A SZÍNIKRITIKUSOK DÍJA 2010/2011

Díjak és díjazottak listája, valamint indoklások... 

A legjobb új magyar dráma: TÉREY JÁNOS: JEREMIÁS AVAGY ISTEN HIDEGE

A legjobb előadás: egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe (Nemzeti Színház, rendezte: Mohácsi János)

A legjobb rendezés: JÁNOS KIRÁLY (Örkény Színház, rendezte: Bagossy László)

A legjobb zenés/szórakoztató előadás: CABARET (Centrál Színház, rendezte: Bozsik Yvette)

A legjobb független színházi előadás: KORIJOLÁNUSZ (HOPPart Társulat, rendezte: Polgár Csaba)

A legjobb gyerek- és ifjúsági előadás: cyber cyrano (Kolibri Színház, rendezte: Vidovszky György) és A KIS LORD (Weöres Sándor Színház, Szombathely, rendezte: Jeles András)

A legjobb női főszereplő: MÉSZÁROS SÁRA (A selyemcipő, Gárdonyi Géza Színház, Eger) és MOLNÁR PIROSKA (Én vagyok a Te, Nemzeti Színház)

A legjobb férfi főszereplő: mucsi zoltán (Nehéz, Bárka Színház)

A legjobb női mellékszereplő: lázár kati (Nehéz, Bárka Színház)

A legjobb férfi mellékszereplő: KULKA JÁNOS (Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe, Nemzeti Színház)

A legjobb díszlet: MEFISTOFELE (Magyar Állami Operaház, tervezte: Antal Csaba)

A legjobb jelmez: JÁNOS KIRÁLY (Örkény Színház, tervezte: Ignjatovic Kristina)

A legjobb színházi zene: magyar ünnep (Nemzeti Színház, Bella Máté)

A legígéretesebb pályakezdő: OROSZ ÁKOS (Maladype Színház)

Különdíj: BÍRÓ KRISZTA a nőNYUGAT című előadás létrehozásáért

 INDOKLÁSOK

Balogh Tibor

Criticai Lapok

Tekintettel arra, hogy a 2010/2011-es évad végéig közalkalmazotti munkaviszony kötött a Csokonai Színházhoz, a társulatom produkcióira nem adtam szavazatot az alapkategóriákban. Kivételt a Különdíj-javaslat esetében tettem. Az ukrán származású képzőművész-színész, Olekszandr Bilozub ugyanis olyan társalkotói munkát végez rendezője, Vidnyánszky Attila mellett, amely a zsöllyébe ereszkedő kritikus pozíciójából nem megítélhető: játékterei a rendezői koncepciót strukturálják (olykor előrajzolják, olykor keretbe foglalják). Megragadtam tehát a bennfentesség alkalmát, hogy felhívjam a figyelmet az előadások létrehozói között kialakuló szimbiózisra, nemcsak ebben a konkrét esetben, hanem általában is: én nem tudom elválasztani a tervező által hozzáadott értéket a rendezői megrendelés értékétől, ezért nem szavaztam a tervezői kategóriákban.

Fontosnak tartottam felidézni az idő távolában könnyen feledésbe merülő színházi emlékeket. Ilyenek szoktak lenni a nyári szabadtéri produkciók, amelyek - ha nem kerülnek kőszínházi repertoárba - díjat eredményező szavazatmennyiségre aligha számíthatnak. Tavaly belém ivódott Sopsits Árpád Psyché-értelmezése. Petrik Andrea eszesen érzéki: arc-, szem- és testmozdulatai egyszerre tapintják a (férfi) néző értelmét és érzékszerveit. Tapintják vagy provokálják. A nála negyedszázaddal idősebb férj élete türelemjáték. Gáspár Tibor jeles beleérzéssel mutatja meg a nem fiatal, de ereje és anyagi lehetőségei teljében lévő báró férfialázatát, a lázadásba fordulást; majd következetesen építi le önmagát, hogy elérkezhessen számára a pillanat, amikor hatalmát veszti a türelme felett. Ölni aligha akar. Psychéje inkább projekció áldozata lesz: Zedlitz a lovain veri/vezeti le a számos tehetetlensége miatti indulatát. A tudattalanban megképződött szándék önmagát teljesíti be. Ezért e produkcióra a három szavazatom.

