszélni: ha valaki úgy érzi, nem volt jó, akkor hiába mondják neki kedvesen, hogy semmi baj, mert azon a bánaton senki nem tud enyhíteni, hogy egy fontos feladat nem sikerült. Persze akkor is jól esik egy érintés.

- Mit tehet az ember ilyen helyzetben?

Tóth Géza: Kimászik a saját romjai alól, vigaszt keres magának, szellemi kihívást, különben unott színházi szakmunkássá válik. Szkepszisből, vágytalanságból nem lehet művészetet csinálni. Ha egy mellőzött színész nem tud megbirkózni a helyzetével, ha nincs kapcsolatban az irodalommal, képzőművészettel, és a saját szakmája szélesebb köreivel, akkor idővel büfészínésszé lesz, aki egy ideig még használható, de már nem kockáztat, végül pedig elfogy a mondanivalója is.

- Miért „bírtak ki" egyesek akkor tíz éveket?

- Volt mire várni. Nyilván a kaposvári színház azért is volt jó, mert tudott meglepetéseket okozni. Dolgoztak itt olyan rendezők, akik megkockáztatták, hogy belelássanak valakibe egy-egy szerepet. Bár egy színész szempontjából a kaposvári színház utóbbi évtizedeinek megvolt az a speciális terhe, hogy egyre inkább rendezői színház lett. Ez persze üdvözlendő, előremutató és európai tendencia volt, de az erős rendezői koncepció inkább köti a színészeket, mint a komplex színház, amit egy alkotóközösség hoz létre.

- Titeket, később érkezett csopikat tehát nem terheltek túl munkákkal, de ti feltaláltátok magatokat.

Tóth Géza: A kaposvári színház nemcsak politikailag volt ellenzéki, hanem szakmailag is, mert ahogy MGP írta, mi, csopik voltunk az ellenzék ellenzéke – akik az amatőr színjátszásból jöttünk, kritikusok voltunk a kőszínházi működéssel. Nekimentünk az itteni szokásjognak. Elkezdtünk éjszakánként próbálni. Az első előadás a Bánk bánból született olyan éppen periférián levő emberekkel, mint Dunai Károly, Gyuricza István. A társulat pozícionált tagjai erősen támadták is ezt az előadást, blaszfémiának tartották. Babarczy pedig támogatta.

Kovács Márton – Mohácsi István – Mohácsi János: Csak egy szög, 2003.

Rendezte: Mohácsi János

- Összefüggött ezekkel a munkákkal, hogy hullámokban megindult a vezető színészek elvándorlása?

Tóth Géza: Sokféle vélemény alakult ki erről. Koltai Róbert például azt mondja, akkor múlt el az igazi kaposvári nagy korszak, amikor mi megérkeztünk. Csákányi Eszter, Molnár Piroska, akik később mentek el, és már dolgoztak Mohácsival is, máshogy látják. De születtek azután is remek és kivételes előadások, miután elmentek a nagyok. A változások gyakran járnak kellemetlenségekkel, ugyanakkor rengeteg jó dolgot hoznak. Babarczy nem gondolta, hogy akik mindebben részt vettek, elmennek, dehát természetes dolog, hogy ők pesti színészek vágytak lenni. Az pedig maga a csoda, hogy a színház a rendszerváltás után képes volt még 2008-ig a régi értékrend szerint működni. Ez az intézmény közel húsz évig állt ellen a „ki kell szolgálni a népet" kapitalizmusnak. Ezalatt a harmadik jelenség-generációból rendezővé vált Mohácsi János, Rusznyák Gábor, Keszég László, s mindenki megélte ezt, aki közénk tartozott.

- Te miért maradtál itt?

Tóth Géza: Ha elsorolnám a rendezőket és színészeket, akikkel dolgozhattam, akkor végigmondhatnám a magyar színháztörténet több évtizedének legjelentősebb alakjait. S ebben a színházban csak szakmai alapú tekintély létezett, mert munka kapcsán bárkivel vitába lehetett szállni. A legnagyobb szaktekintélynek is lehetett azt mondani, hogy nem. Ennél nem volt jobb hely. Még akkor sem, ha nekünk, csoportos szereplőknek nem volt elég jónak lenni minden egyes előadáson: ahhoz, hogy észrevegyenek, kiugróan kellett teljesíteni.

- Eszedbe jutott, hogy mást is csinálhatnál?

