Az a valahány négyzetméter deszka - Beszélgetés Szula Lászlóval

'Ahhoz, hogy közölj valamit, hogy az figyelemre méltó legyen, pokolra kell menni. Így van az, hogy nem én alakítom a szerepet, hanem az alakít engem. Van, amikor annyira hiányzik egy figura, hogy nem bírom nélküle – amit úgy szorítok le, hogy elmegyek a piacra és úgy vásárolok, mintha ő lennék.' A Kaposvár akkor és most beszélgetések mostani vendége Szula László.

Az a valahány négyzetméter deszka - Beszélgetés Szula Lászlóval

Kaposvár akkor és most

- Régóta ebben a színházban vagy.

Szula László: Amióta végeztem, húsz éve. Gondolhatod, sok minden megtörtént ez alatt az idő alatt.

- Mi volt a legnehezebb?

Szula László: Nem akarok beszélni a már végre lezárult átmeneti korszakról, mert mindenkinek megvan a maga igazsága, a maga sértettsége, mert már egymást haraptuk, úgyhogy csak annyit mondok, a legnehezebb az volt, amikor már a politika keveredett bele a színházba. Én is ott billegtem már a csapda szélén azon gondolkodva, hogy akkor kinek is játszom.

Georg Büchner: Woyzeck, 1993.

Rendezte: Znamenák István

(a képen Szabados Mihállyal)

- És kinek?

Szula László: Mindenkinek, aki kíváncsi rám.

- Szóval a színháznak annyi, ha megjelenik a politika?

Szula László: Valószínű, hogy félreviszi a dolgokat, ugyanis félelemből nem lehet művészetet csinálni. És bár közhely, de mégis elemi tapasztalatom, hogy hatalmi helyzetben a legtöbb ember elveszíti a mértéket, a kontrollt, sőt kisszerű lesz – ennek ellenére vannak, akik igyekeznek hatalomra jutni. Nyilván vannak olyan feladatok, amit vezetőként el kell végezni, de azok nem az úrhatnámságról szólnak. Ahogy Babarczy László szokta mondani, a francia forradalom óta semmi nem változik. Ugyanakkor a színházban az a szép, hogy a magamfajta kisember is közölhet valamit.

- Nem is érdekel alaposabban a politika?

Szula László: Engem leginkább az a valahány négyzetméter deszka érdekel, meg a félhomályos takarás – a világtól persze nem lehet elszakadni, muszáj figyelni. Egyébként máig nem értem, hogy a színház nehezen megélhető korszakában miért nem akart senki Hamletet, Peer Gynt-öt, vagy legalább királydrámát rendezni. Egy jó politikus színház szakszerűbb, és forradalmibb lett volna, mint az a néhány közéleti megnyilvánulás, amiben persze sok okosság volt, de már akkor is lehetett tudni, hogy végső soron hiábavaló. Mi, színészek eljátszottuk volna, ha lett volna, aki megrendezi. Általában is azt gondolom, hogy a politikai elemzések, viták, petíciók sokkal kevesebbet mondanak a lényegről. Ráadásul egy jó előadás élmény is, hogy ne mondjam, szórakoztatja az embert.

- Mitől lesz jó egy előadás?

Szula László: Bármitől lehet, hiszen már az is tud érdekes lenni, ha két ember ül a színpadon és beszélget. Persze nem lehet receptszerűen megmondani, mitől jó. De ahhoz, hogy sikerüljön, egyik legelemibb feladatunk, hogy figyeljünk egymásra. Van is ezzel kapcsolatban egy kandi-kamerás tervem, amiben megpróbálnánk megmutatni, ki, hogy reagál a figyelemre – erről most nem árulok el többet.

- Milyen szerepben érezted magad a legotthonosabban?

Szula László: Igazság szerint előfordult már olyan, hogy a kollégáim emlegettek egy előadást, amiben ilyen meg olyan voltam, de az magamtól már eszembe sem jutott volna. Azt viszont tudom, hogy soha nem éltem meg hasonlót sem, mint amit Eddie Carbone figurájával kapcsolatban a Pillantás a hídról próbája alatt: hogy azt éreztem, nekem ezen nincs mit próbálnom, mert tudom. Nem biztos, hogy ez hízelgő rám nézve. Különös módon a próbaidőszak alatt csak problémamegoldások voltak, minden feszültségtől mentesen.

Arthur Miller: Pillantás a hídról, 2006.

Rendezte: Kelemen József

(a képen Sípos Eszterrel)

- Nem szereted a feszültséget?

Szula László: Nem, de a színházcsinálást nem lehet feszültség nélkül megúszni. Persze, általában kerülöm, de néha tudtomon kívül is gerjesztem. Csak ülök, nézek magam elé, és egyszercsak kiderül, hogy a „baj" mégsem független tőlem, mert volt egy szavam, vagy mondatom, ami feszültséget generált. De nekem szláv gyökereim vannak, nem félek az ilyesmitől.

- A feszültség azért van, mert elemien fontos dologról van szó adott pillanatban?

Szula László: Persze. Ahhoz, hogy közölj valamit, hogy az figyelemre méltó legyen, pokolra kell menni. Így van az, hogy nem én alakítom a szerepet, hanem az alakít engem. Van, amikor annyira hiányzik egy figura, hogy nem bírom nélküle – amit úgy szorítok le, hogy elmegyek a piacra és úgy vásárolok, mintha ő lennék. Ráadásul a szerepeimben elég fura figurákkal találkozom, akikkel eleinte jellemzően nem tudok egyetérteni, kicsit utálom is őket. De húsz év alatt sok barátom lett közülük.

- Mi kellett ahhoz, hogy megszeresd őket?

Szula László: Talán az, hogy nem fekete-fehérben látom a világot, hogy szeretem az árnyaltságot, ezért tudok a fura alakokkal is megértő lenni. És bár csapatban dolgoztunk, de a magam dolgát egyedül teszem, én járok végig egy-egy szerepet minden kínjával együtt – a színész a belső titkaiból dolgozik, egy sajátos magányban –, persze, hogy közel kerülök az igazságához.

- Arra emlékszel, milyen belső titokból volt ez az Eddie?

Szula László: Ő azért lesz áruló, mert szerelmes. Ezt hazafelé sétálva a gyomorszájánál érzi az ember, de nem lehet róla beszélni, mert akkor kisül. A szereppel, azzal igen, azzal lehet beszélni.

Moliére: A nők iskolája

2009. Rendezte: Babarczy László

- Visszagondolva, hogy milyen karaktereket játszottál, nem lehetett könnyű dolgod.

Szula László: Képviselnem kell, akit játszom: nem elég keresni az igazát, vagy megmutatni a hazugságát. Nem a néző, nem a rendező, és nem is a színész oldalán kell állni, hanem ezeknek a figuráknak az oldalán. De olyan keservesen beszélgetünk, mintha nem valami nagyon jó dolog lenne a színház. Aki szeret játszani, annak öröm játszani, aki szeret rendezni, annak öröm rendezni, aki szeret kellékezni, annak az az öröm. Ezt nem csinálja muszájból az ember. Ez nem teljesítmény, meg százalék, ez kedv kérdése.

Proics Lilla

A szerző, Proics Lilla a sorozatról