Következetességre törekedtem, amikor a legjobb magyar drámaként és a legjobb előadásként is valóságérzékeny magyar darabot neveztem meg. Költőietlen színház, amennyiben költőinek a vérvalóság fölötti szárnyalást, a tudatba hasító mondatok helyett a ködgomoly-szóözönt hirdetik. A XI. POSZT versenyprogramjának gerincét - véleményem szerint helyesen - a „költőietlen", kerek/kemény mesén alapuló előadások alkották (markáns színészi szerepformálásokkal), s utóbb ezeket méltányolta a szakmai zsűri. Öröm számomra, hogy idén lehetett támaszkodni a szavazáskor az összeállított versenyprogramra és a zsűrik ítéletére is.

Bogácsi Erzsébet

Hátha valami kimaradt? Egyre nyugtalanítóbb a kérdés, amikor sürgetően közeledik a voksolás. Ilyenkor próbálja az ember a halasztott előadásokat behozni, hogy fellelje azokat a jelölteket, akik kétség nélkül hátrébb utasítják a többieket. Mígnem elérkezik a határnap. S egyszer csak kiderül, hogy mégiscsak azok a legjobbak, amelyek erőltetett kutatómunka nélkül is szembetűntek. S a kiugró teljesítmények gyakran egymás köré tömörülnek. Aligha véletlen, hogy előadás, látvány, alakítás, zene egyaránt minőségi a Nemzeti Színházban. Évadok munkája beérett, de megemelkedett a tétje is, sarkallja a társulatot. S a Katona József Színházban is érezni felfrissülést, az ifjabb nemzedékek erősbödő jelenlétével. De miért képviseltetik magukat szerényebben más társulatok a szavazólapon? Miért nem tolonganak innen-onnan új magyar drámák? Nehéz elfogadni drámának azokat a szövegkönyveket, amelyek az adott előadást ugyan szolgálják, de „papíron" aligha élnének meg. Kérdéses az olyan színi szöveg is, amely inkább adaptálás, mint öntörvényű dráma. Vagy az olyan, amely a műfajt fellazító dramaturgiát kreál, s jó, ha egyáltalán dialógusokban szól, s nem monologizálva, narrátorokkal, mindenféle segédmegoldással. Mindmáig azt tartanám ideálisnak - ahogy díjunk alapításakor volt, és még évek során át -, ha kategóriánként egy, azaz egy teljesítményt jelölnénk. Mert ahol lehet három „legjobb", ott lehetne akár hat, kilenc, tizenkettő is. Szerencsére, a „jók" számosak. Vannak nagyszerű színészek, akikre szinte minden évadban szavazok. Most megkíséreltem előnyben részesíteni azokat, akiknek a pályáján fordulatot, nyomatékos helyzetet éreztem. Wéber Kata eljátszhatott egy tragikus mélységű, abszolút főszerepet. Pál András elementáris erővel tette le névjegyét új társulatánál. Stohl András személyiségének intenzitásával egy „közösségi színjátéknak" lett origója. Hasonló előadásbeli konstellációban növekedett főszereplővé Söptei Andrea, olyan kvalitásokkal, amilyeneket ritkán mutathatott meg. Tapasztalt és pajkos erotikát adott egy érettasszony-szerepnek a más hangnemben ismerősebb Tóth Ildikó. Folytatnám, de fogyóban a megszabott háromezer karakter. S még az újabb keletű zenei díjunkhoz fűzném hozzá, hogy olyant kerestem, amely zeneileg nagyigényű vállalkozás, mint a Szirénéneké, egy nehezebben befogadható színjátékban, s a Magyar ünnepé, amelynek döccenőit éppen az előadás segíti ki. A Cigányokban pedig az a példaértékű, ahogy az egymástól elütő, mégis egymásra utaló két részt zeneileg is megtámasztja. Végül a különdíj-jelölésekhez pár szó. Silló Istvánba lépten-nyomon „beleütközik" az ember, ha zenés színházat néz. A Magyar ünnepben nemcsak dirigensként kiváló, de a jelenléte is már-már alakítás érvényű. Tihanyi Ákost azóta figyelem, amióta pályájának külföldi szakasza után bemutatkozott itthon is koreográfusként. Szinte magáévá teszi a rendező feladatát: nem pusztán táncformákat hoz létre, de szituációkat szervez, tartalmat sugall... Hátha valami kimaradt? Bizonyára.

