Iskolát teremtett a színházi fotózásban. Művészekről készült fotói közül jó néhány ikonképpé vált. Mégsem tartja magát fotóművésznek. Hatvanévesen tette le a fényképezőgépet, azóta leginkább a szakmát szervezi, a magyar fotó „ügyharcosa”. A napokban ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Erre az alkalomra jelent meg új albuma Visszapillantás címmel, s ezen a héten nyílt életmű-kiállítása a Budapest Galériában. Keleti Évát a 168 óra kérdezte.
Emlékszem, mennyire zavarban volt, amikor 2008-ban Prima Primissima díjat kapott. Felment a színpadra, elmondta, nem számított a kitüntetésre, s megköszönte az ellenségeinek is. Ők mivel érdemelték ki a hála szavait?
Keleti Éva: A fotográfia számomra nem egyszerűen hivatás: „ügy”. Ezért is vállaltam társadalmi szerepeket különféle szakmai szervezetekben: úgy éreztem, tennem kell a magyar fotóért. Amiben voltak támogatóim meg persze támadóim is. Furcsa módon ők is ugyanazt akarták, emelni a honi fotográfia rangját, csakhogy a szakmai polémiákat személyi ellentétekké feszítették. Zavarta őket a személyem. Kétségtelen, sokszor nem tudtam jól „csomagolni”, amit gondolok. Fejjel mentem a falnak. Ellenségeim nemcsak harcossá edzettek, de ami lényegesebb: segítették a tisztánlátásomat is.
Keleti Éva
Bizonyára azt azért még ők is elismerik: iskolát teremtett a színházi fotózásban, „képlegendát” írt. Új albuma fölidézi a kezdeti MTI-s időket is, az ötvenes évek elejét, amikor viszont még riportfotózott. Zsánerképeket készített bányásztanulókról, munkáscsaládokról, aratásról, és sorolhatnám még.
Keleti Éva: Az MTI-nél akkoriban nem volt módunk mást csinálni, mint amit elvártak tőlünk: bemutatni az életnek, ha nem is a „lakkozott”, de a szebbik oldalát. Hozzáteszem: soha nem voltam párttag. Később sokat jártam külföldre, s gyakran kérdezték tőlem, hogyan működik nálunk a cenzúra. Mondtam, voltaképpen öncenzúraként: tudja az agyunk, mit szabad, és mit nem. Mindenesetre a „fotóváltásom” 1957-ben történt, és persze nem szabad akaratomból. A forradalom után az MTI-sek közül sokan elhagyták az országot. Olyan fotóskollégák is, akik egyek voltak a színházzal, és egészen nagyszerűt alkottak. Akkor találták ki a főnökeim: mivel én úgyis szeretek színházba járni, férjem meg operatőrként ismert művészkörökben, vigyem én a színházi fotózást.
Új kötetébe több fotó is bekerült Darvas Ivánról. Az egyik éppen ’57-ben készült róla, szamárháton ül egy erdő mellett, s mintha búcsút intene. Ön említette egyszer: minden képnek megvan a maga privát története. Ennek mi?
Keleti Éva: Ivánt néhány nappal a letartóztatása előtt fotografáltam. Tudtuk, hamarosan elviszik forradalmi ténykedése miatt. Úgy hívott föl: „Akarsz még rólam képet?” Több napig fényképeztem őt a bérelt háza mellett, a környék szamarával együtt. Már végeztünk a felvételekkel, amikor megkérdezte: „Szamaragoljak még utoljára?” Akkor már csak játszott, felült a szamárra, és valóban: búcsút intett. Volt velem ott egy gyakornok is – ma már egy rendező felesége –, ő tartotta a lámpát a fotózáshoz, és ő is úgy emlékszik vissza: bolondos napokat töltöttünk Ivánnal. Mintha nem is fenyegette volna börtön.
Számos fotója ikonképpé vált. Belevésődtek a közemlékezetbe, s úgy maradtak. Például Timár József a két bőrönddel Az ügynök halálában. Az utolsó szerepe volt Willy Loman ’59-ben a Nemzeti Színházban. Önnek pedig – nyilatkozta – valójában ez volt az „eljegyzési képe” a színházi fotózással.
Keleti Éva: Addig a képig kínlódtam a színházzal. Elmentem előadást fotózni, és azt hallottam magam körül, ja, hát ő Mátray Misi felesége. Nyilván bántott ez fotográfusként, de meg is keményített: ösztönösen vitt előre, hogy felfedezzek valami újat a színházból. Hogy mást is lehet csinálni, mint reprodukálni az előadást. Timár Józsefet, aki akkor már halálos beteg volt, nem előadás közben fotóztam. Hátul, a színpadi „takarásban”, amikor a kellékbőröndöket próbálta megemelni, melyiket bírja még el.
Képei – régi nagy színészekről, írókról, balettművészekről – arra is emlékeztetnek minket: milyen könnyen feledünk. Sőt, olykor már csak a fotóra emlékszünk.
Keleti Éva: Sajnos igaz. Az album utolsó felvétele Pécsi Sándor a lakásában. Avar István, aki jó barátom, hosszú évekig tanított beszédet a színművészeti főiskolán. Ő mesélte: elsőéveseknek magyarázta, hogyan formálja egy színész karakterét a jellegzetes hanghordozás. Pécsit hozta példának, a kissé harákolós beszédmodorával. Pár perc múlva rájött, tanítványainak fogalmuk sincs arról, ki az a Pécsi Sándor. Nekünk, fotográfusoknak ezért is komoly a felelősségünk. A képekkel el kell mondani valamit egy korról, művészetről, alkotókról, érzelmekről. Kötelességemnek éreztem most megjelentetni a régi fotóimat: tartoztam ezzel azoknak, akik már nincsenek közöttünk, de így talán tovább élhetnek velünk. Persze ha belegondolunk: már a fénykép is magában hordozza a feledést.
Karácsony Ágnes interjúja itt olvasható
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.