"Sokszínű ceruza, Teafőző" - Ruttkai Éva képei

Huszonöt éve, 1986. szeptember 27-én hunyt el Budapesten Ruttkai Éva Kossuth-díjas színésznő, a Vígszínház vezető művésze. Ez alkalomból Szigethy Gábor írásával idézzük meg a színésznőt.

Régi színházi fénykép. Asztal mellett fehér kalapban, selyem ruhában, nyakában aranyórával Gobbi Hilda. Előtte porcelántányéron néhány szelet kenyér, a tányér mellett hamutartó. És két kíváncsi-csodálkozó, az aranyórát bámuló fiatal színész: Ruttkai Éva és Kállai Ferenc. Nemzeti Színház, valamikor negyven évvel ezelőtt. Gobbi Hilda már akkor öregasszonyszerepben, bár arcának ránctalan simasága némiképp ellentmond ősz hajkoronájának. Kállai Ferenc gondosan kihajtott nyakú fehér inge a szerep szerinti mozgalmi elkötelezettséget hangsúlyozza; ez a fiú nem elfelejtett nyakkendőt kötni - ez a fiú nem hajlandó nyakkendőt kötni; feltehetően elvi megfontolásból hord a zakó nyakára feszesen kihajtott gallérú inget.

Ruttkai Éva úgy bámulja az aranyórát, mint aki ilyet sose látott; kíváncsi, megszeppent, bizalmatlan tekintete azt sugallja: még nem döntötte el, gyűlölni vagy szeretni fogja ezt a kezében aranyórát szorongató, ősz hajú öregasszonyt.

Ha többet nem tudunk e színházi képről, a képet nézegetve ennyit tudhatunk meg egy negyven évvel ezelőtti, fényképen rögzült színházi pillanatról.

Ámde: a kép hátoldalán kézírás, Ruttkai Éva futtában papírra vetett üzenete: Gyere át a kurvához. Sietősen, piros ceruzával - talán festőceruza, talán maradék rúzs az öltözőasztalról, ez volt éppen keze ügyében - macskakapart felszólítás. Kinek? Kit hívott át a kurvához 1950-ben Ruttkai Éva? A kurva valamely szomszéd kocsma, presszó, talponálló, kisvendéglő főnöke vagy pincérnője volt? Talán a Nemzeti Színház művészei maguk között - ki tudja, miért - valakit így neveztek a színházban vagy a környéken? Talán Ruttkai Éva nevezett így valakit, ám az elnevezés nem az illető személy foglalkozására, inkább jellemére volt jellemző?

Ruttkai Éva szeretett fényképek hátoldalán levelezni. Ha nem akadt más papír a kezébe, fényképekre írt néhány szavas levélkéket. Színésznő: színészfénykép a lakásban elszórtan itt-ott mindig akadt, tépett, gyűrött fecnik helyett elegánsabb egy fotó, papírja jobb minőségű, mint a kitépett noteszlapé, mérete is korlátozott, nem lehet-nem kell!-hosszú levelet írni, s ráadásul a fényképen láthatóak is hozzátartozhatnak az „üzenet"-hez.

1947-ben például egy bájos divatfotó hátoldalára - a fényképen Ruttkai Éva mosolyog ránk egy új ruhakölteményben - ezt írta: Édes Babám! A ruhát „Papp szalon" csinálta. Teréz krt. 20.

Nem tudjuk kinek írta, nem tudjuk, hogy került a fénykép vissza hozzá, de akárhogy olvassuk, értelmezzük, magyarázzuk, ez a fényképes üzenet hajdan valakit gáláns vásárlásra nógatott. 1947-ben az ifjú színésznőnek valószínűleg rettentően nagy szüksége volt ruhatára „feljavítására". Igaz, elképzelhető az is: első lelkesedésében - nézegetve magát s a ruhát a fényképen - gyorsan megírta rövidke üzenetét a „valakinek", aztán meggondolta magát, a fényképet a családi albumba süllyesztette, s mi most - velünk játszik? nekünk játszik évekkel halála után a nagy színésznő? - töprenghetünk: kinek írta, hogyan került vissza hozzá a fénykép, és vajon megkapta-e az elegáns kis ruhát anno 1947 az ifjú színésznő?

Másik kép: forgatási szünet a Vörösmarty téren. Ruttkai Éva öltözetéről ítélve a Tanulmány a nőkről című habkönnyű filmecske forgatása idején készült a felvétel. Alkalmi kép, aligha a filmgyár fotósa kattintotta el masináját. Á képen egy Ruttkai Éva felé forduló, de nekünk hátat fordító hölgy kicsit méretes feneke a legfőbb látványosság, a padon ülő színésznőt többen is takarják, nagyon látszik mindenkin: szünet van.

Dokumentumfotó a filmforgatás egyik érdektelen pillanatáról.