Bóta Gábor

Népszava

Miközben sokat átkozódtam az elmúlt évadban, hogy mennyi közepes vagy annál vacakabb előadást láttam, unatkoztam szinte végig, vannak olyan produkciók, művészek, amelyek, akik kényszerűen lemaradtak a listámról. Kőszegi Ákos például a Caligula helytartója címszereplőjeként, Köles Ferenc a Parasztopera állomásfőnökeként, Pap Vera a Pesti Színházban a Mikve főnökasszonyaként, Nagy-Kálózy Eszter a komáromi A régi nyár Máriájaként, Bálint András a Radnóti Színházban az Alkony templomszolgájaként. Kovács Krisztiánnak a neve nem olvasható a listán, de rejtetten mégis ott van, hiszen A gyáva főszereplője. Szakács László a sepsiszentgyörgyi A velencei kalmár Shylockjaként volt kiemelkedő, Fekete Ernő pedig a Katona József Színház A mizantrópjának embergyűlölőjeként, Kézdi Imola Kolozsvárott volt emlékezetes az Alkoholisták önpusztító szeszkazánjaként. Kéménczy Antal invenciózus egyszemélyes zenekara a Tündöklő középszernek. Az előadások közül nagyon tetszett még a szatmárnémeti Három nővér, Keresztes Attila rendezésében. Rá akár a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata színvonalának igen látványos emelése miatt Különdíjra is szavazhattam volna. Jó formát futott a Miskolci Nemzeti Színház együttese is a Szerelem előadásában, Paolo Magelli irányításával. Pelsőczy Réka a szerelmi csalódások témáját dolgozta fel, egyáltalán nem csalódást keltően, a Szeret...lek című kesernyésen nevettető varietében.

Az évad jó részében több izgalmat okoztak a leggyakrabban szakmaiatlan igazgatókinevezések, mint a produkciók. A József Attila és a Gárdonyi Géza Színház végveszélybe került, esetükben a szakmai összefogás csírája a tragikus széthúzás ellenére megmutatkozott. Úgy látszik, nem hullat viszont senki könnyet a volt Mikroszkóp, a Kabaré 24-ért, melyről már azt is kimondták, nem biztos, hogy színház lesz a helyén. A decemberben százéves Erkel Színházról állították, hogy idén megnyílik, nem is életveszélyes, hiszen próbálnak benne, de most nagy a csend körülötte.

Általában dermesztő a bizonytalanság. A fogyatkozó és nehezen érkező pénzek, a szűkülő lehetőségek, a politika okozta félelmek a biztonsági játéknak, a bulvárnak kedveznek. Vagyis egyáltalán nem a kísérletezésnek, annak, amiből a lehető legkevesebb baj lehet. Több teátrum is lejtmenetben indult lefelé, fájdalmas a színvonalcsökkenés, ami az esetek jelentős részében akár tendenciának is tekinthető. Hogy a kultúrát a kispadra ültették, növeli a kilátástalanságot, miközben direktívaszerűen kellene reményt sugározni. A jó színház azonban mindig problémaérzékeny, nem zárkózik el a valóságtól. Az a színház, amelyik ezt teszi, veszettül unalmas. És hogy még akadnak társulatok, amelyek szembemennek a pusztító árral, az maga a remény.

Budai Katalin

Nemzeti Erőforrás Minisztérium

Sok év óta először érzem kevésnek a rubrikákat. Sok olyan teljesítményt láttam az évadban, amelyek másként, egy-egy mozzanattal is megragadnak, emlékezetesek maradnak, s itt csak üggyel-bajjal nevesíthetők. Leginkább folyamatok, egy-egy műhely vagy fiatal alkotó előrehaladása az, amit nem tudunk jelölni, csak hosszasabban kifejteni. Nem írom le a minden kategória negyedikként és nagy vívódások között végül lehagyott neveit, s azt, hogy maga a sorrend is kényszer szülte, mert nem egymás alá képzelendőek el a teljesítmények. Gondolom, többen nyugodtabbak kissé, hogy a jogos elvárás, a gyerekszínházak és báb-animációs előadások látogatása idén összehangoltabb lehetett és teljesült, jóval több előadást láttam magam is, ezért is nehéz a választás. Leírni csak egy előadás nevét szeretném, mert akár a főszereplő, akár a rendezés, akár a jelmez kategóriában szívesen említettem volna. A szeretett Cserenadrág című előadás ez, Oleg és Vlagyimir Presznyakov kortárs orosz darabja, Vajdai Vilmos rendezésében a Kamrában. Ugyanitt volt megrendítő élmény a Nordost is.

