Csoda

Ezúttal "Sacrificium" címmel adott koncertet, amelyet teljes egészében a 17-18. századi kasztrált énekesek repertoárjából összeállított áriáknak szánt, egyúttal emléket is állítva ezeknek a többnyire tragikus sorsú énekeseknek. Erről a Művészetek Palotája műsorfüzete így ír: "A barokk és klasszika határán évente mintegy négyezer ifjú férfiasságát vették el, hogy azok kasztrált énekesként próbáljanak szerencsét. Közülük azonban mindössze száznak a neve maradt fent, és csak egy Farinelli vagy Senesino jutott idáig, hogy az énektechnikát a perfekcióig fejlesztve, a kivételes tehetséget maximálisan kihasználva valóban széles körű sikert érjen el: zeneszerző-óriások csodálkoztak rá különleges képességeikre, uralkodók versengtek kegyeikért, emberek ezrei rajongták körül őket. Azok a csodálatos muzsikák, amelyeket ma legtöbbször kontratenorok előadásában élvezhetünk, csak e többezer fiatalember személyiségének feláldozásával születhettek meg."

A mostani műsorban Porpora, Broschi, Händel, Veracini, Vinci, Leo, Araia, Graun, Sammartini és Caldara operáiból és zenekari műveiből hangzottak el részletek (a műsor anyagát egyébként Bartoli CD-n és DVD-n is megjelentette). Azt hiszem, igen kevesen vannak, akik a fenti neveket és műveiket - persze Händel kivételével - ismernék. Nem véletlenül, hiszen szinte egészen napjainkig elfeledettek voltak. Ennek többek között - vagy elsősorban - a megfelelő technikai képességű előadók hiánya volt az oka. Nehéz olyan énekest találni, aki ezeket a darabokat képes egyáltalán megszólaltatni. Elképesztő hangterjedelem, nagy tüdő és kiváló, virtuóz énektechnika szükségeltetik a speciális, ma már nem is létező hangfajra írt műveknek a megszólaltatásához.

Bartoli azonban nemcsak hogy képes elénekelni, de egyedülállóan képes interpretálni is azokat. A Művészetek Palotájában ezúttal is fantáziadúsan, karakteresen, minden egyes mondatnak értelmet adva, és lenyűgöző, bravúros technikával énekelt, teljes mértékben együtt élve az általa egy-egy ária erejéig megformált szerepekkel.

Cecilia Bartoli hangja nem különösebben erős, de kivételes technikája, jól artikulált szövegmondása révén a nézőtér hátsó soraiban is nagyon jól hallható. Hangja minden regiszterben kiegyenlített, ráadásul mintha a felső, a középső és az alsó regiszterben ugyanolyan könnyedén énekelne. Mezzoszoprán, de soha nem éreztem, hogy forszírozná a magasságokat. "Mintha képtelen lenne hibázni..." Nem felkapaszkodik egy-egy magas hangra, hanem ott is ugyanolyan természetességgel énekel, mint a mélyebb lágéban. Ha kell, a mély hangok viszont egyenesen férfiasak, ugyanakkor a regiszterek között az énekesnő szinte észrevehetetlenül képes váltani. Koloratúrái bravúrosak, siklik, úszik, gördül a hangokon a leggyorsabb futamoknál is, néha úgy tűnik, ezt már nem is lehetne levegővel bírni. Technikailag egyszerűen mindent tud, mintha képtelen lenne hibázni. Hangszíne szép, de ez a megállapítás így semmitmondó: Bartoli ugyanis hangja színével is csodálatosan képes játszani: a szöveg és a szerep megkívánta módon ugyanúgy tud "csúnyán" is énekelni, mint elbűvölően szépen, puhán, lágyan. Ha szükséges, drámai a hangja, máskor lírai. A művek hangvétele lehet melankolikus, harcos, kedves, humoros és még sorolhatnám: Bartoli egyaránt hitelesen formálja meg valamennyit, és élettel telíti meg azokat.

Aki nem volt ott a koncerten, vagy nem hallotta még Bartolit, joggal gondolhatná, hogy a fenti leírás már túlzó. De csak az gondolhatja, aki nem volt ott vagy nem hallotta még őt. Nem tudom a fentebb leírtakat negatív megjegyzésekkel árnyalni, Cecilia Bartoli produkciójáról egyszerűen nem lehet rosszat írni.