A kép hátoldalán Ruttkai Éva Latinovits Zoltánnak szóló üzenete: Pikikém! Itt vagyok a klubban. Rossz a film. Várlak. Melyik film rossz? Amelyiket a színésznő épp most únt s hagyott ott vetítés közben a klubban, vagy a Tanulmány a nőkről, amelyben Latinovits Zoltánnal együtt forgatott s „alakított"?

Az Egy pikoló világos forgatásán készült fényképre odakanyarította: Schubert Évával a Ferdinánd hídon táncolunk! Nem magának tartotta fontosnak feljegyezni mindezt, hisz a fénykép számára nem elfelejthető pillanatot örökített meg. Feltehetően távoli rokonnak, ismerősnek akarta elküldeni a képét, aki nem tudja, milyen híd ível át a vasúti sínek fölött Angyalföld és a Terézváros között, s aki nem ismeri a kép szerint boldog Ruttkai Évával táncoló fiatal színésznőt. Aztán ez a kép is elsüllyedt a családi fényképes skatulában.

De ha egy csillogó szemű portré hátoldalán azt olvassuk: Svéd pulcsik / Harisnya 99 1/2 / papírszalvéták (zöld, piros stb.) / Toll Japán Mikinek sokszínű ceruza / Teafőző - akkor már sok mindenre következtethetünk. A felvétel 1964-ben készült (Keleti Éva remek portrésorozatának egyik darabja). Ruttkai Éva 1965-ben járt Svédországban, lánya gyűjtötte a papírszalvétákat, volt férje szereti a különleges és finom írószerszámokat, Magyarországon akkoriban nem lehetett teafőzőt kapni, valamint a harisnyák Nyugaton akkor is sokkal olcsóbbak és szebbek voltak, mint idehaza. Nem elhanyagolható részletek a színésznő életéből, de nélkülük még megírható a nagy magyar színháztörténet.

Ha Ruttkai Éva egy strand lépcsőjén ücsörög fürdőruhában, s mellette babszemnyi pici lány bámészkodik, a képen olvasható felirat - Bűszkeségem! - szintén könnyen megfejthető üzenet: a színésznő anyaszerepével büszkélkedik valakinek. Minden családi fényképalbumban találhatók ilyen fényképek.

Ám ha a kényszerűen férfiruhába bújt Viola (Shakespeare: Vízkereszt, Nemzeti Színház, 1947) térdel Olivia (Szörényi Éva) előtt, s a fénykép hátoldalán ezt olvassuk: „Egy fűzfakunyhót tákolnék kapudnál S ott benn a lelkem vallatnám terólad. "- Ezt mondom, de közben nem a nőre gondolok. Küldöm Neked én. Éva - sejthetjük: körmönfont szerelmi vallomást tartunk kezünkben, s mellékesen: pontos tudósítást egy remekszínpadi pillanat „háttérélményéről".

Színpadi és magánélet néha kibogozhatatlanul összegubancolódik.

Portré tükörben a fordulat éve után. Aki a felvételt készítette, nagyon gondosan beállította a színésznőt: fénytelen szomorúsággal néz ránk a képről Ruttkai Éva, de a tükörben látható másik arc „visszafelé" pillant: kép és tükörkép - szomorúan szemlélt jövő, mélabúsan fürkészett múlt. Anno 1949. Budapest. A kép hátoldalán „hétköznapi levél: Nem volt más papír nálam, de talán ennek még jobban örülsz. Írtam tegnap, de nem tudom hova küldjem, hátha megint eltűnik. Pár óra múlva ugyanitt leszel, ahol most én. Illas stúdió. Igy van ez. Éva. Utólag a kép sarkára még odaszorította: Már csak 34x kell aludni. A képet ollóval körbevágták, egy korábbi - szintén Ruttkai Évától származó - feljegyzésnek csak utolsó sora s az is csak félig maradt meg: ...jutott, hogy ő is játszik az Ifjú gárdában.

Ki játszott mit az Ifjú gárdában? Örült vagy szomorkodott emiatt Ruttkai Éva? Már csak harmincnégyszer kell aludni-és akkor mi lesz? Férjhez megy? Valaki elutazik? Valaki megérkezik? Bemutató lesz harmincnégy nap múlva? Vagy szezon- vég, és mehet végre a fárasztó évad után nyaralni, pihenni?

1948-ban készült felvétel: nagy szemű, csodálkozó kisfiút ölel magához Ruttkai Éva. A kép hátoldalán megjegyzés: Ez az enyém. Ugye milyen édes? Biz Isten elfogadnám. A gyereket az állatkertben szedtem fel. Végtére is semmi rendkívüli nincs abban, ha egy ifjú színésznő édesanyjával az Állatkertben sétál, meglát egy aranyos kisfiút, a szülők megismerik a színésznőt, a színésznő szereti a gyerekeket, a kisfiú valóban aranyos, a szülők boldogok, ha kisfiukat a népszerű színésznővel fényképezik, a színésznő is szereti, ha fényképezik, s természetes az is, ha valakinek sebtiben azt üzeni: örömmel elfogadna egy ilyen gyereket. Ez az enyém - írja a fénykép hátoldalára, de kép és szöveg akkor és ott egyértelműen azt jelenti: szeretném, ha ez az enyém lenne, ha lenne ilyen nekem is!

