3 fej és 6 csillogó szemüveglencse - Így rendez Zsótér

Október 16.-án, vasárnap este mutatta be a Radnóti Színház, Tenessee Williams, Vágyvillamos című darabját Zsótér Sándor rendezésében, Kováts Adél főszereplésével. A Színház.hu ott járt a próbákon és bepillantott a kész előadásba is. Videónkat és beszámolónkat olvashatják.

ÍGY AJÁNLJÁK A DARABOT:

Blanche Dubois középiskolai tanár, egyedülálló. Egy este beállít a húgához, Stellához, aki évekkel ezelőtt elhagyta a családi birtokot, hogy a saját lábára álljon, és most New Orleans egyik nem túl előkelő negyedében él a férjével, a lengyel bevándorló családból származó Stanley Kowalskival. Blanche tépett idegállapotban érkezik. Hogy meddig marad, arról nem esik szó. Belle Réve, a Szép Álom nevű birtok elveszett. A nővérek távol kerültek már a "szép álomtól" és egymástól. Stelláék szűkös lakásában ez a távolság csak nő. Stella már Stanley-hez tartozik. Blanche és Stanley első látásra összecsattannak. Miért? Félelem, lenézés? Taszítják, vonzzák egymást? Mi lesz ebből?

ÍGY LÁTTUK A PRÓBÁT:

Reggel 10-re vagyok hivatalos a Radnóti Színházba, a Vágyvillamos próbájára. 10 perccel később érkezem. „Siess, mert először csúnyán néznek, aztán kardot rántanak!’ – fogad a portás. A büfében pedig megnyugtatnak, még van idő, sokszor az is a szerencsén múlik, hogy az előadások elkezdődnek 7 óra 8 perckor. A dohányzóban lakodalmakról esik szó, amelyek persze Pesten „nem olyanok, ám”. „Nem tudom, mit vegyek föl..., majd elkérem az Antigoné-ruhám!” – viccelődik Petrik Andi, és mire elszégyellem magam, hogy értesülök a tervről, már Stellaként látom viszont a színpadon, ahol ezüst cipőben kuporog. Férje, Stanley Kowalsky, azaz Csányi Sándor már lila-sárga szettben várakozik. Blanche, az irodalomtanárnő, azaz Kováts Adél is megérkezik a soha révbe nem érő Vágy villamosán húgáékhoz, hogy hosszú vendégsége alatt szétrombolja a pár napjait, és végül önmagát. Zsótér Sándor, a rendező karját fellendíti, hosszú ujjai egyszerre megremegnek és mire kifújja a cigaretta füstjét, kezdődik a próba.

Zsótér Sándor, fotó: Trokán Nóra

Wéber Kata hatalmasat üvölt a háttérben, Eunice Hubbel ugyanis veszekedős szomszéd, hívná a rendőröket. “A ‘megüttöttél’ után kellene még egy zaj, és valami marha nagy csönd” – hangzik az első instrukció. Eközben Blanche, levelet ír egy férfi ismerősének, arról, milyen jól megy sora. Zsótér magyaráz: “Ez olyan, mint Tatjána levele, “én írok levelet magának”… Arról szól, hogy ha akarnék sem tudnék egyenesen beszélni, érdek nélkül hazudok, tehát Blanche alanyi hazug öregem! Azt mondja, ilyen vagyok, így születtem, itt ülök a kazánházban, egy otthonkában, amiről azt hiszem, hogy estélyi és írok egy férfinak, akit harminc évvel ezelőtt láttam, akkor is átment szemben, a sportpályán”. A rendező Stellához fordul: “Kicsim, a méh-et próbáld meg megcsinálni, mert így nem értjük amit mondasz! Nem, szivem, az nem olyan szó, aminek le kell harapni a végét. Lehet ott, abban a magassarkúban állni? Nem lesz bajod?” – és már mennek is tovább.

Megérkezik a színre Stanley Kowalsky, aki már elkezdett nyomozni Blanche múltja után. “Sanci, a fazon a nagyrészét már megtudta a cuccnak, azzal még nincs tisztában, hogy Blanche az iskolában elcsábított egy fiúcskát, de a többi megvan”- kommentálja a rendező a jelenetet, melyben a férj és a nővér finoman összetűznek, miközben megvitatják ki milyen jegyben született. A díszletben zavartalanul rögzítik a lámpákat. Egy percre kiengednek, szünetet jelez Zsótér, a munkatársak vizslatják a kellékeket.

