A vadon szavát viszi színre a Café Budapest - Kortárs Művészeti Fesztiválon a Münchner Kammerspiele Alvis Hermanis rendezésében. A Jack London regénye nyomán született előadással a társulat a Nemzeti Színház nagyszínpadán mutatkozik be szerdán.
A Münchner Kammerspiele társulata harmadik alkalommal érkezik Budapestre, ezúttal Jack London nagysikerű regényének adaptációjával, a darabot német nyelven, magyar feliratozással játsszák - olvasható a fesztivál ismertetőjében.
Hat ember, hat kutya
"Ha Buck olvasott volna újságot, tudta volna, hogy nem ő az egyedüli félelmetes izomzatú, hosszú szőrű kutya, amelyiknek szenvedés és örökös kínlódás jutott osztályrészül a magát civilizáltnak nevezett ember közelségében" - idézik a rendező szavait a produkció ismertetőjében. Mint írják, a kegyetlenséget csak fokozta a sokszor megfilmesített Jack London-mű helyszínéül szolgáló rideg környezet. "Az emberek bejárták a sarki sötétséget és sárgásan csillogó fémre leltek…" - így kezdődik az a történet, amelynek írója maga is követte Alaszkába az arany hívó szavát a 19. század elején.
A lett színházi alkotó adaptációjában hat ember él hat kutyával, a hat kanapéval jelzett kortárs térben és meséli el a hetvenkilós, gyönyörű szánhúzó kutya, Buck történetét, hogyan küzd a túlélésért a legextrémebb körülmények között.
A darab ismertetője szerint Jack London kisregénye nem egyszerűen ifjúsági darab: "szabad fantáziák a természet farkastörvényeire, az ember és az emberiesedett állat különféle megnyilvánulásaira, a szabadságra, kalandra és - mindenekelőtt - a magányra".
A rendező Alvis Hermanis szerint "természetesen hízelgő azt hinni, hogy az emberek kiművelt és kulturálisan képzett lények. Ám amikor szembesülünk a valósággal, először is állatok vagyunk. A természet részei vagyunk. És fatális hiba, ha a mi civilizációnk figyelmen kívül hagyja ezt a tényt. A természet könnyedén elboldogulna nélkülünk. Csak mi nem tudunk nélküle élni".
Alvis Hermanis
Alvis Hermanisról
Alvis Hermanis Rigában született 1965-ben, 1997-től a kortárs repertoárra szakosodott Rigai Új Színház művészeti vezetője. Rendezései számos nemzetközi fesztiválon szerepeltek sikerrel. A Münchner Kammerspiele társulatával a SPIELART fesztiválon debütált Alvis Hermanis a 2010/2011-es évadban.
Alvis Hermanis és csapata már több ízben járt Magyarországon. 2005-ben, A hosszú élet bemutatója után közönségtalálkozót rendezett a Trafóban a Kortárs Drámafesztivál. A beszélgetés szerkesztett változatát az Ellenfény közölte . Ebből idézünk:
– Hogy érzik magukat nálunk?
Alvis Hermanis: Három napja vagyok Budapesten, és az az érzésem, hogy itt minden ugyanaz, mint nálunk. Egyetlen különbséget vettem észre: más nyelven beszélnek. A színészeim mesélték, hogy a közönség is pontosan úgy reagál az előadásra, mint Rigában. Már számos országban bemutattuk a produkciót, és mindenütt eltérőek a nézői reakciók. De itt nem érzünk ilyen különbséget.
– Mennyire fontos Lettország kulturális, szellemi életében a színház?
Alvis Hermanis: Ahogy az utcákat jártam, az volt a benyomásom, hogy a történelmünk is nagyon hasonlít egymáshoz – azzal a különbséggel, hogy a háború után nálunk nagyon erős oroszosítás kezdődött el, hiszen Riga lakossága fele részben orosz. Éppen ezért a színház nagyon fontos szerephez jutott, hisz az ellenállás egyik legfontosabb formája volt: például itt lehetett a lett nyelvet hallani. Éppen ezért a nemzeti identitásnak mindig nagyon fontos része volt a színház, sokszor már-már vallásos státuszba került. De természetesen az utóbbi tíz évben erőteljesen csökkent ez a funkciója. (…)
– Nem tételez fel túl sokat a rendező a nézőről, amikor a tér öt különböző felében öt különböző történés zajlik egyszerre, amit öt különböző szemmel kellene figyelni, hogy minden követhető legyen?
Alvis Hermanis: A színházi rendező tulajdonképpen a közönség figyelmének a manipulátora. Általában nemcsak azt mutatja meg, hogy mi az, amit nézni kell, hanem azt is, amit észre kell vennie, és amit gondolnia kell róla. De az utóbbi években egyre inkább olyan előadásokat hozunk létre, ahol a szerkesztést a közönségre bízzuk.
– Sajnos nem láttam még más előadást önöktől. A hosszú élet mennyire jellemző a színházuk stílusára?
Alvis Hermanis: Nekünk az a stílusunk, hogy nincs stílusunk. Szeretünk előadásról előadásra új feltételek között dolgozni. Tehát új darabokat keresünk, eltérő technikai feltételeket teremtünk, más-más térbe helyezkedünk, új színészi játékstílusokat próbálunk ki. Minek ismételgetnénk azt, amit már tudunk?
FOTÓK AZ ELŐADÁSBÓL:
1.
2.
3.
4.
2011. október 12.- én a Nemzetiben
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.