A képet elnyelte, mint sok mást, a családi fényképgyűjtemény. Nagyon valószínű: Ruttkai Éva soha többet nem találkozott a fényképpel, s nem olvasta, amit valamikor a negyvenes évek végén, egy boldog állatkerti sétát követően a hátoldalára írt.

Latinovits Zoltán halála után Latinovits Zoltán szomorú tekintetű portréját vékony fekete keretben hívta elő a fényképész. Nem tudni, hány darab készült ebből a sorozatból. Egyet Ruttkai Éva őrzött fiók mélyén, soha nem bolygatott emlékei között. A fénykép hátoldalán jajkiáltás: Ez az enyém!

Az élő? A halott? Fényképek hátára írt szavak, mondatok: Ruttkai Éva üzenetei. Nógatás, évődés, hívogató, vallomás, emlékeztető, jajkiáltás - egy élet többnyire véletlenül megmaradt törmelékei. Pillanatok, amelyeknek roppant jelentősége volt a színésznő életében. Pillanatok, amelyeknek jelentőségéről (tartalmáról, következményeiről) biztosat soha nem fogunk tudni. Pillanatok, amelyek voltak, elmúltak, de nyugtalanítóan megfejthetetlen töredékeik megmaradtak. Fényképek, feljegyzések: látjuk a múltat, de nem értjük.

Ki volt a kurva, akihez valakit valamikor negyven éve Ruttkai Éva a fénykép hátára sebtiben odavetett üzenettel áthívott? Ruttkai Éva sem emlékezett rá.

Hány pillanat van életünkben, amely velünk történik, de amelyre nem emlékezünk? A színész élete a nyilvánosság előtt történik, látják őt a színpadon, az utcán megcsodálják, bámulják a televízióban, amerre megfordul, fényképezík, életéről, álmairól újságírók faggatják, s halála után színháztörténészek rakosgatják rendszerezett dobozokba a hagyatékot: leveleket, fényképeket, iratokat, szereppéldányokat, kéziratokat. S ha szép rendben sorakoznak a polcokon a dobozok, irattartók, fényképalbumok, pillanatig azt is hihetjük: ismerjük a múlt titkait.

A Ruttkai Éva Emlékszoba gyűjteményében található (leltári szám: F.8.) egy barna doboz, benne azok a fényképek, amelyeknek hátoldalán Ruttkai Éva kézírása olvasható. E pillanatban negyvenegy fénykép lapul e dobozban. Fényképek, hátoldalukon üzenetek; megfejthető és megfejthetetlen üzenetek.

Olykor csak egy aláírás. Máskor a színésznő egész lényét jellemző szavak.

Borítékban egy portréfotó, dedikálva, alatta dátum: 1979. dec. 15. A borítékot, s benne a Film Színház Muzsikából kivágott Ruttkai Éva-Cleopátra képet-1974 őszén egy városföldi kislány küldte, s várta vissza aláírva az újságlapot. A színésznő a fekete alapszínű képre kétszer is odaírta fekete filctollal: Szeretettel Ruttkai Éva, de az aláírás alig látszott, az egyik szót piros tollal javítgatta, így még olvashatatlanabb lett a szöveg, aztán nyilván bosszantotta az elrontott aláírás - egy fényképre odakanyarította nevét s a dátumot (eltelt közben öt év!), s a kép hátára ráírta: A csalódásért, hogy ilyen későn küldtem vissza a másik képet, küldőm ezt szeretettel. Az újságkivágást s a dedikált fotót visszatette a megcímzett borítékba - s elfelejtette elküldeni. A városföldi kislány hiába várta vissza az aláírt fényképet - azóta már igencsak nagylány lehet, talán ő sem emlékszik erre a hajdani küldeményére, ám meglehet: azóta sajgó seb, hogy nem méltatta válaszra az imádott színésznő -, de ez az el nem küldött levél bizonyítéka annak, amit mindenki, aki Ruttkai Éva közelében élt, tudott: a színésznő a színpadon volt otthon s biztonságban, a színpadon kívül, a mindennapi életben olykor végérvényesen kiperegtek kezéből a dolgok.

Öt évvel később akart válaszolni egy rajongó levelére.

Aztán a megírt levelet sem küldte el. Visszarakosgatom a dobozba a fényképeket, a dobozt elhelyezem a polcokon sorakozó sok-sok doboz közé.

Lesz bátorságom valaha megírni Ruttkai Éva életrajzát?

Szerző: Szigethy Gábor

Forrás: Színház, (1990/6. szám)