A Simon Boccanegra az Operaházban

Verdi "Simon Boccanegra" című operája a Magyar Állami Operaházban. Ajánló.

A Magyar Állami Operaház október 1-jén mutatja be Verdi Simon Boccanegra című operáját. A címszerepben Alexandru Agache, aki a New York-i Metropolitan színpadán épp ezzel a szereppel mutatkozott be Placido Domingo partnereként. Fiesco szerepében a nemzetközi hírű basszista, Giacomo Prestia lép színpadra az Operaházban, Ameliaként pedig Lukács Gyöngyit hallhatjuk az első előadásokon. A darabot Ivan Stefanutti, korunk egyik legkeresettebb olasz rendezője, díszlet- és jelmeztervezője állította színpadra.

A Simon Boccanegra húsz éve nem volt műsoron Budapesten. Két szereposztásban, összesen hét alkalommal, csak októberben láthatja a közönség.

Jelenet (főpróba; fotó: Juhász Attila)

Szövegíró: Francesco Maria Piave, Arrigo Boito
Rendező: Ivan Stefanutti
Díszlettervező: Ivan Stefanutti
Jelmeztervező: Ivan Stefanutti
Világítástervező: Claudio Schmid
Karmester: Győriványi Ráth György, Kocsár Balázs, Sándor Szabolcs

Szereplők:

Simon Boccanegra - Alexandru Agache, Fokanov Anatolij
Amelia Grimaldi - Lukács Gyöngyi, Magyari Eszter
Jacopo Fiesco - Giacomo Prestia, Rácz István
Paolo Albiani - Alik Abdukayumov, Szegedi Csaba
Gabriele Adorno - Pataki Adorján, Fulvio Oberto
Pietro - Bakonyi Marcell, Clementis Tamás
Az íjászok kapitánya- Roska Dániel, Csiki Gábor
Amelia komornája - Sánta Jolán, Gémes Katalin

További előadások: október 4., 7., 13., 16., 18., 21., 26.

Alexandru Agache (főpróba; fotó: Juhász Attila)

Héja Domonkos főzeneigazgató:

"A Simon Boccanegrát húsz éve nem láthatta a Magyar Állami Operaház közönsége. Egy generáció nőtt föl azóta. A darab műsorra tűzésével olyan Verdi-mű kerül vissza a kínálatba, amelynek helye van a repertoárban. Fontos, hogy néha elszakadjunk az Otellótól, hogy az örök Aida mellett Amelia Grimaldi nevét is megtanulják az emberek - az egyetlen női szereplőét ebből az operából, akit a mi előadásunk egyik szereposztásában Lukács Gyöngyi személyesít meg. A sémák és slágerek hosszú távon kiszorítják a nézőtérről a friss levegőt, ettől elfárad a közönség."

Giacomo Prestia (főpróba; fotó: Juhász Attila)

Győriványi Ráth György, a darab karmestere:
"Verdi az Aida megírása után közel húsz évig, az Otello keletkezéséig nem komponált operát. E hosszú időszak alatt két fontos darabot vett elő: a Don Carlosból készített egy párizsi változatot, s Boitóval átdolgozta a Simon Boccanegra dramaturgiáját, ekkor keletkezett a fantasztikus 1 felvonás fináléja. A Simon Boccanegra véleményem szerint az egyik legfontosabb Verdi-opera, amely úgy tűnik, nem hagyta nyugodni a szerző fantáziáját. A Macbethet szintén húsz év után írta újra - valamiért maradtak benne elképzelések e művekkel kapcsolatban. A Macbethben és a Boccanegrában, s az utolsóként írt Otellóban is a baritoné a főszerep. Nem a buta szerelmes tenor a központi figura, aki mindent erre tesz fel, hanem a bariton, aki mindig összetett személyiség, akinek vannak árnyoldalai, és aki rendre elbukik, de bukásában is hagy maga után valamit.
A Magyar Állami Operaház nagy szerencséje, hogy a főszerepre Alexandu Agachét sikerült megnyernie, mert ő ennek a szerepnek az egyik legavatottabb tolmácsolója a világon, Giacomo Prestia, az egyik legjobb Fiesco - kettejükhöz pedig ígéretes fiatalok társulnak, köztük Pataki Adorján és Alik Abdukayumov.
A rendező, Ivan Stefanutti az a típusú alkotó, aki az operában él. Képi világa rendkívül ízléses, pontosan tudja, hogy adott korban mit kell sugároznia egy-egy díszletelemnek, ugyanakkor gondolkodása mégis modern, a történetben az akkori hiedelemvilágnak megfelelően misztikus lényeket vonultat fel. Terveinek megvalósítása nagyszerű munkára sarkallta a műhelyeinket; rendezése pedig énekes- és zenebarát."

