Megrendítő előadás a Vígben - Földes Gáborra emlékeztek

Dokumentumok Földes Gábor életéből címmel rendezett felolvasószínházat Mészáros Márta filmrendező a Vígszínházban. A Színház.hu beszámolóját olvashatják a megrendítő estéről.

„Véremmé vált, hogy életet alakító művész vagyok. Poltizálni kell az életben is.” Földes Gábor

„Legszívesebben azt mondanám mindenkinek: hagyjanak engem uraim békén, nem érdekel, nem csinálom tovább, az egészet befejezem, vagyok színész, kielégít a munkám.” Szakáts Miklós – „Cyrano” fn. ügynök

Dokumentumok Földes Gábor életéből a Vígszínházban 1956 emlékére

1950-ben két tehetséges színházi embert sodort egy társulatba a véletlen és a kultúrpolitika, az akkor Magyar Néphadsereg Színháza nevet viselő Vígszínház társulatába. Tehetségük arra predesztinálta őket, hogy hosszú, sikeres pályát fussanak be. Nem így alakult. Mindketten aktívan részt vettek az ’56-os forradalomban. Ez az este róluk, Földes Gábor színész-rendezőről, és Szakáts Miklós színészről, valamint az ő sorsukon keresztül színház és hatalom viszonyáról szól.

Megrendítő előadásnak lehettek tanúi a nézők:

A Vígszínház Padlásán a nézőtér első két sorában a hozzátartozók, érintettek. Ezúttal nemcsak a játéktéren folyik a dráma, hanem a másik oldalon is. Megrendítő előadással emlékezett a Vígszínház társulata 1956-ra. Pedig csupán dokumentumokat, leveleket, visszaemlékezéseket olvasnak föl, egyszerű, hétköznapi ruhákban egy asztalt körülülve. Ám ezeknek a följegyzéseknek a szereplője az a Földes Gábor, akinek a nevét évtizedekig még a lexikonokból is törölték, és akit győri színház főrendezőjeként fiatalon elítéltek és kivégeztek.

„Nehéz szerepemet, ha a feloldás, ha a tragikus finálé fejezi is be, teljesen nyugodtan, az igazság fölényével fogom végigjátszani. Akik szeretnek és törődnek velem, köszönöm, akik nem, ez már közömbös nekem” – ezek voltak Földes Gábor utolsó szavai, s mikor Lengyel Tamás színész fölidézi az előadás végén, szinte hasítani lehet a csöndet.

Egyszerű dologra vállalkozott Kovács Krisztina és Pataki Éva, mikor dokumentumokból összeállított egy előadásra való anyagot. Ám ez az anyag égett, szembesít nemcsak azzal a több, mint félévszázaddal előbb történetekkel, hanem napjainkkal is, az emberi példamutatással és gyarlósággal egyszerre. Nem véleményez, csak egymás mellé tesz egykori szövegeket, dokumentumokat. Mint egy puzzle-t, úgy rakja össze a néző a történteket. És nem mondhat mást magában, csak azt: soha többé nem lehet ilyen világ! (Még ha egyre illuzórikusabbnak is tűnik föl ez az óhaj.)

És bár a színházi konvenció szerint a történés a játéktéren zajlik, ezúttal nem lehetett nem észrevenni a nyugtalan sóhajokat, izgatott mozdulatokat, könnyes szemeket – a nézőtéren ott ülnek az érintettek is, a családtagok, a nehéz időkben is bátran kiálló kollégák, akik biztosan már százszor átgondolták, átélték mindezt, mégis egyre fölindultabban vesznek részt a közös emlékezésben.

Fontosak ezek a fölfedézések, a színház igazi szerepét töltik be – ahogy szeptember 21-én, a Magyar Dráma Napján Galgóczi Erzsébetnek az 1956-ot követő évekről szóló regényéből készült fölolvasás -, most pedig két színházi embernek, Földes Gábornak és a vígszínházi Szakáts Miklós életének párhuzamba állításával szembesülhettünk a múlton keresztül a jelennel. És nyilván az is fontos gesztus, hogy a dokumentum-játék megrendezésére Mészáros Mártát kérte föl a színház, azt a világhírű magyar filmrendezőt, aki minden munkájában kegyetlen őszinteséggel beszél közös múltunkról és ellentmondásos jelenünkről. És aki a száraz tények mellé mégiscsak becsempészi a véleményét, a „tanulságot” – filmrendezőként egy képpel, a záróképpel: csak a két zászlón marad a fény, a címeres és a középen lyukas nemzeti zászlónkon.   

Szerző: -li-

Földes Gábor életéről itt olvashatnak: