Verdi "Simon Boccanegra" című operájának bemutatója a Magyar Állami Operaházban. Kritika.
Simon Boccanegra ősbemutatója 1857-ben volt a velencei Teatro La Fenicében. Verdi ekkor már túl volt a Rigolettón, a Trubadúron és a Traviatán, valamint a Szicíliai vecsernyén, de még előtte volt az Álarcosbálnak, és "érett korszaka" nagy operáinak, a Végzet hatalmának, a Don Carlosnak és az Aidának.
Alexandru Agache (Simon Boccanegra)
A mostani előadás címszerepében Alexandru Agache lépett színpadra. A kolozsvári születésű, de Budapesten élő bariton már számos alkalommal bizonyította a világ nagy operaszínpadain, és itthon is, hogy a világ élvonalába tartozik (legutóbb a Macbeth kapcsán dicsértük itt, az Operaportálon, kritikánkat lásd itt: "A hatalom megszállottjai".). "Agache miatt már önmagában érdemes megnézni." Ezúttal is egy nagyszerű alakítást láthattunk: Agache erős, karakteres színpadi megjelenéséért, gazdag, dús baritonjáért , kiérlelt szerepformálásáért már önmagában érdemes a produkciót megnézni. Kicsit hiányoltam az énekéből a dinamikai váltásokat, amelyek nélkül olykor egysíkúbbá vált az előadásmódja. Gyakran talán jobban sötétíti is a hangját a kelleténél. A színészi játéka - bár különösebben árnyaltnak nem nevezném - ugyanakkor meggyőző és hatásos. Duettjei Fiescóval és Ameliával pedig emlékezetesek maradnak, csakúgy, mint a haldokló Boccanegra jelenete, és utolsó szavai, amellyel rég elhunyt feleségére emlékszik vissza. Összességében világszínvonalú produkciót láthattunk és hallhattunk tőle.
Hasonlóan jókat tudok mondani a világhírű olasz basszistáról, Giacomo Prestiáról is, aki Fiescót alakította. A szálfa termetű énekes zord, méltóságteljes alakja és gyönyörű basszusa az előadás egyik fő erőssége volt. Prestia hangterjedelme is imponáló: az áriája végén énekelt mély Fisz hang bezengte a nézőteret, ugyanakkor az énekes a magas lágéban is magabiztos.
Lukács Gyöngyi (Amelia)
Az Ameliát alakító Lukács Gyöngyi produkciójával kapcsolatban felemás érzésem volt. Nyilván sokakat meglepett, hogy ő énekli Ameliát, hiszen egy lírai szoprán szerepről van szó. Ehhez képest a produkció kellemes csalódást jelentett, jóllehet, van azért néhány szopránunk, akiket jobban el tudnék képzelni ebben a szerepben. Lukács Gyöngyi tudatosan visszafogta a hangját, lágyabban és világosabb hangszínnel énekelt, mint szokott, de drámai szopránját azért nem tudta megtagadni: egyes hangok kevésbé odaillőnek tűntek, különösen igaz volt ez az énekesnő néhány, fortéban énekelt - és olykor kissé forszírozott - magas hangjaira.
Kitűnő választás volt a Paolót éneklő üzbég (a grazi operában éneklő) bariton, Alik Abdukayumov. Hangilag méltó partnere volt Agachénak és Prestiának, színészi játékát tekintve pedig felül is múlta azokat. (Igaz, az intrikus Paolo szerepe színesebb, sokoldalúbb játékot tesz lehetővé, persze ezt is el lehet rontani.)
Lukács Gyöngyi (Amelia) és Pataki Adorján (Gabriele)
Kevésbé jókat tudok mondani az opera ötödik fontosabb szereplőjéről, a Kolozsvári Magyar Opera tenoristájáról, Pataki Adorjánról. A Gabriele Adornót megszemélyesítő énekes furcsa hangszín birtokosa. A sötét tónusú hang alapján inkább drámai szerepekben tudnám elképzelni, ehhez azonban messze hiányzik a szükséges hangereje. Ameliával való duettjeiben meggyőzőbb volt, de a nagyobb együtteseknél - mindenekelőtt az első felvonás fináléjában - szinte egyáltalán nem volt hallható. Olykor intonációs problémái is voltak (egyes hangokat bizonytalanul fogott meg), és bár rossznak nem nevezném a produkcióját, azért lényegesen elmaradt a teljesítménye nemzetközi hírű kollégáitól.
A Pietro szerepét éneklő fiatal bariton, Bakonyi Marcell figyelemre méltó énekes, de kisebb szerepe alapján többet még nem tudok mondani róla.
A rendezés számos kívánnivalót hagyott maga után. A rendező, Ivan Stefanutti díszletei látványosak és impozánsak. A monumentális szobrok, a színvilág, a háttérben zúgó tenger szép, de nem több. "A rendezés szép, de nem több..." A mondanivalót tekintve különösebb elképzelést és szándékot nem sikerült felfedeznem. A szereplők mozgatása esetlegesnek és gyakran esetlennek tűnt. Nem tudom, a Prológban miért nem sikerült például megoldani, hogy a színpadon is láthassuk a halott Mariát (Boccanegra kiment a színpadról, ott talált rá...). Egy másik példa: miért kell a fináléban a haldokló Boccanegrának és Ameliának egymástól 10-15 méterre énekelnie? Nem az lenne az életszerű, hogy a lány odamegy a haldokló apjához? (Aki egyébként sokáig nyújta is a kezét lánya felé, aki azonban csak távolról figyeli apját vagy a közönség felé fordulva énekel...)
Különösebben nem találtam szerencsésnek a (gyakran a díszleteket is mozgató) misztikus démonok és a sellők felvonultatását sem, nem illik bele az opera nagyon is hús-vér szereplőinek, politikai és emberi drámájának közegébe.
Giacomo Prestia (Fiesco)
A Győriványi Ráth György által vezényelt zenekar elismerésre méltó teljesítményt nyújtott. Nem rendkívüli, de egyenletesen jó teljesítményt, nagyban hozzájárulva a produkció szintén nem rendkívüli, de magas színvonalú zenei megvalósításához.
Hogy nem volt nagyobb vastaps, az szomorú. A közönség olykor rendkívüli esztétikai érzékről tesz tanúbizonyságot, máskor azonban sznob. Egy közepesen előadott "La donna e mobile" vagy "Nessun dorma" is tűzbe hozza, de csak udvarias tapssal jutalmazza Agache Simon Boccanegráját (és még Agache járt a legjobban...). Ha más nem is, a két bariton és a basszista teljesítménye mindenképpen nagyobb ovációt érdemelt volna.
Csák Balázs
(fotók: Juhász Attila)
(Lead-kép: Alexandru Agache és Giacomo Prestia)
Giuseppe Verdi
Simon Boccanegra
.
Szövegíró: Francesco Maria Piave, Arrigo Boito
Rendező: Ivan Stefanutti
Díszlettervező: Ivan Stefanutti
Jelmeztervező: Ivan Stefanutti
Világítástervező: Claudio Schmid
Karmester: Győriványi Ráth György
Szereplők:
Simon Boccanegra - Alexandru Agache
Amelia Grimaldi - Lukács Gyöngyi
Jacopo Fiesco - Giacomo Prestia
Paolo Albiani - Alik Abdukayumov
Gabriele Adorno - Pataki Adorján
Pietro - Bakonyi Marcell
Az íjászok kapitánya - Roska Dániel
Amelia komornája - Sánta Jolán
