"Kimondatlan konszenzus érvényesül" - Csáki Judit levelezett Jeles Andrással

Idén, Jeles András rendezését, a Weöres Sándor Színházban bemutatott Kis lordot is jelölték a Színikritikusok Díjára. "Jeles Andrással nem készült interjú – ezekben a hetekben ugyanis az ország valamely eldugott pontján dolgozik, szöveget ír. Beszélhettünk volna skype-on, de ha már úgyis szöveget ír, inkább emailben kérdeztem, pontosabban fölvetettem néhány kiindulópontot" - szól Csáki Judit előhangja cikkéhez, melyet szemléztünk.

(....)

Arra a kérdésre, hogy hová tűntem – mondjuk azóta, hogy a Monteverdi Birkózókör csapatával egy-két említésre érdemes színházi előadás megszületésében közreműködtem, bármilyen, részletekbe menő válasz (túl azon, hogy nyilván unalmas is lenne) vagy mentegetőzésnek illetve vádaskodásnak tűnne (holott ezen a téren számomra is egyetlen releváns szempont létezik: „megcsináltad, vagy nem csináltad meg?” – a többi érdektelen). Tehát ezt a kérdést most, mondjuk, helyhiányra hivatkozva megkerülném, és – minthogy a következő kérdés azt firtatja, hogy miként látom a jelenlegi színházi „szcénát” – erre térek ki.

Először is: én a kérdést úgy fordítottam le a magam számára – nyilván kissé önkényesen –, hogy a mostanában látható színházi produkciókról kérdezel. Nos, itt el kell mondanom, hogy nemigen nézek színházi előadásokat, mert sajnálom a színészeket. Az én szememben az ő helyzetük ugyanis kissé olyan, mint azoké a kiszolgáltatott embereké, akiket belerángatnak valami homályos üzletmenetbe, vagy bűnügybe és így tovább. A hasonlat, persze, annyiban sántít, hogy azok, akik a színész számára kész helyzetet teremtenek, többé-kevésbé maguk is megtévesztett emberek: azzal, hogy naivul vagy számítással elfogadták az érvényes alaphelyzetet, amely rendező és színész között nemzedékek óta fennáll.

Ebben az „alaphelyzetben” egy kimondatlan konszenzus érvényesül: a színész birtokában van annak, amit várnak tőle, és a rendező – a „koncepció” jegyében – éppen azt várja tőle, aminek ő birtokában van. Mondanom sem kell, hogy ez a reláció csak a legironikusabb értelmében igaz; a legtöbbször lehangoló realitásban pedig úgy áll a helyzet, hogy a színész energiájának jó része arra megy el, hogy titokban tartsa nem egyszerűen a hiányosságait, hanem azzal kapcsolatos zavarodottságát, hogy voltaképpen mit is kéne (kellett volna) neki anyanyelvi szinten elsajátítania. Ebben a tragikus igyekezetében a rendező viszont úgy működik közre, mint egy csendestárs, hiszen ő sincs tisztában azzal, hogy mit vár és várhat a színésztől.

Ennek az alaphelyzetnek a felmondása vagy ellentettje, azaz normális változata az volna, ha a színész olyanformán nyilvánulna meg, mint Hamlet a híres Rosencrantz-Guildenstern jelenetben: „…a keservét! Azt hiszitek, könnyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon?”

Ehhez a magatartáshoz azonban a színész csak úgy juthat el, ha tisztában van azzal, hogy miféle hangszer ő, tehát miféle ügyesség volna képes őt „harmóniai zengedezésre” vezényelni. Igen, nyilvánvaló, hogy az iskolák feladata ez volna: ráébreszteni a színészt, hogy miféle hangszer ő. Az én problémám mindig is az volt, hogy ez miért nem tud végig az egész vonalon, magától-értetődő módszerek közvetítésével megtörténni, pontosabban szólva: miért kell rendre egy ezzel ellentétes folyamat aktusaival találkozunk.

(...)

Csáki Judit cikke, amely eredetileg a 'Kimondatlan konszenzus' címet viseli a Revizoronline-on érhető el teljes terjedelmében.