Az alternatív szcéna legüdítőbb jelensége, a Salto Mor(t)ale kocsmaszínház naprakészen kidolgozott improvizatív reakciói pedig visszahoznak valamit a közösségként megélt színház több ezer éves élményéből.

Magyarázatra szorul továbbá zenei jelölésem. A Jó estét, nyár, jó estét, szerelem Rába Roland rendezte  nemzeti színházi előadásában az eredeti Presser-musical zenei világát teljesen átalakította-áthangszerelte, illetve a színészekkel elmuzsikáltatta Puskás Péter, ilyen értelemben tehát eredeti színpadi zenének tekinthetőnek vélem.

Dömötör Adrienne

Az idén különösen jól hathat a recenzensre, ha a szavazás kapcsán áttekinti a mögötte álló évadot. Egyből feltűnővé válik ugyanis az, hogy míg a színházról való közbeszédet elsősorban a politikai nyomulások és blődlik tematizálták, addig - a szakmai szempontokat érvényesítő mérlegelés eredményeképpen - milyen jelentős számban sorolhatók a kiemelkedő teljesítmények. Nem emlékszem még egy évadra, amikor a legjobb előadás és rendezés összesen hat díjára legalább még egyszer ennyi előadást jelölni tudtam volna. (A két kategória közötti határvonalat, ahogyan eddig is, most is többnyire átjárhatónak gondolom.) Egy hosszabb listán feltétlenül helyet követelne magának az általam látott előadások közül A mizantróp (Katona), a Yerma (Radnóti), a Félelem és macskajaj a Harmadik Birodalomban (SzFE), a Borisz Godunov (Debrecen), a Golden Dragon (Katona), az Orosz lekvár (Kecskemét).

Kényszerűségből a színészi alakítások közül is sok kimaradt; mindenekelőtt például jó lett volna valahová együtt beírni a Nehéz istennek lenni lányhármasát csakúgy, mint a Nordost szereplőtrióját; de jelölhető lett volna a Golden Dragon összes színésze is. Van viszont, akinek a besorolása némi kiegészítésre, magyarázatra szorul. Fullajtár Andreát végül főszerepéért jelöltem - s ugyanitt megemlíthető a most nyáron, két évad határán bemutatott Gyógyír északi szélre is (Orlai Produkció), amelyben a Fullajtár-Őze Áron páros játéka igen jótékonyan hat a sokrétűnek nem éppen nevezhető darab működésére -; de a listámnak volt olyan változata is, amelybe ugyanőt inkább remek mellékszerepéért írtam volna be (A mizantróp). Kulka Jánost végül mellékszereplőként jelöltem, bár hasonlóképpen ingadoztam a két kategória között (az Egyszer élünk...-ben, nem lévén klasszikus főszerep, még leginkább az övé lenne annak nevezhető); végül segített dönteni, hogy így egy másik kiváló alakítását (Három nővér) is nominálni tudtam.

A kihagyott sorok részben azt jelzik, hogy - amint eddig sem - most sem szeretnék olyan teljesítményeket (viszonylagos) legjobbként megnevezni, amelyeket nem gondolok elég erősnek (új magyar dráma); míg máshol a helyek üresen maradásába, sajnálatos módon, előadás-nézési elmaradásaim is belejátszhatnak.

