Gyilkosok, körzővel és vonalzóval

Urbán Balázs A mi osztályunk előadásáról - KRITIKA A lurkók végigrendetlenkedik az órákat, melyeknek sora egy emberöltőn át tart.

A nálunk leginkább az Ilja próféta szerzőjeként ismert kortárs lengyel drámaíró, Tadeusz Słobodzianek darabjának szereplői iskolások, noha az iskola természetesen generációs szimbólum. Az egy évjárathoz tartozó, de különböző vallású, meggyőződésű, habitusú embereket próbára teszi a múlt század viharos lengyel történelme, s a próbán csaknem valamennyien elbuknak. Akik nem idejekorán meggyilkolt áldozatok, azok vagy maguk is gyilkossá válnak, vagy többé-kevésbé hiábavalóan élik le életüket. A sok évtizedet feldolgozó (a Kamra előadásában bő két órába sűrített) történet megjelenítésének keretét egyfelől az osztály mint szimbólum meghatározottsága, másfelől a narrációs technika adja. Előbbit Máté Gábor rendezése invenciózusan valósítja meg: Cziegler Balázs díszlete mindvégig az osztálytermet ábrázolja. A jelenetek számát és az évszámot krétával írják a táblára, a tanítási kellékek (körző, vonalzó stb.) lényegülnek fegyverekké, kínzószerszámokká, a szereplők pedig egy-egy drámai jelenetben is rakoncátlan diákként viselkednek (pl. papírgalacsinokkal dobálják egymást). Füzér Anni korabeli diákviseletet eszünkbe juttató ruhái is csak haláluk után kerülnek le az egyes szereplőkről. Ez a diákszínház egyes elemire is asszociáltató forma szándékoltan teremt éles kontrasztot a történet súlyával. Az a dialógustechnika pedig, mely a párbeszédek helyett csaknem kizárólag a narrációra (esetenként a párhuzamos narrációra) épít, sem színésznek, sem nézőnek nem idegen már; a Kamrában legutóbb az előző bemutató, a Nordost alkalmával találkozhattunk vele (igaz, ott, az alapszituációból adódóan párbeszédek nem is születhettek).

A Kamra előadása egyebekben is alkalmazkodik a darab sajátságaihoz. A tragikus csomópontok köré hol eleven humort, hol némi filozófiát, hol kis konyhafilozófiát adagol. Tömöríti a kissé túlírt szöveget, igen erőteljes jeleneteket hoz létre, de ott, ahol az alapmű feleslegesen túlmagyarázottnak, túlbeszéltnek tűnik, helyenként az előadás is ki-kizökken medréből. Szerencsére tényleg csak helyenként, s talán ezek a jelenetek is kellenek ahhoz, hogy a nézőre ne csupán az egyéni drámák hassanak és a kollektív történelmi felelősségen morfondírozhasson, hanem az emberi lét értelmén is elgondolkodjék valamelyest. Merthogy nemcsak a korai halál lehet tragikus, hanem a visszatekintve értelmetlennek érzett hosszú élet is. Mindezt erőteljes színészi alakítások sora közvetíti. Dénes Viktor nem pusztán a naivan vesztébe futó, idealista zsidó fiú áldozat szerepét játssza el, de finoman érzékelteti, hogy ha Jakob Kac tovább él, könnyen maga is hiénává válhatott volna. Pálos Hanna eleinte bájosan kacér diáklánynak mutatja Dorát, majd pontosan érzékelteti érzelmek és érzékek meghasonlásának kínját. Takátsy Péter Rysiekje és Rajkai Zoltán Menachemje vallás és világnézet szempontjából a két szélső pólust képviselik, jellemük viszont roppant közel áll egymáshoz: gyilkos düh, kegyetlenség, gyávaság jellemzi mindkettejüket; az, hogy sorsuk mégis eltérően alakul, szinte csak a véletlen következménye. A színészek mindezt visszafogottan, finoman, de határozottan jelenítik meg (profitálva alkati hasonlóságukból is). Náluk is taszítóbb figura Zygmunt: Bán János a minden rendszerhez alkalmazkodó, hol besúgóként, hol pribékként tevékenykedő figura reflektálatlan aljasságát érzékletesen mutatja. Ennek a típusnak a finomabb, ravaszabb változata Heniek, a gyilkosságokban és egyéb bűntényekben „csak" passzívan részt vevő, mindenkiről mindent tudó, fényes egyházi karriert befutó osztálytárs, aki élete legvégéig vívja a maga külön csatáját a másik nagy túlélővel, az eleinte szintén „passzív gyilkos", majd zsidó szerelméért valóban gyilkossá váló, sőt, valószínűleg saját gyermekét is megölő, de boldogságra képtelen Władekkal. Szacsvay László gyengének, törékenynek látszó papja belül alighanem mindenkinél erősebb, Ujlaki Dénes kicsattanóan erősnek tűnő, de egész életében talán csak két nagy tettre képes, egyébként tehetetlenül sodródó molnárjánál pedig jóval többet tud a túlélésről; jelképesnek is érthető, hogy mégis egy napon temetik el őket. Komplementer sors a háborút egyaránt túlélő zsidó és lengyel nőé is; előbbit olyan férfi bújtatja, akit ő nem szeret, utóbbi olyan férfit bújtat, aki nem szereti őt. A Mariannává keresztelt Ráchelka leéli az életét a nem szeretett férfi mellett, míg Zocha sosem találkozik olyan férfival, akivel kölcsönösen szeretnék egymást; mindketten magányosan halnak meg. Bodnár Erika és Pelsőczy Réka egyaránt plasztikusan, következetesen játszanak el két reménytelen sorsot, kiürülő életet. Miként Haumann Péter is úgy játssza el a korán külföldre került, a lengyel történéseket teljes értetlenséggel szemlélő Abram idealista kívülállását és jámbor jelentéktelenségét, hogy megéreztesse a figura életcsődjét. Mert nincs kiút: a kezdeti lázas készülődés, vidám dalolás, szerelmi évődés, gyerekes konfliktus mind-mind ködbe vész, hiába is emlékeztet rá a játékosan teátrális színházi forma. Marad a fáradtság, a csömör, a fullasztó élethazugág, az értelmetlen halál és a hiábavaló élet.

Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk

Fordította: Pászt Patrícia. Díszlet: Cziegler Balázs m.v. Jelmez: Füzér Anni m.v. Színpadi mozgás: Takátsy Péter. Zene: Sáry László. Asszisztens: Gerlóczy Judit.  Súgó: Czakó Klára. Rendező: Máté Gábor.

Szereplők: Pálos Hanna e.h., Pelsőczy Réka, Bodnár Erika, Dénes Viktor e.h., Takátsy Péter, Rajkai Zoltán, Bán János, Szacsvay László, Ujlaki Dénes, Haumann Péter.

Kamra, 2011. október 7.