Világos van

Sztrókay András a Tiszaeszlári Solymosi Eszterről - KRITIKA ...montázsként egyesül a vérvád keletkezése és a faggatás kegyetlensége.

 

Világos van Mundruczó színpadán. Vakítóan világos. Húsba vágóan, retinaszaggatóan, sejtelmesen, fájón világos. Valami égitest lebeg az udvarház felett, az ontja a fényt magából. Talán a Nap - talán a Hold. De nem is az ereje, a színe bánt: sárgás-zöldes szellem-ellenfény, egyszerre életé és halálé, bolygó kísérteté és hús-vér emberé.

Valami állathangok keverednek mély, bús furulyaszóval, néha a harang szól. És ott a víz, az eső, ami csak esik, esik. Sem a harang nem rendre szól, sem az eső nem akkor áll el, amikor történik valami: egyszerűen csak van ez: a falu, a hangok - a világ. Közömbösen van ott a lassan sárrá váló föld, a ladik - no meg a lyukas ól, amelyben disznók helyett most épp zsidókat tartanak.

Tiszaeszláron járunk, mentés magyarok és kalapos zsidók között. Az előbbiek nem értik az utóbbiakat. Az utóbbiak nem értik, hogy az előbbiek mit nem értenek. Hogy miért nem esznek ezek kenyeret. Kenyeret. A kenyér jó. Hogy miért nem értik, hogy a kenyér miért nem jó. Mert a kenyér a baj, a rejtély, a titokzatosság, az érthetetlen nyelven mormolás, a pészah, a pajesz, a kalap. Ami pedig Solymosi Esztert illeti, csak egy biztos: eltűnt. Hogy megölték-e, hogy holtteste előkerült-e, hogy volt-e szerelmi szál: rejtély.

A Staatsschauspiel Hannover előadása nem Solymosi Eszter történetét akarja megfejteni. Helyette inkább bemutatja a világot, amiben az megeshetett. Bírák és önbírák, hitek és babonák, hangosan és hangtalanul szenvedők világát. Nem épít kontextust: az emberről beszél, aki innen vagy onnan szerzett-kapott hatalmával törvényen kívül ítél, kényszerít, vallat; saját együgyűsége által vezettetik meg - és bukik el.

Monológok nélküli, lecsupaszított, sokszor repetitív szövegkönyvet készített Krúdy Gyula regényéből Petrányi Viktória és Zabezsinszkij Éva. Az egy helyszínre, néhány napra sűrített akcióban montázsként egyesül a vérvád keletkezése és a faggatás kegyetlensége. Ágh Márton tű élesen realista udvarház-díszletébe teljes természetességgel épül bele a videotechnika, a ház belsejét sötétben is látó kamera lepedőre vetített valósága.

Lassan hömpölygő, hosszú, bátor szünetekkel tűzdelt, óramű pontosságú az előadás. A német színház precizitása és Mundruczó Kornél sajátos világa találkozik benne. És a végletek: a tizenkilencedik és a huszonegyedik század, a sok ezer éves hagyomány és a modern ember, a menthetetlen, nedves-dohos reménytelenség és a So Happy Together.

A rendező leginkább Móricra koncentrál - az apját és hitét eláruló fiúra, a vérvád legfőbb bizonyítójára. A gyűlölettel teli, szerelemre, de talán egyszerűen csak szeretetre vágyó fiúra. A helyét itt sem, ott sem találóra, a haját keresztény formára igazítóra, a kalapját elhagyóra, a szépen lassan pászka helyett kenyérkaréj-kanyarítóra. Móricra, aki előtt Eszter, ha ábrándként is, de megjelenik, aki szereti a lányt, akit talán viszontszeretett a lány. Akin keresztül itt lehet a halott Solymosi Eszter szelleme, énekelhet, ugrálhat, buborékot fújhat. Aki egyszerre gyűlöl és szeret. Aki felfordítja a világot. És aki - ez fontos -: itt feloldozást nem kap.

Mert a feloldozást a koszos fehér ruhájában a tetőkön járkáló Solymosi Eszter hozza deus ex machinaként, narrátorrá lépve elő, átázott papírrepülőből hajtogatva ki a tárgyilagos történetet: az ész győzelmét az állati ösztön felett. Reményt hoz, mert van ok a reményre: az összes bolygó közül csak a Földön van értelem.

 

Tiszaeszlári Solymosi Eszter (Staatsschausspiel Hannover)

Szövegkönyv: Petrányi Viktória, Zabezsinszkij Éva. Díszlet és jelmez: Ágh Márton. Dramaturg: Judith Gerstenberg, Petrányi Viktoria. Fordító: Kalász Orsolya. Zene: Ascher Goldschimdt. Rendező: Mundruczó Kornél.
Szereplők: Johanna Bantzer, Carolin Eichhorst, Susana Fernandes Genebra, Florian Hertweck, Janko Kahle, Sebastian Kaufmane, Mezei Kinga, Andreas Schlager, Aljoscha Stadelmann, Martin Visher.

 

Trafó - Kortárs Művészetek Háza, 2011. október 10.