"Ez hosszútávfutás" - Molnár Piroskát köszöntjük

2011 óta Nemzet Színésze, Kossuth – és Jászai-díjas színművésznő, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze és Kiváló Művésze, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, a Színművészeti Egyetem tanára. Molnár Piroska október elsején ünnepli 66. Születésnapját. Ez alkalomból köszöntjük és összeállításunkkal ünnepeljük, melyből kiderül mikor pottyant Szűz Mária kötényébe, mit vall a hivatásról, mi történik akkor, ha Bors néni rekedten ébred.

Hályogkovács: Szegeden kezdtem, aztán Kaposvárra kerültem hét évre. Későn érő típus voltam, nem igazán volt saját elképzelésem, hajlongtam ide-oda, mint a nádszál, amit fúj a szél. Szerencsére mindig olyan emberek vettek körül, akik a jó irányba terelgettek. De az is lehet, hogy képes voltam meghallani az engem építő véleményeket. Mindenesetre csak lassan tudtam levetkőzni saját bizonytalanságomat. Hályogkovács módra éltem és játszottam.

Kaposvár: A főiskola alatt elhangzott egy olyan ígéret a személyemre, hogy a diploma után a Madáchba kerülök majd. Ez elterjedt, nem is kerestek máshonnan. Aztán kiderült, hogy nincs szerződésem. Pártos felhívta a szegedi színház főrendezőjét, régi barátját, Bozóki Istvánt, és tulajdonképpen rásózott. Egy darabig így is kezeltek, jaj, szegényke, valahova el kellett adni. Persze hamar kiderült, hogy más a helyzet, el is kényeztettek, az igazi színészi életem mégis Kaposváron kezdődött. Szűz Mária kötényébe pottyantam. Zsámbéki, Ascher, Szőke István rendezett, volt szerencsém még Komor Istvánnal dolgozni. Fiatalok voltunk, mindenre kaphatóak, tombolt bennünk a tehetség, majd szétrobbantunk a tettvágytól. Csodálatos volna, ha minden fiatalnak megadatna, ami akkor nekünk. (….) Most így visszatekintve az ott töltött hosszú időre talán azt érzem legfontosabbnak, hogy ott együtt jöttünk rá valami nagyon fontos dologra. Hogy mi is volt ez, ahhoz tudni kell, hogy akkoriban, a hetvenes évek legelején – a kezdeti periódusom idején – mindenki Pestre vágyódott. Csak az számított karriernek, ha valaki Budapesten játszhatott. Az akkori társulat 99 százaléka a fővárosból jött le Kaposvárra dolgozni. Azokban az években a hétfő szünnap volt a színházban, s olyankor mindenki rohant fel Pestre, sokan már vasárnap éjjel indultak, és csak kedden reggel érkeztek vissza. Vagyis ideiglenesen éltünk kedd reggeltől vasárnap estig. Úgy gondoltuk, hogy az ÉLET Pesten van, azon az egyetlen napon, a többi napot pedig csak ideiglenesnek tekintettük. És egyszer csak rádöbbentünk, hogy ez az arány nagyon rossz, meg kéne fordítani. Azt mondtuk, hogy a hétfői szünnap Pesten legyen egy érdekes kaland mindannyiunk számára, legyen az az átmenet, azután a kedd reggeltől vasárnap estig tartó időszakot tekintsük az igazi életünknek. Ne vágyódjunk máshová, mint ahol vagyunk. Ez fantasztikus változást hozott mindannyiunk számára.

    Zsámbéki Gábor és Molnár Piroska a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójának első adásában

Kritika: Egyszer nagyon régen – még Kaposvárott – kiborultam egy kritika miatt. Zsámbéki Gábornak, az akkori igazgatónak elsírtam a fájdalmamat, még azt is megkockáztatva, hogy otthagyom a pályát. Szóval mindazt a sok hülyeséget elmondtam, amit egy fiatal színésznő csak elmondhat. Zsámbékinak volt egy nagy kulcscsomója, amit majdnem hozzám vágott, azt kiabálva, hogy „Ki mondta neked, hogy rossz voltál? A rendeződ? A kollégáid? A nézők? Vagy a kritikus, aki odavetett egy rossz mondatot? Ki fog szerződtetni jövőre? A kritikus vagy a rendező? Ki fog veled dolgozni? A kollégáid vagy a kritikus?” Nos, azóta, hogy ezek a mondatok elhangoztak, igazából nem nagyon foglalkozom azzal, amit rólam írnak, legfeljebb ritkán és mosolyogva. Ha jót írnak, ha rosszat.

