Schilling Árpád: A kultúra eladó!

Schilling Árpád ‘Kultúra eladó! – A jövő generációjának érdekében’ címmel írt cikket az Élet és Irodalom eheti számában.

„A mai magyar kőszínházi struktúra az államszocializmus vívmánya. A központilag fenntartott üzemszerű megaintézmények voltak a kontrollált kulturális élet központjai. Amennyiben ódzkodunk ennek a rendszernek az átgondolásától és megújításától, abban az esetben a rendszerváltás előtt meghonosodott állami kultúraértelmezést támogatjuk” – fogalmaz Schilling Árpád rendező, a Krétakör művészeti vezetője Kultúra eladó! című cikkében, amelyben arra hívja fel a figyelmet, mennyire fontos lenne megalapozni a jövő generációjának helyzetét, illetve hogyan lehetne ezt tenni.

“A II. világháború előtt Magyarországon még nem működött államilag fenntartott színházi hálózat. A mai magyar kőszínházi struktúra az államszocializmus vívmánya. A központilag fenntartott megaintézmények voltak a kontrollált kulturális élet központjai. Amennyiben ódzkodunk ennek a rendszernek az átgondolásától és megújításától, abban az esetben a rendszerváltás előtt meghonosodott állami kultúraértelmezést támogatjuk. Néhány államilag fenntartott színházi műhely komoly szerepet vállalt a rendszerváltás szellemi közegének megalapozásában. A ’90-es évektől kezdődően azonban ugyanezek a társulatok alkalmatlannak bizonyultak a korábban annyira vágyott demokrácia gondozására és továbbgondolására. Húsz évvel ezelőtt a színházi intézményrendszer lehetett volna a demokratikus átalakulás egyik legintenzívebb kulturális motorja: a társadalmi diskurzusok színtere, a szakmai és a politikai kontrollt gyakorló civil kezdeményezések nyilvános fóruma, a mindennapi élet új kihívásainak gyakorlóterepe. A rendezők lehettek volna társadalmi innovátorok, a színészek a komplex fórumok játékos mediátorai. Együttes erővel meg lehetett volna alkotni a XXI. sz. színházát, a társadalom közösségi művészetét. Valójában azonban a kőszínházi struktúrán belül nem történt jelentős innováció. Amit az elmúlt két évtizedben akár esztétikai, akár módszertani fejlesztésnek nevezhetünk, azt nagyrészt a független színházi szcénában tapasztalhattuk. A korábban »amatőröknek«, majd »alternatívoknak« bélyegzett előadó-művészeti műhelyek a demokratikus Magyarország példaértékű kezdeményezései mind a civil kurázsi, mind a szakmai elköteleződés tekintetében” – írja Schilling Árpád.

„A független színházak az elért eredményeik dacára mind a mai napig kétségbeesett harcot folytatnak a kultúrpolitika éppen regnáló korifeusaival és mindenekelőtt a kőszínházi szakma képviselőivel” – teszi hozzá Schilling, aki egy sajátos folyamatra is felhívja a figyelmet. „Egyre több politikailag független, a szakmai kérdéseket szem előtt tartó, a társadalmi folyamatokra érzékeny, másokért felelősséget vállalni képes színházcsináló jelent meg” – ugyanakkor kérdéses az alkotók perspektívája, de Schilling úgy véli az ő megbecsülésük össztársadalmi érdek.

Szerinte a generációváltás késéssel, de pár állami intézményben végbement, viszont éppen emiatt az a különös helyzet állt elő, hogy a negyvenes éveik végét taposó vezetők képviselik a fiatal generációt. Schilling felhívja a figyelmet azon rendezők névsorára, akik az elmúlt másfél évtizedben végezték el a Színház- és Filmművészeti Egyetemet. Ez alapján úgy gondolja, hogy „minél eredetibb valakinek a gondolkodása, vagyis minél kevésbé hajlamos arra, hogy atyáskodó igazgatók, autoriter intézményvezetők szava szerint alakítsa saját pályáját (…) minél elérhetetlenebb számára, hogy tehetségét (…) valódi döntéshozóként is megmérettesse, annál valószínűbb, hogy külföldön keres magának munkalehetőséget”.

Schilling szerint, saját „még fiatalnak tekinthető” generációja kudarcélményektől és elutasításoktól terhes. Egy olyan generáció, amely valószínűleg eltűnik a „művészettörténet süllyesztőjében”: „amire a mostani, a “nagy generáció” egykori intézményvezetőinél is sértettebb, tüskék százait magukban cipelő színész-igazgatók végre nyugdíjba mennek, addigra a mi generációnk is rozzant, beteg öregemberek társasága lesz”. Ezért úgy hiszi, saját generációjának legnagyobb felelőssége a náluk is frissebb nyolcvanasok és kilencvenesek jövőjének támogatásában van.

Schilling arról is értekezik, miként alakulhatott ki ez a helyzet. „Generációm lemaradása európai társainktól akkor kezdődött, amikor a rendszerváltás után a művészeti intézmények elfelejtették kötelező tananyaggá emelni a teljes XX. századi magyar avantgárdot”. Ez a helyzet egy ördögi kör következménye: Schilling generációjának tanárai „azok közül kerültek ki, akiket a Kádár-rendszer támogatott”, ők pedig szükségszerűen nem tanultak színházi progressziót, hiszen a rendszer nem támogatta azt. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a Schillinget is tanító generáció alkotta előadások „által képviselt tisztán esztétikai megközelítés” nem tudott „társadalomformáló erőt képviselni”, mert az esztétikai élmény nem érte el a közösségi élmény szintjét, így maradt az egyéni szórakozás. Így történhetett, hogy a művész-színházi hagyományt fokozatosan a közönség szórakoztatására szakosodott, különböző színvonalú intézmények vették át. Schilling szerint nem találkozott előadás és közönsége, mert ennek a fajta színházi esztétikának nem jött el az ideje: „az olyan társadalmakban, mint a miénk, a művészetnek aktív bevonással kell közösségi élményt generálnia”.

Folytatás és a teljes cikk az ÉS-ben olvasható.