Lukács Gyöngyi és Pataki Adorján (főpróba; fotó: Juhász Attila)

***

HÁTTÉR

A SIMON BOCCANEGRA BUDAPESTEN

MAGYARORSZÁGI BEMUTATÓ:

Operaház, 1937. júni.11.
F: Nádasdy Kálmán, R-D: Oláh Gusztáv, J: Márk Tivadar, K: Sergio Failoni
Palló Imre (Simon Boccanegra), Rigó Magda (Amelia Grimaldi), Székely Mihály (Jacopo Fiesco), Halmos János (Gabriele Adorno), Komáromy Pál (Paolo Albiani)

1960. febr. 25. és márc. 4. (új betanulás, Erkel Színház)
F: Nádasdy Kálmán, R: Oláh Gusztáv és Stephányi György, D: Oláh Gusztáv, J: Márk Tivadar, K: Komor Vilmos
Palócz László (B), Mátyás Mária / Vámos Ágnes (A), Székely Mihály (F), Kövecses Béla / Mátray Ferenc (G), Nádas Tibor / Faragó András (P)

1971. márc.7. (új betanulás)
F: Nádasdy Kálmán, R: Oláh Gusztáv és Huszár Klára, D: Oláh Gusztáv, J: Márk Tivadar, K: Kerekes János
Radnay György (B), Marton Éva (A), Mészáros Sándor (F), Karizs Béla (G), Széki Sándor (P)

1980. dec.14. és 16. (felújítás, Erkel Színház) (olasz nyelven)
R: Mikó András, D: Forray Gábor, J: Márk Tivadar, K: Giuseppe Patané
Miller Lajos / Berczelly István (B), Kincses Veronika / Tokody Ilona (A), Begányi Ferenc / Kováts Kolos (F), Nagy János / Gulyás Dénes (G), Gáti István / Patricio Mendez (P)

1986.jan.26. (új betanulás, Operaház)
R: Mikó András, D: Forray Gábor, J: Márk Tivadar, K: Erdélyi Miklós
Patricio Mendez (B), Pitti Katalin (A), Polgár László (F), Horváth Pál (G), Tóth János (P)

1990. ápr. 8. (új betanulás, Erkel Színház)
R: Mikó András, D: Forray Gábor, J: Márk Tivadar, K: Oberfrank Géza
Ötvös Csaba (B), Lukács Gyöngyi (A), Polgár László (F), Csák József (G), Gurbán János (P)

Utolsó előadás: 1991. márc.28. (181)

(Összeállította: Wellmann Nóra)

A 2011-es produkció plakátja

KELETKEZÉSTÖRTÉNET, KURIÓZUMOK KIVÁNCSIAKNAK

Kevés műről tudunk ennyi háttér információt, mint erről az operáról. Azért is, mert két változata ismert (az 1857-ben, illetve az 1881-ben bemutatott), s nálunk csak a második, átdolgozott verziót játszották. Mint látjuk, a két Boccanegra között huszonnégy év telt el, majdnem egy emberöltő. Miért volt érdekes ez a téma 1857-ben, és miért kanyarodott vissza hozzá Verdi 1881-ben? Erre keressük a választ.