Az estén elhangzó kasztrált-repertoárral kapcsolatban sokáig tartotta magát és tartja gyakran ma is az a vélemény, hogy többnyire inkább öncélú magamutogatásról, hangi bravúrokat felmutató sportteljesítményről van szó, mintsem igazi művészetről. Bartoli tökéletesen meggyőzött arról, hogy ez tévedés, és sokkal több van ezekben az áriákban. Bizonyára nagyobb felkészültséggel, türelemmel, a kort jobban megérteni próbálva kell ezeket a műveket hallgatnunk (természetesen a "nagyközönségről" beszélek, és nem a barokk zene kisszámú, szakavatott ismerőiről). Mindenesetre a Bartoli-koncert után a fent említett szerzők kezdenek az ember számára nagyon érdekessé válni. Bartoli persze elbűvölt minket, de az lehetetlen, hogy csak az ő varázsáról van szó, érdemes lenne egy Porporát vagy egy Araiát többet játszani, hogy jobban megismerhessük őket.

Bartolit az esten a Giovanni Antonini dirigálta Il Giardino Armonico zenekar kísérte (természetesen teltház előtt). A zenekar tagjai nyilvánvalóan egyenként is kiváló zenészek (a karmester egyébként a koncerten egy-egy számban maga is zenekari taggá vált). Valamennyien elegánsan, kifinomultan, cizelláltan játszottak, és szinte tökéletes összhangban Bartolival, mind technikailag, mind pedig az interperetáció milyenségét és minőségét tekintve.

Porpora operájának zenekari nyitányával indult az este, amelynek lassú vonósai alatt Bartoli egyszer csak berobbant a színpadra. Vidáman, lelkesen, energikusan, mintha ezt kiáltaná: "itt vagyok végre, nagyszerű esténk lesz!". A tapsvihar közepette belépő énekesnő fekete köpenyt, tollas kalapot és csizmát viselt, majd rákezdett a "Come nave" című Porpora-bravúráriára, azonnal levéve a lábáról a közönséget. Ez után egy lassú Broschi-dal és egy jóval ismertebb Händel-ária, a "Lascia la spina" következett, gyönyörű, fájdalmas hangi és érzelmi mélységekkel.

A Veracini-nyitányban a zenekar brillírozott, a Leonardo Vinci- és a Leonardo Leo-áriákat követő, szünet előtti utolsó Bartoli-produkció - Francesco Araia: "Cadro, ma qual si mira" - pedig egyenesen őrületes volt. Hihetetlen hangterjedelem és szédítő futamok jellemezték ezt a produkciót, a közönség itt már tapsviharba tört ki.

A szünet után lassúbb áriák következtek Porporától és Grauntól, majd egy fuvola versenymű (Sammartini) és a szomorú hangvételű Caldara-ária ("Quel buon pastor"), ez már ismét Bartoli előadásában. Porpora két nyitánya után Bartoli új jelmezben, vörös-arany ruhában lépett színpadra. Egy Leonardo Vinci-áriát énekelt, majd egy újabb bravúros Porpora-áriát. A közönség három ráadást is kikövetelt, és egy Händel-, egy Vivaldi-, valamint egy Broschi-áriát kapott. Utóbbiban Bartoli vörös tolldísszel a fején lépett be és egy körülbelül 20 másodpercig kitartott hanggal kezdett - még mindig nyoma sem látszott rajta a fáradtságnak.

És itt álljunk meg egy pillanatra. Cecilia Bartoli megtehette volna, hogy ezen az estén elénekel 4-5 népszerű operaáriát, majd hazamegy - így is hatalmas sikere lett volna. Számos nagy sztár teszi ezt, de Bartoli nem ezt tette. Többnyire ismeretlen műveket választott, ráadásul a mennyiség, amit ezen a koncerten végigénekelt, a legtöbb énekesnek 3-4 koncertre elegendő lett volna. Itt van egy énekesnő, aki igazán világsztár, és nyugodtan élvezhette volna a könnyű sikert, ehelyett egyenesen kockáztatott és egy szinte elénekelhetetlen programot adott elő nekünk, maximális erőbedobással és lelkesedéssel.
Ez a lelkesedés pedig külön emlékezetes marad számomra. Az az őszinte, maníroktól mentes, szinte gyermeki öröm az egyes áriák végén, ahogyan Bartoli ránk néz: "megcsináltam, és egész jól sikerült!"
Igen, "megcsinálta", és úgy, ahogy azt nála ma senki nem tudja jobban.