Az évad során készített előadáslistámat az utóbbi napokban nagyon sokszor átforgattam; nem szerettem volna, ha jelölésre érdemes részteljesítmények elsikkadnak amiatt, hogy a produkció egésze nem volt emlékezetes. De nem találtam ilyen „rejtett kincseket"; így a 33 díjra jelölés és az e részben megemlegetett további előadások mindössze 14 kőszínházhoz és 5 független formációhoz kapcsolódnak. Szeretik mostanában néhányan a belterjességet (?) felróni a kritikusoknak - pedig csak annyit kellene (be)látni, hogy a tehetség tehetséget vonz; így jönnek létre az értékteremtő társulatok és az élményszerző előadások. Az erkölcsnemesítő beszély pacekba meg a politikai adok-veszek ezzel szemben a legkevésbé sem működőképes előadás- és társulatszervező erő. Látjuk, és a jelek szerint még jól meg fogjuk látni, sajna. 

Nánay István

Mindössze 172 produkciót láttam, jó pár fontos előadásról (főleg vidéken) lemaradtam. Szabályzatunk értelmében egy névhez csak egy teljesítményt szabadna társítani. E szabályt itt-ott megszegtem. Amelyeknél nem, azok néhányánál itt jelzem, hogy a megnevezetteken kívül, milyen más produkciókban látott teljesítményükért is díjaztam őket: Takács Katalin (Bethlen; Szeret...lek; Romantikus komédia; Ölelj át!), Lázár Kati (nőNYUGAT), Keresztes Tamás (Cigányok), Kulka János (Három nővér; Esőember), László Zsolt (Az ember tragédiája), Bagossy Levente (A mizantróp), Bercsényi Péter (Szeret...lek).

Amikre és akikre még adtam volna szavazatot: Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról; Liliom (Graz, Bodó Viktor), Párlat (Stúdió „K" Színház, Nagypál Gábor), Figaro házassága (Maladype Színház, Zsótér Sándor), Sárkány (KoMa, Vékes Csaba), Caligula helytartója (Vádli Alkalmi Színházi Társulás/Zsámbéki Színházi Bázis, Szikszai Rémusz), Period (Vígszínház, Szőcs Artúr), Cyber Cyrano (Kolibri Színház, Vidovszky György), Így jár az, aki távoli ismeretlen hangtól megijed (Forte Társulat/West Balkán, Horváth Csaba), Platonov (Marosvásárhely, Harsányi Zsolt); Alföldi Róbert és Udvaros Dorottya (Három nővér; Kvartett, Nemzeti Színház), Nagypál Gábor és Fodor Tamás (Caligula helytartója, Vádli Alkalmi Színházi Társulás), Törőcsik Mari (Figaro házassága, Maladype Színház), Ónodi Eszter (Az ember tragédiája, Szegedi Szabadtéri Játékok; A mizantróp, Katona József Színház), Berekméri Katalin (Guppi; Platonov, Marosvásárhely), Bandor Éva (Cseresznyéskert, Komárom), Trill Zsolt (A tüzes angyal; Mesés férfiak szárnyakkal, Debrecen; Az ember tragédiája, Szegedi Szabadtéri Játékok), Stohl András (Egyszer élünk..., Nemzeti Színház), Terhes Sándor (Korjolánusz, HOPPart Társulat), Pálfi Ervin (Egy elmebeteg nő naplója, Szabadka), Szakács László (A velencei kalmár, Sepsiszentgyörgy).

Sándor L. István

Ellenfény

Ebből az évadból számomra három előadás emelkedett ki, amelyre (ha lehetséges lett volna) hasonló súllyal szerettem volna szavazni: az Egyszer élünk...-re, a Három nővérre, a János királyra. Ezenkívül volt még néhány nagyon jó előadás, melyek egy részére sikerült szavaznom valamelyik kategóriában, mások sajnálatos módon kimaradtak. Ezek a következők (továbbra is ragaszkodva az ábécésorrendhez): A selyemcipő - Eger; Cigányok - Katona; Főfőnök - Radnóti Színház; Játék a kastélyban - Kaposvár; Józanok csendje - Stúdió „K"; Koccanás - Nyíregyháza; Korijolánusz - HOPPart Társulat; Leonce és Léna - Kolozsvár; Mesés férfiak szárnyakkal - Debrecen; A mizantróp - Katona; Párlat - Stúdió „K"; Prolik - Eger; Szirénének - Kamra; Troilus és Cressida - Gyulai Várszínház. A szavazást tovább nehezítette, hogy többnyire nem tudtam eldönteni, előadásként vagy rendezésként szavazzak-e egy adott produkcióra, mert többnyire a kettő feltételezi egymást: határozott koncepciójú rendezői elképzelés nélkül nemigen jöhet létre értékes előadás; de az az előadás nem lehet jó, amelyben csak a rendezői koncepció látszódik, s nem jók a színészek és az egyéb összetevők (díszlet, jelmez, világítás, zene stb.). Tehát bizonyos értelemben esetleges, hogy melyik előadást melyik kategóriába írtam. (Kivéve néhány kiváló független előadást, amelynek egyértelmű volt a helye, de ezek is szerepelhetnének az előadás vagy a rendezés kategóriájában.) 