Nemzeti: A Nemzeti mindig közérdeklődésre számot tartó hely volt, ha szóba kerül, mindenki rögtön tudós doktorrá változik. Mint amikor a családban valaki beteg lesz, és mindenki ragaszkodik saját, kitűnő gyógymódjához. Sajnos legtöbbször nem azt nézik, hogy aki éppen vezeti, hogyan teszi, hanem hogy ők mit tennének másképp. Ezért a nemzet színháza mindig is a politika által átitatott hely lesz, így volt ez régen is, most is.

Cirkuszi ló: Az az igazság, hogy a felsorolt és még fel sem sorolt feladataimat nem én tervezem a magam számára. Mások tervezik a fejem fölött. Csak hát én magam, mint a cirkuszi ló, ha pattog az ostor, már rohanok, és csinálom, amit kell: táncolok, énekelek, emelem a lábamat vagy a bóbitás fejemet, vagy amit kérnek tőlem. Ha én irányítanám a saját életemet, most már, így hatvanon fölül valószínűleg nem terveznék semmit, csak itthon ülnék, és élvezném az édes semmittevést. Ezt egyébként nagyon jól tudom csinálni.

Munkabírás: Vagy ráharapunk és csináljuk, vagy meghátrálunk. (…) Szerintem azért hívnak, mert tudják rólam, hogy munkabíró vagyok, és megbízható. Miattam még nemigen maradt el előadás, mindent lelkiismeretesen csinálok. Meg az is lehet, hogy mások keményebbek, és tudnak olykor nemet is mondani. Én nem tudok. Még akkor sem, ha úgy is érzem, hogy ezt már nem kéne. Ha kicsit kapacitálnak, kicsit udvarolgatnak, elcsábulok, és azt mondom, hogy na jó, ez az egy még jöjjön. Nem szeretem a konfliktust, nem akarok senkit megbántani, erős bennem a megfelelési vágy. Ezért aztán loholok ide-oda, ahelyett, hogy hímezném otthon a járókeret-takarómat.

Az ám a szép dolog: Prózában az ember még csak-csak be tud helyettesíteni egy szót, de amikor zenéset játszol, és már szól az elő zene, és egyszerre csak se kép, se hang, az ám a szép dolog. Aztán persze kinyílik a szád, és azt énekli, amit kell, de mintha évtizedeket öregednél addig. Simán lemegy száz előadás, és akkor egyszer csak nem jut eszedbe semmi. A Bors nénit például 15 éve játszom, és néha még így is megesik, hogy valami hirtelen nem jön elő.

Beugrás: Én valamikor, még fiatalon, nagyon jó beugró voltam. Az első ilyen Szegeden történt, a Négy apának egy leánya című Móra-darabban. A főszereplő kórházba került, nekem meg a premier napján délután kettő és hat között kellett betanulni a szerepet. Emlékszem, kinéztem a súgónőre, és azt látom, hogy nincs a kezében a szöveg, annyira elmerült az előadásban. Akkor azért egy kicsit megrémültem. Szóval hazárdjáték, igen, de nem elsőre; maga a beugrás általában sikerülni szokott, na de másnap! Ha még egyszer el kell játszani, az a nagyhalál. Volt egy érdekes beugrásom, miután 1978-ban felkerültünk a Nemzetibe. Fölhívatott egyszer a két Gábor, a Székely meg a Zsámbéki, hogy be kell ugranom este, ismerem-e a Nem élhetek muzsikaszó nélkült. Hát, mondom, egyszer a Kunágotai Iparegyesület műkedvelői játszották, arra úgy-ahogy emlékszem, miért, miről van szó. Mire ők, hogy Zsani nénit kellene eljátszanom, mert Gobbi Hilda eltörte a lábát. Mondom, adjatok egy fehér parókát meg egy botot, aztán majd lesz valami. Most nyáron Kőszegen Zsani nénit játszottam ismét, és szinte minden szó visszajött az akkori beugrásból.