Az első nekifutás

1856-ban ideális témának tűnhetett a Simon Boccanegra. Három évvel az Itália függetlenségének lehetőségét megcsillantó solferinói csata előtt, a nézők boldogan hallják a patríciusok és plebejusok örök harcát ostorozó, nemzeti békére buzdító szavakat, az egységes Itália igényét. A romantika toposzait is bőséggel megtalálhatják benne: az elveszett és végül megtalált gyermek drámáját (lásd A trubadúr), a gyermek-szülő (nagyszülő) kapcsolat különböző konfliktusait, melyek mindig is érdekelték (és érdekelni fogják) Verdit. (Luisa Miller, Rigoletto, Aida, Don Carlos) A másik, szintén alapvető konfliktusforrás, a barátság - árulás ellentétét (Álarcosbál, Don Carlos, Otello), az átok (Rigoletto), a bosszú (A trubadúr, A végzet hatalma) toposzát. Ebben az operában valamennyi romantikus hatáskeltő effektust megtalálhatunk. Mindez csak fokozta a politikai aktualitás által felkeltett figyelmet. A genovai dózse története tehát nem véletlenül ragadta meg Verdi fantáziáját.

Lawrence Tibbett Simon Boccanegra szerepében

(fotó: Metropolitan Opera Archive)

1856 márciusában Verdi Velencébe megy, hogy a Traviatát dirigálja. Három évvel a bemutató után, amely akkor kifejezett bukás volt, most hatalmas sikert arat. Ez alkalommal állapodik meg a La Fenice színház vezetőségével, hogy új operát komponál Velence számára az 1856-57-es évadra. A darab alapját ismét a spanyol Antonio García Gutierrez drámája szolgáltatja, csakúgy, mint 1853-ban a Trubadúrét.
Gutierrez spanyol konzul volt Genovában, tudós ember, aki beleásta magát a középkori Genova történelmébe. Drámájának főhőse Simon Boccanegra történelmi figura, Genova első dózséja 1339-ben. Verdi a drámából maga készítette el a librettó vázlatát, amelyet aztán Piavéval közösen öntött végső formába. Francesco Maria Piave akkoriban már szinte házi szerzője volt Verdinek: közös művük az Ernani (1844), az A két Foscari (1844), a Macbeth (1847 A. Maffeivel közösen), A kalóz (1848), a Rigoletto (1851), a Traviata (1853). A Maestro első elképzeléseit "megverseltette" Piavéval, a cenzúra ugyanis csak a kész teljes szöveget volt hajlandó elbírálni. Miközben tehát készültek a Boccanegra versei, Verdi egyéb dolgai után nézett, többek között Párizsba és Londonba utazott, hogy vitás szerzői jogait tisztázza. Közben Párizsban még gyorsan elkészítette a Trubadúr francia változatát, ügyesen "belelopva" az ott kötelező balett-betétet. A színház igényeit figyelembe véve még a finálén is változtatott. Ez alatt - levélben - folyamatosan tartotta a kapcsolatot Piavéval, "érlelte" magában az operát. Persze amikor 1857 elején visszatért Párizsból, még távol állt a befejezéstől. Annál is inkább, mert nem volt végleges szövege, ugyanis sokszor elégedetlen volt Piave munkájával, olyannyira, hogy bizonyos részek újraírásával kénytelen volt mást megbízni. Párizsban ismerkedett meg Giuseppe Montanellivel, őt kérte fel erre, s bár a megtisztelt librettista "szorgalmasan és értő módon" teljesítette Verdi határozott utasításait, a végeredményt illetően nem bizonyult elég hatékonynak. Így, amikor Verdi február közepén végre eljut Velencébe, a darabot már próbálják - ugyanakkor hiányzik még egy teljes felvonás, meg az egész hangszerelés. Rohammunka következik (ismét Piavéval), március 12-ikén - a tervezett időpontban - bemutatják az operát a La Fenice-ben, ám ami sikerül, az nem mindig siker. Verdi így számol be egyik levelében: „A Boccanegra majdnem akkorát bukott, mint a Traviata. Azt hittem, valami érdemlegeset írtam, de úgy látszik, tévedtem."

