Megszólalnak az Új Színház színészei - 3. rész

Pokorny Lia: Amikor megtudtam, hogy ketten indulnak az Új Színházért, arra gondoltam, nyilván az a pályázat nyer, amelyik szakmai szempontból jobb, hiszen ez így lenne helyes. A döntés után olvastam el mindkét munkát, hogy hozzá tudjak szólni a fejleményekhez. Úgy látom, hogy az István egy színházi pályázatot adott le. Nemcsak terjedelmében méltó a kiíráshoz, hanem szakmailag is. Ha bárki bele akarna kötni, ízlésen, hangsúlyokon vitatkozhat, de ezen nem. Dörner György pályázatában nem nagyon találtam szakmai felvetéseket, ezért egyszerűen nem tudom értékelni. Egyetlen szakmai törekvést fogalmaz meg, azt, hogy magyar darabokat szeretne játszani. Ez nem egy revelatív gondolat, hiszen az Új Színház eddig is játszott magyar műveket, ráadásul Márta István többet is szerepeltet a pályázatában, nem egyet azok közül, amelyeket Dörner György is betervezett. Dörner pályázata valótlan állításokat tartalmaz, hiszen olyan rendezőket sorol fel, akikkel nem egyeztetett. Dolgozata főként szélsőséges ideológiákról szól. Én mélyen elutasítom, hiszen mindenfajta szélsőséget elutasítok, nem csak a színházban, a hétköznapokban is.

Miért?

Pokorny Lia: Azért, mert szélsőségek mentén nem lehet előre haladni, hiszen megfojtják a kreativitást. A színházban szabad szellemre van szükség, és ez nem egyenlő a szabadossággal. Én az ideológiamentes, egyéni felelősségben hiszek. Különböző módon látjuk, értelmezzük ugyanazt a dolgot, tehát a tudásunk az igazságnak csak egy része. Ha lenne recept arra, mit, hogyan kell csinálni, akkor mindenki alkalmazná. De nincs. Nem lehet a mondataink végére pontot vagy felkiáltó jelet tenni, csak kérdőjelet. A színpadon is a kérdés érdekes, amit felteszünk. Mivel sokan, sokféleképpen gondolkodunk, azt a kérdést is fel kell tennünk, vajon én jól gondolom-e? Ha ezt megtesszük, másokkal is találunk közös pontot. Az alkotás lényege újabb és újabb utakat találni, a kíváncsiság hajtja az embert. A szélsőséges gondolatokat azért is utasítom el, mert blokkolnak, lezárnak, nem hagynak utakat és valami ellenében születnek.

Pokorny Lia: A színháznak nem lehet szándéka politizálni, de vannak pillanatok, amikor óhatatlanul beszivárog a politika. Számtalanszor előfordul, hogy egy hosszú ideje játszott darabban egyszercsak, mindenféle szándékosság nélkül egy adott társadalmi, politikai változás, esemény következtében mást jelentenek mondatok. Erre a közönség is azonnal reagál. Szerintem alapvetően teljesen független a politikától az, ami a színpadon történik. A társulatunkon belül, soha nem okozott problémát, hogy ki milyen oldalon áll, mert nem ez határoz meg minket. Hálás vagyok azért, hogy jobb- és baloldali emberek, a társulatban, az utcán egy ügy mellett képesek kiállni. Jó érzés ezt megtapasztalni most.

Pokorny Lia: Én szívesen válaszolok. Elképesztően nehéz a helyzetünk, mindannyiunk gondolkodik egzisztenciális kérdéseken. Sokan nagy bajban vannak, hitelt cipelnek, gyereket nevelnek, gyötrődnek, hiszen nincs hova menni. Egyszerűen nem lehet jól dönteni, ha mondasz valamit az sem jó, ha hallgatsz az sem jó. Terhes az a nyomás, ami ránk nehezedik. Mindenesetre én nem szeretnék maradni, már csak azért sem, mert nem tudnék megfelelni a leendő Új Színház koncepciójának. Kétség sem fér hozzá, hogy fel kell állnom. Teljes mértékben szeretnék elhatárolódni attól, ami következik, mert riasztónak tartom. Csak remélni tudom, hogy lesz arra módunk, hogy a tehetségünk maximumát nyújtva – nem a politikán keresztül, hanem a munkánk által adjunk.

Pokorny Lia: Igen. Egy darabon belül egy mondat bármit jelenthet és megmondhatják, miként hangozzon. A rendező ízlését, szándékát mindenképpen tükrözik az előadások. 

Pokorny Lia: Kizártnak tartom. Valóban van egy társulat, a tagjai nagyon szeretik egymást, szeretnek együtt gondolkodni színházról, de ez nem egy vérszövetség, és most mindenki egyéni döntést hoz. Különbözően fogunk dönteni.

Hogy látod a jövőt?

Pokorny Lia: Számomra nem volt kérdés, miként döntök, de nem tudom, hogyan tovább, hiszen nincs biztosíték a jövőre. Azt gondolom, hogy én mint ember, és színházcsináló, továbbra is azt szeretném keresni, ami összeköt, nem azt, ami elválaszt.