Sőt itt helye lenne néhány egészen kiváló gyerek- és ifjúsági előadásnak, amelyekből annyi kiemelkedő volt ebben az évadban, hogy nem is tudtam mindegyikre szavazni. Így sajnos kimaradt Az aranykulcs (Stúdió „K"); A sünteknős (Stúdió „K"); A legkisebb boszorkány (Mesebolt Bábszínház); A pecsenyehattyú és más mesék (Vaskakas Bábszínház); Országalma (Jászai Mari Színház); Bollár Kótyag és Mámori Nellike találkozása (Tintaló Társulás).

Sok nagyszerű színészi alakítással is találkoztam ebben az évadban. Sajnos nem mindegyik fért fel a szavazólapomra (miközben folyton azzal a dilemmával is szembesülnöm kellett, hogy mit is tekintsek főszerepnek vagy epizódalakításnak). (És igyekeztem magam ahhoz a kéréshez tartani, hogy többnyire egy-egy alakítást jelöljek meg, miközben fontos érv volt amellett, hogy valaki felkerüljön a szavazólapra, hogy több előadásban is emlékezetes teljesítményt nyújtott.) Szívesen szavaztam volna még (ábécésorrendben) Bánki Gergőre (Cserenadrág - TÁP Színház); Blaskó Péterre (Az ember tragédiája - Nemzeti Színház; Szegedi Szabadtéri Játékok); Bodnár Erikára (Két lengyelül beszélő szegény román; Nordost - Katona); Dunai Tamásra (Caligula helytartója - Kecskemét, Thália Színház); Fazekas Istvánra (Kaland - Nyíregyháza); Fodor Tamásra (Caligula helytartója - Zsámbék); Fullajtár Andreára (Nordost; A mizantróp - Katona); Gálffi Lászlóra (János király - Örkény Színház); Kaszás Gergőre (A selyemcipő; Olympia - Eger); Kovács Krisztiánra (A gyáva - Nézőművészeti Kft.); Kovács Zsoltra (Játék a kastélyban - Kaposvár); Krisztik Csabára (Pöttyös Panni az iskolában - Thália Színház; Az olasz szalmakalap - József Attila Színház; Troilus és Cressida - Gyulai Várszínház); Láng Annamáriára (Nehéz istennek lenni); Kulka Jánosra (Egyszer élünk... - Nemzeti Színház); László Zsoltra (Egyszer élünk...; Az ember tragédiája - Nemzeti Színház); Mácsai Pálra (János király - Örkény Színház); Molnár Piroskára (Én vagyok a Te - Nemzeti Színház); Ónodi Eszterre (Az ember tragédiája - Szegedi Szabadtéri Játékok); Pálmai Annára (Cigányok; Nordost - Katona); Pogány Juditra (János király - Örkény Színház); Szakács Lászlóra (A velencei kalmár - Sepsiszentgyörgy); Szávai Viktóriára (Főfőnök - Radnóti); Znamenák Istvánra (Én vagyok a Te - Nemzeti Színház).

Stuber Andrea

191 előadásból választottam.

Akik nem fértek rá a listámra, pedig ott lenne a helyük: Kőszegi Ákos a Caligula helytartójáért, Szemenyei János az Ovibraderért, Balsai Móni a Macska a forró tetőn-ért, Mészáros Sára a Prolikért, Hegyi Norbert a Paravarietéért, Vajda Milán a Prolikért, Darabont Mikold a Kár, hogy kurváért. Továbbá Katona László a Rosencrantz és Guildenstern halottért és a Vaskakas Bábszínház Repülési lecke kezdőknek című előadásának alkotói, mert - fájdalom - lekéstem egy évaddal, hogy szavazhassak rájuk.