Leonard Warren Simon Boccanegra szerepében

(fotó: www.leonardwarren.org)

Itt egy pillanatra meg kell állnunk. Ma egy Verdi-opera bemutatóján legfeljebb az előadást fütyülhetnék ki. A XIX. sz. közönsége szuverén volt, öntudatos és szeszélyes. (Egyébként minden művészeti ágban ilyen volt, gondoljunk például az eladhatatlan képeik miatt nyomorgó impresszionistákra.) Kegyeiért minden alkalommal, újra és újra meg kellett küzdeni, még egy olyan idolnak is, mint Verdi. Vállalni kellett a bukás kockázatát és - mint látjuk - a Simon Boccanegra bizony megbukott.
Ám ez a mű - bármennyire nem tetszett a közönségnek -, a kritikusok figyelmét felkeltette. Dicsérték elegáns hangszerelését, ihletett dallamait. A kor mérvadó zenei lapja, a La gazzetta musicale például így ír: "...az összes árnyalat, megannyi szín, mind az egész hangvételt szolgálja, amely egységes, logikus, következetes..." Egy másik fontos kritika ugyaninnen: "...a közönség nem ítélkezhetett a Boccanegra fölött, mivel nem is hallotta... ilyen bensőséges, finoman kidolgozott zenét nemhogy értékelni, de felfogni sem lehet... a Boccanegra nem olyan mű, amelyről azonnal ítéletet lehet alkotni. Cseppet sem habozunk azonban, hogy bármiféle elhamarkodott véleménnyel szemben kijelentsük, ez Verdinek egyik legszebb, legihletettebb műve."
Hiába azonban a kritikusok és más "értők" véleménye, Verdi maga is érzi, hogy valami fontos hiányzik ebből az operából. Egyelőre azonban nem törődik vele, az Aroldo bemutatójára készül Riminiben, szeptemberben pedig már Az álarcosbál foglalkoztatja. Az, hogy mi is volt ez a fontos hiány, csak később, a második nekifutásra derül ki igazán.

Második nekifutás

Huszonhárom évnek kellett eltelnie, mire Ricordi ösztökélésére hajlandó újra "belenézni" a Boccanegrába. Nehezen szánja rá magát. Úgy tűnik, inkább már életműve "lekerekítésén" gondolkodik: "Jobb befejezni az Aidával és a Requiemmel, mint egy átdolgozással." (1879. május 2.) Anyagi érdekek sem motiválják: "Ha annyira törődtem volna érdekeimmel, senki sem akadályozhatta volna meg, hogy a Traviata után évenként egy operát írjak, igen nagy nyereséggel. Nekem azonban más művészi törekvéseim voltak."
Ricordi azonban makacs ember: érzi, tudja, szükség van újabb Verdi-bemutatóra, ha másképp nem, egy átdolgozott Verdi-műre. Jól sejti, hogy mivel a Boccanegra nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Verdiben maradt némi keserűség, és azt is, hogy a mester tudja, valami tényleg hiányzott, nem úgy valósult meg, ahogy lehetett volna. Hogy mennyire igaza volt, Verdi levelei bizonyítják: "... a partitúrát így, ahogy van, nem lehet előadni. Túl vigasztalan! Az első és az utolsó felvonáshoz hozzá sem kell nyúlni, sőt, itt-ott néhány ütemet kivéve, a harmadikhoz sem. De a második felvonást teljesen újra kell írni... Ó, a haladás, a tudás, a verizmus... Verista vagyok, ha kívánja, de... Shakespeare is verista volt, csak nem tudott róla. Ösztönösen volt verista: mi tervszerűen, számításból vagyunk azok..."