- Persze, pláne miután azt mondta Babarczy, hogy mással kéne foglalkoznom, mert el fogok itt veszni, felvételiztem pszichológia szakra. Szomorú és bizonytalan voltam, és amikor Mohácsi Jánossal is beszélgettem erről, ő azt mondta, maradjak. A következő évadban Emilianus szerepe után odajött hozzám Babarczy, és gratulált. A következő szerződtetéskor pedig hatszáz forint fizetésemelést kaptam – ami akkor nem volt kevés – indokként el is mondta, hogy jól dolgozom. Ascher ezt hallva rögtön megjegyezte a maga igazságosztó módján, hogy nem emlékszel, tavaly még ki akartuk rúgni. Erre Babarczy azt felelte, hát igen, tévedtem, de szeretem a tévedéseimet. Ez volt az egyik fordulópont. A másik pedig a Karneválvégi éjszakák után volt, amikor Jordán Tamásék mentek, s hívtak mindnyájunknak, akik benne voltunk – amit gazdasági okok miatt az utolsó pillanatban visszavontak. Végül csak azok mentek el, akik a nagy szerepeket szokták játszani. Abban az ürességben pedig mi, itt maradtak sok lehetőséget kaptunk. Akkoriban sokat dolgoztam Babarczy-val, majd Rale Milenkovic-csal. A nála eljátszott szerepek mindenért kárpótoltak. Megkaptam azt a fajta boldogságot, ami egy színésznek juthat: néha sikerült a valóságos időnél többet sűríteni abba a pár órába, amitől el tudtam felejteni a hétköznapi tempót, és fáradtan jöttem le a színpadról, mert minden porcikámban gyorsabban telt az idő. Rusznyák Gáborral, Keszég Lacival ugyancsak erős és izgalmas közegben dolgoztunk, s ekkortájt játszottam János széleskörű szakmai sikert aratott előadásaiban is.

Anton Pavlovics Csehov: Ványa bácsi, 2004.

Rendezte: Jeles András, Asztrov szerepében, a képen Bartsch Katával

- Amióta idejöttél, mi változott meg leginkább?

Tóth Géza: A város akkoriban nagyon szerette, hogy ez a színház európai hírű, büszkék voltak, hogy egy-egy estén világszerte jegyzett előadásokat láthatnak. A népszínház akkor még azt jelentette, hogy az egyébként pontosan és alaposan felépített felhőtlenebb előadások mellett klasszikusokat, kortárs darabokat is adtunk elő, amelyek jelentős feladatok elé állították a nézőket. Ez a német színházi hagyomány népszínházi vonulatához volt hasonlatos, amely az eredeti szándéka szerint úgy adott elő klasszikusokat, hogy az egyszerű, művészeti képzésben nem részesült nézők is értsék, élvezzék, sőt ezek az előadások váljanak az életük részévé. A színház egyébként sokkal kevésbé foglalkozott a politikával, mint ahogy ezt most gondolják – ezek az emberről, az emberi kiszolgáltatottságról, esendőségről szóló előadások voltak, nem pedig szándékoltan rendszerellenesek. Aztán mindez hogyan szólalt meg egy közegben, az már a közönségen is múlik, aminek már lehetett politikai dimenziója is. Mindez mára elkopott. S ezzel összefüggésben a vidéki színészek elveszítették az értelmiségi attitűdöt, mert olyan egzisztenciális helyzetbe kerültek, amelybe nem tartozhat bele a rendszeres kiállításra, koncertre járás, az állandó szellemi útkeresés luxusa. Márpedig úgy nem lehet színházat csinálni, hogy csak ül az ember a büfében, tulajdonképpen mindegy iszik vagy nem, aztán felmegy a színpadra Shakespeare-t játszani, és amikor lejön, akkor iszik tovább, vagy éppen nem.

- Most pedig lassan túljut a társulat az átmeneti korszakon. Itt vagyunk a mában.

Tóth Géza: Nem foglalkoztunk azzal, hogy az itt több évtized alatt megszületett társadalomkritikai gondolkodásból kinek mi maradt a saját életében. Az átmeneti események során sokan nézték értetlenül, hogy akik itt korábban színpadon irányadó dolgokat mondtak, az ellenkezőjét tették annak, amit nemrég még játszottak. Sok színész nemcsak szakmailag érzi magát vesztesnek – ez inkább a közeljövőben fog eldőlni, ki mennyire –, hanem emberileg. Ez a létbizonytalanság, nem egy állás elvesztése. Természetes, hogy mindenki a maga útját járja, de itt a színházi közösségért senki nem vállalt felelősséget, és ha jól figyeltem az utóbbi években, az egész szakmában alig van másként. Mindenki az egzisztenciájáról beszél. Engem pedig az érdekel, hol lehet csinálni ezután azt, amiért én huszonöt évvel ezelőtt idejöttem, és hogy megtörténhet-e velem még egyszer, ami az egyik Csak egy szög végén, hogy a közönség állva tapsol, mi meg nézünk egymásra, sírva.

Proics Lilla

A szerző, Proics Lilla a sorozatról