Hosszútávfutás és fehér: (...) Nem gondolnak bele abba, hogy ez hosszútávfutás. Késõbb jönnek rá, mitõl van a másiknak sikere. Attól, hogy áldoz arra, hogy a színészet szakmai részét is elsajátítsa. Mindennek megvan a technikája: a beszédnek, a reggeli próbakezdésnek, annak, hogy este a színpadon száz százalékot nyújts, függetlenül az aznapi lelkiállapotodtól, jobb vagy rosszabb formádtól. Annak is, hogyan kapd el a fonal végét, ha a rendezõ nincs formában, hogyan lendítsd elõre a munkát. A színház gyönyörű társasjáték, de bizonyos praktikákat tudni kell. Például tartani egymást, átsegíteni a másikat a buktatókon. (…) Azt hiszik, hogy az egyszerűség és a természetesség azonos a szürkeséggel és a motyogással. De miből is tevődik össze a fehér? Az egyszerűség rafinált dolog ám! Eljutni odáig, hihetetlen munka eredménye. A tehetség alap, abból ki lehet indulni, de ha nincs megfelelően tálalva, nem sokat ér.

Hogy kel Bors néni?: Abban minden előadásnak egyformának kell lennie, akár gyerekek, akár felnőttek alkotják a közönséget, akár reggel, akár délután játszunk, hogy nagyon szigorú, fegyelmezett munkára van szükség egy-egy szerep megformálásához. Lazításra nincs mód. Annak a nézőnek, aki ott ül, mindig épp az az előadás az egyszeri varázslat, amit lát. Nem lehet neki azt mondani, hogy „látott volna tegnap este…”, vagy „jöjjön el holnap, akkor jobb leszek”. Nekünk minden alkalommal ugyanolyan koncentráltan, ugyanannyi odaadással és energiával kell játszanunk, tudván, hogy az adott néző éppen akkor lát bennünket. Én ebből soha nem engedek. A kollegáim néha viccesen, néha komolyan szóvá is szokták tenni a szigoromat. De ez engem nem tántorít el. A gyerekelőadásokra térve azt is tudni kell, hogy a gyerekek talán még élesebb tekintettel néznek egy színészi alakításra. Nem lehet becsapni őket, nem lehet hibázni, hiszen az azonnal látszik, és rombolja az illúziókat. A Bors nénit többnyire délelőtt játsszuk. Kezdés reggel 10-kor. A főszereplő, ugye, nem csak beszél, hanem elég sokat énekel is. A gyerekeknek nem lehet azt mondani, hogy ma a Bors néni nehezen tudott fölkelni, ezért rekedtebb. Neki minden délelőtti előadáson ugyanolyan csillogó hangon kell énekelnie. Ezért aztán hajnalban fel kell kelni, és hosszú időt el kell tölteni a hangtisztítással, a beénekléssel, a skálázással. Ahogy a zongorista is bejáratja az ujjait, a színész bejáratja a hangját. A gyerekelőadásokon nagy különbség van aközött, hogy milyen felnőttek kísérik a gyerekeket. A szülőkkel érkezők általában sokkal felszabadultabban reagálnak, őket a szüleik nem tartják vissza. A pedagógusok között is vannak olyanok, akik hagyják, hogy a gyerekek átadják magukat a varázsnak. De sajnos gyakran az is előfordul, hogy a gyereknézőkön érezni lehet a megfélemlítettséget.

Színészparadoxon: Nekem az az elvem, hogy a színész lehetőleg a színpadon is magát kell hogy adja. A színészet arra jó, hogy az ember annak örvén, hogy „kérem, ez nem én vagyok”, ki tud magából adni mindent, ami csak benne van. Ez egy színészparadoxon, amelyet Diderot-tól ismerünk.

Hajfesték: Megrögzött színházba járó vagyok, ismerem a kisebb társulatokat is. Így mégiscsak könnyebb szívvel lehet egy-egy pályázat ügyében dönteni. Azon mosolyogtam magamban, hogy tavalyelőtt le kellett vágni a hajamat egy szerep kedvéért – a Nemzetiben Racine Atália című drámájában az öreg királynőt játszottam –, és utána így maradt a fejem; őszen, rövid hajjal. Gondoltam magamban, miután épp ezzel egy időben hívogattak ilyen zsűribe meg olyan zsűribe, hogy a fene egye meg, ezek azt hiszik, hogy az ősz hajjal együtt jár a bölcsesség is. Talán kár volt a hajfestést abbahagyni.