Tito Gobbi Simon Boccanegra szerepében

Verdi újabb változtatásokat javasol: "A második felvonásnak nagyobb hangsúlyt kellene adni, változatosabbá, élettel telivé kéne tenni. Zeneileg (musicalmente) a nő kavatináját, a tenorral való kettőst és az apa-lánya duettet. Tőlem lehet benne kabaletta is (nyílj meg ó, Föld!), én nem ódzkodom tőle! Most nézzük jobban azt a második felvonást! Ki írhatná újra? Mit kéne kitalálni? Valami olyasmi kéne, ami színt és szellemességet visz ebbe a túl sötét drámába („troppo nero"). De hogyan? Iktassunk be például valamiféle vadászjelenetet? Nem lenne színpadszerű. Egy ünnepséget? Túl közhelyes. Egy csatát, mondjuk, afrikai kalózókkal? Nem túl szórakoztató. Háborús készülődést Pisa, vagy Velence ellen? Ezzel kapcsolatban két, gyönyörűséges Petrarca-levél jut eszembe: az egyiket Boccanegrának, a genovai, a másikat a velencei dózsénak aposztrofálja. Arra kéri őket, hagyjanak fel a testvérgyilkos háborúval, hisz mindketten egy anya, Itália gyermekei... Micsoda magasztos érzés egy hazáról vallani ebben a korban! ...Ez azonban inkább politikai, mint drámai összecsapás. Egy kiváló szellemű librettista azonban drámaivá tehetné. Például: Boccanegra, akit szíven üt a költő eszménye, követhetné Petrarca sugallatát, összehívathatná a Szenátust, vagy a Tanácsot. Borzalmat váltana ki belőlük, bekiabálások, düh, egészen addig, hogy a dózsét árulónak neveznék."
Mint említettük, ezt a levelet Verdi Ricordinak írta s láthatjuk, hogy bár nehezen állt kötélnek, mégis úgy döntött, kipróbálja az Otello leendő szövegíróját.
Biztosra kellet mennie, nem engedhetett meg magának az átdolgozott Boccanegrával még egy bukást. Az Aida tomboló sikere, a Requiem áhítatos fogadtatása után, és az után, hogy a szó szoros értelmében (1880 áprilisában) saját szobra lett. Giuseppina Strepponi leveléből idézünk: "A Scala előcsarnokában szobrot emeltek a kor legnagyobb zeneszerzőjének, a legelső élő komponistának, és Verdi személyesen részt vett saját apoteózisán."
Mindezek után Verdi mégis úgy érzi, ha valakivel, akkor az őt korábban vérig sértő, ám mostanra megtért Boitóval kell együtt dolgoznia. Talán értékeli is, hogy a világmegváltó, arisztokratikus allűrökkel büszkélkedő különc, Eleonora Duse (volt) szeretője világfiból, nyegle ficsúrból alázatos művésszé kész fölemelkedni. Boito ekkorra már tudja, egész életművének lehet a csúcsa, hogy Verdit szolgálja utolsó, nagy műveinek megalkotásában.
A közös munka megindul: ritka kincs, hogy levelezésük segítségével nyomon követhetjük munkafázisaikat. Verdi egy levelében azt írja: "Kedves Boito! Gyönyörű ez a szenátusi jelenet, tele mozgással, helyszín festéssel (colore locale), elegáns és erőteljes a versezete, mint ahogy Önnél általában. Jó, hogy kicserélte a harmadiki felvonás elején levő verseket és nagyon tetszik a dózse mérgezési jelenete is így. Csakhogy, szerencsétlenségemre, nagyon is vaskos ez az anyag, nehézkes zenébe önteni..."
Verdi azt is írja, nem biztos, hogy elég ideje-kedve lesz, hogy "nyeregbe pattanjon" és a librettista minden kérését teljesítse. Boito mentegetőzik is, hogy ennyi kéréssel zaklatja a Mestert. Verdi válasza: "Ne eméssze magát, hogy az időmet rabolja. Eddig egyáltalán nem is foglalkoztam a zenével. Most azonban egyre többet gondolok rá, sőt, egész álló nap erre a Boccanegrára gondolok, s úgy vélem, tudom, mit kéne csinálni. Most átugrom a Prológust, ahol talán csak az első recitatívón változtatnék, meg egynéhány ütemen a zenekarban. Az első felvonásból kivenném a kabalettát, nem azért, mert kabaletta, hanem azért, mert meglehetősen csúnya. Változtatnék az Előjáték hangszerelésén, kivennék belőle egy-két, a zenekarban elhangzó motívumot, ebbe tűzném Amelia néhány mondatát, mondjuk, hogy "hajnalodik... és ő még mindig nem jön", vagy valami hasonlót. Írjon nekem néhány rövidke verset, vagy akár mondattöredéket. Nem szeretném viszont Amelia féltékenységről árulkodó szavait! A tenor románca maradhat, úgy, ahogy van. A duettben csak a kabaletta formáján változtatnék, úgyhogy azzal Önnek nincs semmi dolga. Az ötödik jelenetben (Fiesco és Gabriele között) el tudnék viselni valamivel több szöveget a recitativóban."
Ebben a levélben is számos olyan fontos, árulkodó dolog szerepel, amely plasztikusan láttatja, milyen mélységig vesz részt Verdi a libretto megalkotásában.