Szántó Judit

Színház

Többrendbeli, kórházi tartózkodással súlyosbított betegség miatt több mint két hónapon át nem juthattam el színházba, és bár annak előtte és annak utána elég szorgosan látogattam az előadásokat Pesten és vidéken, ilyen kihagyással a fülem mögött nem éreztem magam szavazásra feljogosítva. Jelöltjeim persze így is akadtak, és azt hiszem, nem vétek etikai hibát, ha ezeket közhírré teszem, élve persze azzal a relatív előnnyel, hogy most az egyszer nem kell se „súlyozni", se sorrendet állítani, és felelősség híján korlátlanul kiélhetem összes rögeszméimet. Többszörösen (előadásként is, új magyar drámaként is) megkoronáztam volna az Egyszer élünk...-öt, rendezésként a Cserenadrágot, a Dilettánsokat meg a Kár, hogy kurvát találtam a legizgalmasabbnak. Hódolok mint kritikus és mint néző Kulka János bravúrsorozata előtt (Egyszer élünk...), a hölgyek közül most is kiemelném Szirtes Ágit (Cigányok). Férfi mellékszereplőként Fekete Ernő (Cigányok) és Bálint András (Alkony) lettek volna választottaim. Szórakoztató előadásként mintaszerűen szervezettnek és precíznek találtam a Mikvét (no meg a témáját és a miliőjét is kedveltem), de igen jól éreztem magam a Cabaret meg a Jó estét, nyár... előadásán is. A színpadképek között A selyemcipőé (Ambrus Mária - munkája legalább oly többértelmű volt, mint maga a darab), és a Dilettánsoké (Khell Zsolt falubert-ien komplex alkotása), jelmezek terén az Alkonyéi (Benedek Mari) rögzültek emlékemben, utánpótlás-díjra pedig több jelöltem is volt, nevezetesen Pál András (Kár, hogy kurva; Macska a forró tetőn), Pálos Hanna (Cigányok) és Borbély Alexandra (Két lengyelül beszélő szegény román) személyében.

A különdíjat nálam hors concours vitte volna a nőNyugat mint műegész.

Titkos reményem, hogy a díjazottak és kiemeltek között minél többször találkozom a fenti nevekkel is.

Ugrai István

7óra7.hu; Színház

A több mint 150 látottból ez a két előadás volt messze kiemelkedő az évadban számomra - ha túllépünk azon, hogy mit is jelent a „legjobb", amit én itt végül a „legfontosabbként" (is) értelmeztem. Az Egyszer élünk... a valósággal és a fikcióval zajló asszociatív játékosságot mosta egybe a magyar félmúlt jócskán kibeszéletlen pillanatainak napjainkat is terhelő tragikumával, kiváló alkotói-társulati összmunkával. Ez utóbbi jellemzi a Rettegés és macskajaj... című egyetemi vizsgaelőadást is, ami egyszerű, hétköznapi naturalitásával, a hatalomnak való kiszolgáltatottság lecsupaszított megjelenítésével tud elementáris hatást tenni nézőjére. Ezek egyértelmű választások voltak, Andrei Şerban esetében pedig a „klasszikus műhöz" való igazán mai szellemű, progresszív és bátor viszonyulás, továbbá ugyancsak a társulati összmunka volt meggyőző. A férfi főszereplők közül sajnálatomra nem fért be a listába, de muszáj megemlítenem Nagy Péter (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza) Rómeó-alakítását - ami egészen kivételes teljesítmény, de sajnos az előadás egyenetlenségei némileg gyengítik munkájának az erejét -, valamint Fekete Ernő Alceste-jét (A mizantróp) a Katonában, Ötvös András Kovács huszárkapitányát (Olympia) Egerben és Kovács Zsolt Turaiját a kaposvári Játék a kastélyban-előadásban; őket három, tényleg minden tekintetben felsőfokú alakítás előzte meg. A női főszereplők esetében Szabó Emíliát is szívesen szerepeltettem volna az Olympia miatt. A legjobb női mellékszereplőnél szívesen beírtam volna még a kvázi némán súlyos jelenlétű Lázár Katit (Nehéz) és a nagyszerűen komédiázó Nádasy Erikát (Gül Baba) is. Nehéz volt a döntés a férfi mellékszereplőknél is: Hevér Gábor (Nemzeti) és Polgár Csaba (Örkény) következetesen, évről évre igen erős és karakteres munkát végeznek, az idei évadban is remek formát futottak (János király, illetve Egyszer élünk...), de kiváló volt Stohl András két szerepben is a Nemzetiben, illetve Schneider Zoltán a Főfőnökben. Mindazonáltal Kocsis Pál, Kaszás Gergő és Köles Ferenc az igazán maradandó alakítás, az egyedi szín és hang mellett érzékeny összetettséggel tudták megmutatni figuráikat az említett előadásokban. A díszlet esetében még akadtak jelöltjeim: Ambrus Mária az Egy olasz szalmakalap egyszerű játékosságát az előadás alapélményeként közvetíti, Cziegler Balázs Olympia-díszlete egyszerre monumentális, gazdag és szemfényvesztő, ami szintén a produkció meghatározójává válik, Horesnyi Balázs pedig a Gettóban tudta egybefolyatni a valóságot a fikcióval, ami a végén az előadás szintjén is bekövetkezett. Úgy tűnik, van néhány kategória, ahol egy másik hármas is kiállítható lenne, de ez inkább örömteli dolog, mint probléma, jó lenne, ha a bőség zavara lenne meghatározó minden kategóriában.