Szerelem, szenvedély: (...) Megláttuk egymást, és egymásba szerettünk. Megszűnt minden a világban, csak mi ketten léteztünk, egymásnak, egymásért. Aztán vége lett… Jöttek utána még hosszabb, rövidebb kapcsolatok, de… Valószínűleg túlzottan sok volt az a szeretet, amit rájuk akartam zúdítani, kevesebbet pedig nem tudok. Ezek kapcsolatok voltak, de azt az eksztatikus érzést azóta sem érzem. Abból kettő vagy három volt egész életemben… (…) Én már ráálltam arra, hogy a színpadon éljem ki szenvedélyeimet, nagy fellobbanásaimat, felfokozottabb érzelmeimet. Nem is tudom, mit csinálnék, ha mégis jönne valaki. Ha találkoznék valakivel, akinél azt érezném, amit régen… Biztosan nagy bajba kerülnék! Nem bírnám már még egyszer a fürdőszobapolcomon a borotva látványát és a felhajtott vécéülőkét elviselni… Persze olykor fordul elő, hogy meglegyint valami, ha meglátok egy zongoristát, egy karmestert – úgy látszik, a zenészek különös hatással vannak rám. Vagy magas hőfokon próbálunk valamelyik kollégával, de akkor sem engedem már, hogy hatalmukba kerítsenek ezek az érzések. Jó, hogy még vannak ilyenek, és ennyi elég. Aznap kicsit felfűtöttebben játszom, és mások nem is értik, hogy miért… Én sem….

Csomós Mari, Pogány Judit: A színház egy nagy társasjáték, vagy olyan, mint a foci. Egymásnak adjuk a labdát és természetesen a csatár kell gólhelyzetbe hozni, ha nem én vagyok a főszereplő és nem mindenáron én akarom berúgni a gólt, ha éppen nem én vagyok az arra kiválasztott, odaállított ember. Ez egy gyönyörű társasjáték a maga szabályaival. Nagyon sok kollégával szoros kapcsolatom van, általában nagyon sok barátom van. Életre szóló barátságnak nevezhetném a kapcsolatunkat a Csomós Marival, vagy a Pogány Judittal. (…) Csomós Marival belül nagyon hasonlóak vagyunk. Érzékenyek, sebezhetők, naivak. Meg mind a ketten vidékről kerültünk Pestre, a kollégiumba, és ez fontos kapocs volt köztünk. Most pedig már összeöregedtünk. De ebből a vidékiségből a mai napig sok mindent őrzünk. Megszoktam már itt, de azért a mai napig hiányzik a falu, ahol felnőttem, Kunágota, a végtelen táj, a szabadság. A kert, a fák, virágok, az állatok. Hiányoznak az évszakok, abban az értelemben, ahogyan természet közelben éli meg az ember: hiányzik az őszi falevelek kesernyés illata, a tél csikorgása, a tavasz, amikor még vacogva indultunk el reggel az iskolába, és délben már a melegtől megmámorosodva mentünk haza….

Tanítás: Nagyon megható érzés az épületbe tanárként belépni. Kettő diplomás osztályom volt, és akiket most tanítok bábszínészek és most másodévesek. Amit igazán meg lehet tanulni azt két év alatt, elsajátítják a diákok., úgyhogy ez a második év kemény az életükbe, a többi év gyakorlat és gyakorlat.
Érdekes végig kísérni egy egy színészi pályát, ki hogy kezdte, hova jutott. Kinek hol rekedt meg a pályája, ki üstökösként indult és a másik, akiről semmit sem tudtunk egy világító nap lett az égen.

A Nagymama-díjról: Most nagyon nehéz az indulás és nemcsak anyagilag, hanem erkölcsileg is. Ha körbenézünk az országban, azt látni, alig van állás, telítve van a pálya, szinte semmilyen lehetőség nem akad az elhelyezkedésre. Ráadásul elkészült az új előadóművészeti törvény is, amiből kiderül, az alternatívoknak - akik alatt most a társulati rendszeren kívül dolgozókat értem -alig jut majd támogatás. Ők, bár a legtöbbjük diplomás színész, a pénzhiány miatt nem tudnak szerződni a színházakkal, és ha pályázaton sem kapnak pénzt a működésre, ellehetetlenülnek. Biztató, hogy a törvény a minőségre helyezi a hangsúlyt, így remélhetőleg azok, akik már felmutattak valamit, biztosabb lábakon állhatnak majd, tehát több évre tervezhetnek. De visszatérve a kérdésre: szerintem az, aki" megteheti, segítsen. Mondom ezt azért is, mert a mi pályakezdésünk leányálom volt a mostanihoz képest.

A Nemzet Színésze: Még felelősségteljesebben és komolyabban kell dolgoznom, mint eddig, mert kiváló kollégák gondolták, hogy a soraikba tartozom, és nekik nem okozhatok csalódást.

Forrás: Kritikaonline , gyk.hu, Nol.hu , Nők Lapja, Mozgóvilág, Orlai Produkció, stb.