Hetven éve, 1941. október 6-án halt meg Kabos Gyula, a harmincas évek legkedveltebb komikusa, a Hyppolit, a lakáj és még számos magyar film feledhetetlen főszereplője.
Kabos Gyula: "... fiatal színész koromban roppant irigyeltem azokat a komikus színészeket, akiknek nagy orruk vagy valami más torzságuk volt, mert amint beléptek a színpadra, az emberek már nevettek. Ez így nagyon könnyű lehetett, és én kétségbeestem, mert akkoriban egészen rendes, szabályos gyerek voltam. Ahol játszottam, a városok patikáiban nem maradt egy csepp deákflastrom sem, akkora orrokat ragasztottam. Azóta már megtanultam, hogy a színészetet nem a külsőségekben kell keresni, s hogy nem az orr, a szem és a száj fontos, hanem a belső humor, hogy meg kell találni az embert, és az ember igazi torzságát kell a színpadra vetíteni..."
1887. március 19-én született. Solymosi Elek színiiskolájának elvégzése után, 1905-ben táncoskomikusként kezdte pályáját Szabadkán, majd Zomborban, Makón, Nagyváradon játszott. 1913-ban került Budapestre, ahol rengeteg színházban és kabaréban megfordult, sőt 1918-ban Nagyváradon színházalapítással is próbálkozott.
Színészi munkája mellett 1929-30-ban ő igazgatta a Fővárosi Művész Színház néven újjáalakított Operettet.
Kabost a hangosfilmek avatták az ország kedvencévé. Olyan máig legendás produkciókban komédiázott, mint a Hyppolit, a lakáj, a Meseautó, az Ez a villa eladó, a Nászút féláron, a Lovagias ügy. A harmincas években ő volt a magyar filmgyártás legtöbbet foglalkoztatott művésze, nyolc év alatt 45 figurát játszott el a kamerák előtt, ezzel párhuzamosan a főváros legjobb prózai együtteseiben is fellépett. Híres szájcsücsörítő grimaszával, jellegzetes dadogásával, eszköztelen játékával, félszeg mozdulataival és groteszk mimikájával nemcsak komikus alakokat töltött meg sajátos élettel, de tragikomikus, sőt tragikus szerepekben is hiteles tudott lenni. Testi és lelki sebeket hordozó kisemberei szívszorító őszinteséget és kedves ügyefogyottságot sugároztak.
Egy ország leste szájáról a poénokat a mozikban, és hitte, hogy a tréfamester az életben is éppen olyan szórakoztató. Kabos azonban a valóságban keserű, tragikumra hajlamos, önző, kicsinyes ember volt, elégedetlenkedett magával, nem találta helyét a világban. Amikor a reggeltől estig tartó hajsza után otthon, a fürdőkádban magába roskadva felhörpintette frissítő kávéját, gyakran ismételgette: "Majd éppen nekem fog sikerülni".
1938-ban az Andrássy úti Színházban lépett fel utoljára Magyarországon. A következő évben a fasizmus elől az Egyesült Államokba emigrált, ahol alkalmi fellépéseken szórakoztatta a magyarul tudó közönséget. Az Újvilágban nehezen barátkozott meg a hétköznapisággal: két évig bolyongott a messzi idegenben, majd megbetegedett, és 1941. október 6-án, alig 53 évesen elvitte a szívszélhűdés.
Földi maradványait 1996-ban hozták haza, és november 30-án helyezték végső nyugalomra a Farkasréti temetőben. 1997-ben posztumusz Köztársasági Elnöki Arany Emlékéremben részesült. Sikeres filmjei persze nem kerülhetik el sorsukat, újra megfilmesítik, színpadon játsszák őket.
Ezzel a címmel jelent meg az "Esti Kurír" karácsonyi (1934) számában egy riport, amely részletei sok mindenre rávilágítanak:
Riporter: ...azt mondják, ön rengeteget keres.
Kabos Gyula: ...öt esztendeje se éjjelem se nappalom. Öt évvel ezelőtt támadt az a szerencsétlen gondolatom, hogy talán nekem sikerülhet valami nagyobb dolog. Akkor vettem át az Operettszínházat - és megbuktam. Körülbelül 200 000 pengő adósság származott belőle. Azt nyögöm, és nem tudok kilábalni belőle. Minden a hitelezőké. Ha két napig nem játszom, a harmadik napon nincs egy vasam sem. Persze ezt nem mondhatom el mindenkinek, akik jönnek és legyintenek a kezükkel, hogy te még beszélsz? Eleinte próbáltam elmagyarázni az ilyeneknek, de mindig csak a gyengébbek hitték el. Így hát megmaradok gazdag Kabosnak, a milliomos Kabosnak, akinek könnyű. ...A színház - örök. De csak addig, amíg nem akar konkurenciája lenni a filmnek. Nekem, ha tudni akarják, ez az egész forgószínpad meg elevátorrendszer nem az esetem. Felesleges. Az illúziót a színész adja, aki olyan levegőt tud teremteni a színpadon, amilyet akar. Azt hiszem, az a legnagyobb bajom, hogy nekem nincsenek túl vérmes vágyaim. Soha nem akartam semmi nagyot, igaz, hogy a kicsit nagy is kétszázezer pengőmbe került. Én nem szeretek enni, nem vagyok gourmand - egy jó könyv mindennél többet ér nekem. Rémesen szeretem az angol tengerészhistóriákat például, vagy a trópusi expedíciós könyveket - ilyenkor folyton utazom.
Riporter: - Igen, ...hiszen maga olyan vicces ember.
Kabos Gyula: Ez egy nagy tévedés, kérem. Én egy nagyon szomorú ember vagyok, csak mániákusa vagyok a vidámságnak, és addig nem nyugszom, amíg nevető arcokat nem látok magam körül. De különben is, ma jókedvet csinálni - kötelesség, és akkor is nevetni kell, ha sírni szeretnék. Volna egy jó tippem ezzel kapcsolatban. Hozzanak rendeletet, hogy egy hónapig mindenkinek mindent mosolyogva kell csinálni. Meglátnák, milyen más lenne az élet.
Ezt ajánljuk olvasásra:
„Az eltűnt idő nyomában" - MGP KABOS GYULÁRÓL
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.