Dmitri Hvorostovsky

Simon Boccanegra szerepében

(fotó: Sab Francisco Opera / Terrence McCarthy)

"Ha például a közönség előtt elsikkad az a szó, hogy "alázatos" (umil), nem érti az egészet. Ha ellenben így kezdené: Figyelj! Fontos titok, amelyet rád bízok stb. - ezek olyan mondatok, amelyekre a publikum felkapja a fejét. Ön azt írja: "Reszkess, Dózse!" Ez túl gőgös, ugyanakkor nem mond semmit. (non dice nulla). Azt viszont kifejezetten szeretném, ha Fiesco, aki oly atyaian bánik Ameliával, megáldaná a jegyespárt. Igazán megható jelenet lehetne belőle, és tán egy kis fényt is belopna a nagy komorságba. Fiesco például azt mondhatná: "Szeresd ezt az angyalt... aztán Istent... a hazát stb." Csupa jó szó, ami fölkelti a figyelmet. Próbálja meg kitalálni, amit itt nem tudtam elmondani, és mielőbb küldje el nekem azt a néhány versikét. Én addig is elkezdek dolgozni az első felvonás első felén, ha másért nem, hát hogy belerázódjak. ...Mindent úgy szeretnék csinálni ezentúl, mintha egy teljesen új operáról lenne szó."
Levelezésük egész télen át tartott. Mindkét alkotó beletemetkezett a munkába és az új Simon Boccanegrát 1881. március 24-ikén bemutatták a Scalában. Tíz előadást tartottak belőle - minden rossz ómenre rácáfoló - elsöprő sikerrel. Boccanegra szerepét a híres francia bariton, Victor Maurel énekelte, és Verdinek annyira tetszett, hogy egy próba során ígéretet tett, hogy Jágó szerepét "őrá szabja" majd.
A Boccanegra átdolgozása sokkal mélyebb, mint első hallásra-látásra gondolnánk. És itt nemcsak a Boitóval közösen kialakított dramaturgiai változásokra, új szövegrészek, jelenetek kidolgozására gondolunk, hanem arra a különleges szakmai feladatra is, hogy Verdinek saját korábbi stílusát, hangszerelés-módját a mostanival harmonikus egységbe kellett fésülnie. A hangszerelés, az opera tónusa változatlanul sötét maradt - de időnként, az új Boccanegrába Verdi belelop egy kis fényt. És közben egyre jobban eltávolodik a zárt számoktól az egységesebb zenei anyagból építkező korszerű zenedráma érdekében.
Újabban a darab egyfajta reneszánszát éli, nemrég a Scala és a Covent Garden műsorán is szerepelt. A színházak természetesen ezt az átdolgozott verziót játsszák. Nálunk is - ez már tradíció - ezzel a változattal találkozhat a közönség.
Visszakanyarodva történetünkhöz elmondhatjuk, Verdi valószínűleg úgy vélte, érdemes volt kísérleteznie, Boito mindent megtett, hogy korábbi ballépését jóvá tegye, kiválóan bevált, a mester nyugodtabban folytathatta az Otello komponálását. Ezt a művét szánta életműve betetőzésének. Szerencsénk, hogy tévedett.
Ilyenkor már csak egy feladata maradt egy műsorfüzetbe szánt tanulmány írójának - az előzményeket összefoglalva - méltatnia kell a bemutatandó opera jelentőségét. Ezt a feladatot ezúttal Paul Henry Langra bíznám. "A Boccanegra érdekfeszítő, intrenzív és költői opera, olyan jelenetek és finálék vannak benne, mint a legjobb Verdi-művekben. De az az erő és drámai feszültség tele van tűzdelve finomsággal és vonzó mesemondó képességgel. Keresgélhetnénk jó darabig, míg egy olyan magával ragadó zenei portréra akadnánk, amilyen az opera főhőséé. Boccanegra portréja vibráló, tragikus és hipnotizáló erejű."

Romhányi Ágnes

(forrás: Magyar Állami Operaház)