Rudolf Péter: Nagyon kettévált a létezés

Idén Rudolf Péter kapta meg a Páger-díjat. A Jászai-díjas kiváló művészt ennek kapcsán kereste meg Szily Nóra, akinek mesélt szabadúszásról, igenekről, nemekről, szétforgácsolódásról, éles helyzetekről. Lapszemle.

Hogyan reagáltál a nagyokra? Meghúzódtál szerényen? Volt benned tekintélytisztelet?

Rudolf Péter: Bennem mindig is volt, de igyekeztem ellene dolgozni. Mindig valamiféle macsóskodó, vagánykodó, be-beszóló figura képét festettem, de nagyon is volt bennem tisztelet, és jobban is érzem magam, ha ülök egy térben és van kit tisztelni, mintha nincs.

13 éve szabadúszó vagy, amit sokan vergődésként élnek meg, neked inkább lubickolás.  Amikor léptél miben hittél? A szerencsében, a tehetségedben,vagy a sorsban, hogy nem hagy elveszni ? Az egy nagy döntés volt. A biztonságos, méltóságteljes Vígszínházból kilépni a bizonytalanba...

Rudolf Péter: Nem volt jó a közérzetem. Ez ilyen egyszerű. Ott voltam 18 évig. Az nem kevés... Utána akartam járni, hogy az a fajta konformizmus, ami ott jellemző volt rám akadályoz-e abban, hogy előbbre lépjek, vagy a gát én magam vagyok. Az előbbre lépés persze nem szamárlétrát jelent, nem valamiféle becsvágy hajtott, hanem nagyon is szakmai kérdés volt. Azt éreztem, hogy tovább kell mennem. Nagyon sokan jöttek el onnan, akikhez közöm volt, sokan maradtak is. Egy időben azzal a közepes minőségű szellemességgel érveltem, hogy "én átszerződtem a Vígszínháztól az elszerződtekhez"... Amiben volt igazság.

Függetlenként megtanultál nemet mondani? Vagy rájöttél, hogy leginkább igent kell...

Rudolf Péter: Nem tanultam meg. Ezt nagyon ügyetlenül csinálom. Nagyon rossz szervező vagyok, bár látszólag nem úgy néz ki, elismerem. Iszonyú mázlim volt, mert annyiféle dolgot csináltam, mindig történt velem valami, de nagyon sok haszontalan kört is futottam. Rengeteg fölösleges mondatom és döntésem volt - de ezzel nincsen semmi baj, nyilván ez is én vagyok. Az én vergődésem az - ami persze veszélyes mondat akkor, amikor nagyon sok tehetséges embernek nincs munkája -, hogy ebben a sokféleségben jó döntéseket hozzak. Hogy ne sodródjak félre abból a keresési indulatból, hogy egy másfajta színházcsinálás érdekel. A színházi színészi életem valószínűleg teljesebb lett volna, ha folyamatosan a Vígben teszem a dolgom, de annyi minden ért azóta, és annyi mindennel foglalkozom, hogy azok alapvetően mégis a döntésemet igazolják - az alkatomnak meg egyébként nem áll rosszul ez a "sok mindenbe való beleharapás".

Ha visszamegyünk az időben: nyelvész apa, történelem-magyar szakos tanár mama. Viccesen azt képzelném, ha téged fejbe kólintottak, azt is könyvvel tették. Amit tőlük kaptál...

Rudolf Péter: Egyfelől muníció, másfelől bizonyos százaléka teher, de hát  ezt minden pedagógusgyerek tudja... A megfelelni akarás, a folyamatos udvariasság, olyan helyzetekben is, ahol egyébként meg szívesen felrúgná az ember a szabályokat. Föl is rúgom, csak egy etappal később, mint ahogy zsigerből jólesett volna. Furcsán hangzik, de létezik a túl sok empátia problémája is. Tehát az önérdek-érvényesítő képességem csorbul ettől a túl sok empátiától, hogy egy-egy helyzetben túl sok szempontot, érdeket veszek figyelembe. Nehezen tanultam meg, hogy én magam állok egy projekt élére. Nagyon sok mindennel keresnek meg hála istennek, de ez baj is, mert azokat a dolgokat, amik igazán izgatnak, úgy tűnik, mintha nem lennék ügyes, vagy alkalmas arra, hogy kijárjam magamnak. Mindig jön valami, ami elég izgalmas, hogy belecsapjak, és ügyetlen vagy gyáva vagyok ahhoz, hogy félretoljam, és azt mondjam, hogy engem most más vonz - köszönöm a felkérést, de most a saját ügyem és fejem után szeretnék menni.

Tehát kicsit szétforgácsolódsz?

Rudolf Péter: Szét! Abszolút. Talán arra lenne szükségem, hogy egy kicsit ne csináljak semmit. Bubik Pista ment el egy évre lovak mellé dolgozni, amikor egyébként nagyon pörgött. Ilyen időszakokat kellene beiktatni, de nem tudok. Nem megy sem egzisztenciálisan, sem egyéb okokból. Úgy látszik, hogy még nem volt annyi erőm, nem volt annyira súlyos a helyzet, hogy ezt így pacekba megszervezzem. Több mint húsz előadásom van, plusz a Beugró, jön a Mindenből 1 van... Ha félévre kiszállnék, sok mindent szétzilálnék. Inkorrekt lenne. Nem tehetem.