A következő jelenetben már Blanche arról faggatja Stellát, beszélnek-e róla az emberek a háta mögött. „Andi, szerintem abból indulhatsz ki, hogy az előbb nem volt semmi zrí, csak beszélgettek, Blanche pedig ledobálta a ruháit, ahogy szokta. Ez egy békés nap, Kowalsky meg kicsit bunkón viselkedett, hát igen, ez egy férfidisztrikt. De közben iszonyú teher van a tyúk vállán! Megint kezd besötétedni a nő, te viszont azt mondod neki, „mindenki csinál dolgokat”. Nincsenek szent emberek, kollektíve az egész emberiség csúnyán beszél, kiállhatatlan, beteges, szarrágó, rosszindulatú. Persze nem kell ilyen hülyeségeket gondolni, mint amiket én mondok! Adi, te ennél a résznél a belső szüneteket majd mind ki tudod tölteni, az jó lesz neked! Indulsz, szándék, és most!” – toppant Sándor, mire Blanche, aki retteg a pletykától elszakítja a ruháját. „Tovább, tovább, majd megvarrom!” – kiáltja Zsótér, miközben zongorázik a levegőben. Mit zongorázik? Vezényel! Ujjai szüntelenül szétnyílnak és összecsukódnak, mint a legyező. Néha flamenco, néha tai chi elemeket vélek felfedezni a mozgásában. Ha nem hallgatom, csak nézem, kortárs táncművészeket megszégyenítő koreográfiává állnak össze mozdulatai. Szinte lebeg, egy ponton azt hinné az ember, felrepül, de valójában a kezével is próbálja felemelni a mondatot és odadobni a színésznek. A spirálok is forognak az ingén. A valós képet a színpad szélén megjelenő árnyékok adják a rendezőről, amelyek három fejet és hat csillogó szemüveglencsét mutatnak.

Már a következő részre koncentrálnak, ahol Adél egy rövid monológot mond. Űzött vadként sorolja, hogy soha nem volt elég rideg, nehéz, kőből kirakott gázló, bátor, edzett, szívós, ... vagy elég öntelt. Blanche már fakul, pedig a gyenge embereknek izzaniuk, sugározniuk kell. Csak a végzete, a megőrülés felé tud haladni, saját természete, múltja, keserűsége nem ereszti. Csúnyán ’be fogja lógatni’ Mitchet, újabb áldozatát, akitől a tiszteletet követeli, amit soha nem kapott meg férfitól. Felmerül a kérdés, el lehet-e mondani egy levegővel a mondatokat. A szöveg struktúráját kell átbeszélni. Zsótér lelkesen hadar: „Ez a blokk elég összetett. Tudod úgy mondani, mintha Apollinaire-t szavalnál? Jó lenne, ha modulációból, zenéból tudna kijönni az ő lelke, nem is a szavak értelmezése hanem a csoportosítás a lényeg, és...” – és egy megdöbbentő csattanás hallatszik. A rendező, aki a színpad szélén egyensúlyoz, belerúg egy eltévedt lámpába, és átrepül a nézőtér előtti lépcsőre. „Én voltam! Hány forint?” – kérdi Zsótér, majd megszületik egy új mondás: „ugrott, mint Sándor a zenekariba”.

A hirtelen ijedtség hamar elmúlik, már arról beszélnek a színen, hogy Blanche mint sziklamászó kapaszkodna Mitchbe. „A pali előtt beállítottad magad Marikának, aki szalonnásrántottát süt reggel a férjének, akivel együtt mennek vasárnap az episzkopális egyházba. Totál hazug képet festettél fel Mitchnek” – elemez Sándor. Először felveszi egy diszkoszvető mozgását, majd elbújik egy cigaretta mögé.

Schneider Zoli is jelzi, hogy megérkezett. „Köszönjük szépen, halljuk a basszust!” – szólnak a színésznek, aki a színpad alatt egy hatalmas virágcsokrot szorongat. Ő Mitch. Várakozik, amíg Blanche egy “túl” fiatal pénzbeszedő csábításában mesterkedik, zavarbaejtő, szinte visszautasíthatatlan felkínálkozással. A fiú, azaz Formán Bálint egy csók után végül kiszabadul a helyzetből. Ő megy, Zoli jön. „Előbb be kell jönnie a virágnak! Jön a rózsabácsi a szerelem meg elmegy!” – szól a rendező, és a próba pörög tovább. Annyi minden történik, hogy felér egy meccsel, akár élő adásban közvetíthetné egy arra érdemes.

Mire ebédszünet lesz, egy kicsit én is elfáradok. Kilépve az utcára úgy érzem egy másik, szuperszínes világból ejtettek ide. Ez nem is áll messze a valóságtól.

Szerző: Tóth Berta/ Színház.hu

BEPILLANTHATNAK AZ ELŐADÁSBA:

Tennessee Williams:

VÁGYVILLAMOS

Fordította: Ambrus Mária és Zsótér Sándor

Blanche DuBois Kováts Adél 

Stanley Kowalski
 Csányi Sándor

Stella DuBois Kowalski Petrik Andrea

Harold Mitchell (Mitch) Schneider Zoltán 

Eunice Hubbel Wéber Kata 

Egy Mexikói Asszony Martin Márta

Egy Fiatal Pénzbeszedő Formán Bálint eh.

Zongora: Formán Bálint eh., Wéber Kata

Dramaturg: Ungár Júlia

Díszlet: Ambrus Mária

Világítás: Baumgartner Sándor

Jelmez: Benedek Mari

Zene: Tallér Zsófia

Ügyelő: Szalai Péter

Súgó: Serfőző Andrea

A rendező munkatársa: Balák Margit

Rendező: Zsótér Sándor