Urbán Balázs

Részletesebb évadértékelés helyett egy megjegyzés és egy felsorolás.

Talán soha nem éreztem még ennyire, hogy a színpadi látvány nem pusztán a díszlet és jelmez „összege", mint most, három előadás esetében is. Vagyis még akkor sem lennék egészen pontos és igazságos, ha mind a díszlet, mind a jelmez kategóriában az első három helyen Olekszandr Bilozubot (Mesés férfiak szárnyakkal), Helmut Stürmert (A tüzes angyal), illetve Antal Csabát és Benedek Marit (Mefistofele) jelölném - a többi jelentős teljesítménynek pedig már nem maradna hely. Így belenyugodtam abba, hogy e három előadás szerepeltetése a legjobb előadások/rendezések közt jelzi a látványvilág kidolgozottságának jelentőségét is.

Mind az előadások/rendezések, mind a színészi alakítások közt törvényszerűen maradtak le kitűnőek a listámról (főként a férfi főszereplők mezőnye volt roppant erős). A legfontosabbak: Félelem és macskajaj a Harmadik Birodalomban (SZFE, r: Zsótér Sándor), A mizantróp (Katona József Színház, rendezte: Zsámbéki Gábor), Cserenadrág (TÁP Színház-Kamra, rendezte: Vajdai Vilmos), Szirénének (Kamra, rendezte: Dömötör András), A velencei kalmár (Sepsiszentgyörgy, r: Bocsárdi László), Kvartett (Nemzeti Színház, r: Gergye Krisztián), János király (Örkény Színház, rendezte: Bagossy László), Játék a kastélyban (Kaposvár, rendezte: Mohácsi János), Mértéket mértékkel (Kolozsvár, rendezte: Matthias Langhoff), Jelenetek a vidéki életből (Stúdió „K", rendezte: Koltai M. Gábor); Alföldi Róbert (Három nővér; Kvartett), Stohl András (Egyszer élünk), Mátray László (A velencei kalmár), Keresztes Tamás (Cabaret), Szemenyei János (Ovibrader), Bánki Gergely (Cserenadrág), Huszár Zsolt (Jelenetek a vidéki életből), Kovács Zsolt, Kelemen József (Játék a kastélyban), Polgár Csaba, Mácsai Pál, Máthé Zsolt (János király), Görög László (A selyemcipő), Ötvös András (Prolik), Széll Horváth Lajos (Gettó);

Gidró Katalin (Édes Anna), Láng Annamária, Kiss Diána Magdolna, Tóth Orsolya, Wéber Kata (Nehéz istennek lenni), Bodnár Erika, Fullajtár Andrea, Pálmai Anna (Nordost), Járó Zsuzsa (A selyemcipő).