Hisz oly sok helyen számítanak rád, és meg kell felelni - ugye amit otthonról hoztál... A szüleidre azért  rápillantanék még egy picit. A hatásukra...

Rudolf Péter: Igazán az hat az emberre, hogy hogyan léteznek. Azért a gyereknevelésnél hamar rájön az ember, hogy mondhatsz, amit akarsz, ha nem aszerint cselekszel... Ahogy nézem az életüket, ahogy most is fogják egymás kezét,  az imponáló. Csodás emberek. Általában kibeszéltük a dolgokat. A moralizálás, az ügyek körbejárása napi penzum volt. Hogy a dolgok ne pimpósodjanak meg az emberben. Mondd ki! Ha bajod van, képviseld. Mindeközben ők a végletekig tisztességesek. A balekság határáig. Nyilván az ember egy ilyen közegben, mint a művészvilág, sem balekká, sem törtető szélhámossá nem akar válni. Az a baj, hogy ha a fejembe veszek valamit és meg akarom csinálni, akkor egyszer csak egy piacon találom magam. Hallottam, hogy Németországban egy állásinterjún 70 százalékban számít, amit ott nyújtasz, és 30 százalék az előéleted, a kapcsolatrendszered, az egyéb kategória. Magyarországon ez fordítva van. Minden üggyel kapcsolatban, és ha elkezdesz ebben a közegben mozogni, akkor attól félsz, hogy előbb-utóbb sáros leszel, hogy hozzád tapadnak dolgok, amiket nem szeretnél...  Hogy hol van az ésszerű kompromisszum, hogy egy ügyet megcsináljak, végigvigyek, nem átlátható mechanizmusokban, azt egyelőre nem tudom eléggé. Az a kérdés, hogy mivel szemben legyél alázatos. Mert alázatosnak - egyébként azt gondolom - nem is emberekkel, hanem ügyekkel szemben lehet lenni. Ha csinálunk egy előadást, akkor azzal szemben kell alázatosnak lennem, és ebbe belefér, hogy megvívok egy egyáltalán nem alázatos harcot egy névelőért, egy mondatért, egy mozdulatért - ezt szokták összekeverni. Nyilván ezt kéne kiterjeszteni arra is, amikor van egy ötlet, egy vállalkozás, amit össze szeretnék rakni. Akkor azzal szemben kell alázatosnak lennem és vannak barátaim, akikkel arról vitatkozom, hogy ki mit engedhet meg magának azért, hogy maga a történet létrejöhessen. Attól félek, hogy ha én megengedek magamnak ezt meg azt, akkor én magam változom, és már a saját történetem nem tud olyan hiteles lenni, ha a tükörbe nézek.

Már nem egészen olyan szabályok működnek, mint a szüleink idején. Benned nincs kétely, hogy mit is kéne a gyerekeidnek átadni? Hogy vajon az a holnapra is érvényes lesz-e?
Rudolf Péter: Azt gondolom, hogy én is csak a létezésemmel tudok érvelni. Biztos voltak éles helyzetek, amikor tanácsot kértek, és akkor elmondtam a véleményem - de saját döntéseket kell hozniuk. Nem akarok a saját valómmal rájuk telepedni, bár nyilván az ember hat. Én annál azért optimistább vagyok, mint te. Nem gondolom, hogy ezek a szabályok nem működnek. Vegyünk egy egyszerű példát. A fiamtól háromszor próbálták ellopni a mobilját, úgy, hogy odalépett hozzá valaki, és azt mondta, hogy föl kell hívnom az anyukámat, és légy szíves add oda - majd elfutott vele. Ilyenkor mit mondasz a gyereknek? Hogy ne akarj segíteni valakinek? Mert mi van, ha tízből egy tényleg fel akarja hívni? Közben az életösztönnek is működnie kell. Ez mindig is így volt. Talán annyiban változott a világ, hogy folyamatosan résen kell lenni. Például fontos, hogy tudd, el is futhatnak a telefonnal. Ajánld fel persze, hogy fölhívom én, mondd a számot, segítek. Ilyenkor nyilván azt tudom mondani, hogy akarj segíteni, ne legyél folyamatosan gyanakvó, de tudd, hogy mire számíthatsz. Egy helyzetre rá kell látni - ez a legfontosabb. Fel kell hívni a gyerek figyelmét arra, hogy az élet nem habostorta - hogy egy egyszerű iderángatható és tökéletes mondatot mondjak -, de próbáljon sütni egyet, vagy törekedjen rá. Régen tényleg egyszerűbb képletek voltak talán... Ma erősebb a zsongás, több információ ér, nagyobb halmazból kell kiválasztani a jó döntést - ugyanaz a feladat, csak közben nagyobb a zaj. Nehezebb befelé figyelni, de szerintem ez alapvetően Pesten van így. Lassan azt érzem, mintha ez egy másik ország lenne. Minden előnyével és hátrányával. Nagyon kettévált a létezés, úgy látom.

Folytatás itt olvasható.

Forrás: Life.hu

Szerző: Szily Nóra