"Milyen krízis?!"-Krízis 9. nap

A Krétakör Trilógia kiemelten foglalkozik a város - falu kérdéskörrel. A Trafó Stúdióban "Milyen krízis?!" címmel beszélgettek a magyar társadalmi struktúrát érintő válságról - a Krízisről - elsősorban gazdasági, kulturális, szociológiai értelemben. Az eszmecsere résztvevői voltak többek között György Péter, Hadas Miklós és Király Júlia.

A beszélgetésről készült videó itt tekinthető meg >>>

Ön mit gondol, milyen kilátásai vannak ma Magyarországon a falvaknak?

György Péter:

Van egy nagyon egyszerű tény: társadalom az, amiben az életesélyek és az adott pénzek (tehát a személyi jövedelmek) közötti összefüggések nem szignifikánsak.

A magyar társadalom egyszerűen üvegplafon mögé zárja a regionális, egyes régiókban lakó szegényeket. Kizárja őket a társadalomból. Akit kizárnak a társadalomból, az eltűnik a társadalomból. A társadalmi látótérből eltűnik minden hónapban és minden héten és minden évben sok-százezer ember. Eltűnnek azok, akik iránt nem kívánunk szolidaritást mutatni, mert nem ismerjük őket, nem találkozunk velük. Ennyi. Én ezt jóvátehetetlen tragédiának látom szó szoros értelemben.

Ebben az a krízis - és ezt a tényt nagyon nehezen látjuk be húsz évvel úgymond a rendszerváltozás után - , hogy ez 1989-ben nem volt így. A legbonyolultabb és legnehezebb feladatunk annak a megértése, hogy mit jelentett a Kádár rendszer nem az értelmiségi elit szempontjából. Az nem kétséges, hogy nekem sokkal jobb ebben a rendszerben élnem. Nem kérdés. Nem egy ligában focizik a múltam a jelenemmel ebben az értelemben. Abbban az időben soha nem lett volna belőlem egyetemi tanár. De az válság, hogy ezt a dolgot én addig engedhetem meg magamnak, amíg ez a társadalom minden mai tagjára nem érvényes, tehát amíg ki nem mondhatom, hogy nemcsak én jártam jobban azzal, hogy a rendszer megváltozott, hanem mind a tízmillióan jobban jártunk.

Ez volt a remény 89-ben. És ebből semmi nem lett. Az lett, hogy a magyar értelmiségnek egy nagyon szűk része sokkal jobban él, mint 89 előtt, és van egy nagyon agresszívnek nevezhető burzsoázia. Emellett van elmondhatatlan mennyiségű szegény ember. A válság kérdése az, hogy demagógia-e vajon, ha azt mondjuk hogy egy olyan társadalomban kell élnünk, amelyben az emberi jogoktól való megfosztatást - mert a szegénység szerintem az - eltűrjük, és ezért ezt a kapitalizmusnak nevezett rendszert elkezdjük nem kedvelni. Ez nyolcvankilenc felől nézve demagógia.

A válság az, hogy van-e jogunk azt mondani, hogy éljünk úgy az életünket, mint eddig, miközben százezrek halnak meg idő előtt, gyerekek tízezrei élnek olyan nyomorban, ami gyakorlatilag példátlan. A kérdés az, hogy ezt válságnak tekintjük-e vagy sem. Én válságnak látom. Azt látom válságnak, hogy az emberek éheznek. Ezt nem tekintem normális állapotnak, mert egy olyan társadalomban nőttem fel, amelyben ez nem állt fent. Ez egy komoly politológia kellemetlenség, vagy botrány.

Király Júlia:

Hogy mi a magyar falu és város helyzete ma Magyarországon? Ha tíz évvel ezelőtt teszik fel ezt a kérdést, valószínűleg optimistább lettem volna a falvak, a vidék fejlődésével kapcsolatban. Azt mondtam volna, hogy kialakulóban van egy hálózat, horizonton vannak olyan lehetséges pénzügyi források, amiből a szerves fejlődés elképzelhető. Megvoltak a pozitív példáink is, Portugália, Görögország, Írország. Az európai pénzügyi forrásokat felhasználva gyönyörű példáit mutatták annak, hogy leszakadt, elmaradt, beszélni-írni-olvasni nem tudó vidékek hogyan tudnak bekapcsolódni egy gazdaság fellendülésébe.

Akkor úgy tűnt, hogy Magyarország is ezen az úton halad. Időközben ettől messze elsodródtunk és jelen pillanatban (részben a válság hatására ami a pénzügyi forrásokat szétverte, részben bizonyos belső változás hatására, ami meg a meglévő struktúrákat dúlta szét, és egy erősen centralizált irányba mozdította az egész társadalmat), sokkal kevesebb esélyét látom annak, hogy megtörténjen ez a típusú felzárkózás.

Hadas Miklós:

A Krízis trilógia összefüggés rendszerében a legfontosabb a leghátrányosabb helyzetű kistérségekről beszélni. Ebből harminchárom van Magyarországon:  észak-keleten, délen és a dél-nyugati régiókban, ahol a cigányok illetve más leszakadó csoportok többségbe kerültek. Ha ez elér egy bizonyos mértéket, tehát mondjuk a cigányság aránya eléri a 30-40%-ot, akkor onnantól kezdve rohamosan romlik a vidék, menekülnek azok, akik szeretnének kedvezőbb körülmények között élni, elmennek akik megtehetik hogy elmenjenek.

Ebből következik, hogy csak a leghátrányosabb és legelesettebb csoportok maradnak ott. Ebből a szempontból valóban igen katasztrofálisnak minősíthető, ami ezekben a kistérségekben van. Egy szinte milliós nagyságrendű lakossági csoportról van szó.

Ha erről a problémáról akarunk beszélni, ha ennek a csoportnak a válságáról akarunk érvényes tudást szerezni a művészet kifejező eszközei révén, akkor rendkívül tanulságos a Krízis trilógia. Részben azért, mert egyértelműen utal A Papnő a tradíció és modernitás, a nemek közötti különbség, a különböző népcsoportok közötti különbség által tagolt közösségek kilátástalanságára.

Ha társadalmi felelősséggel vizsgáljuk a XXI. század végének Magyarországát, akkor azt is mondanám, hogy tulajdonképpen nincs is fontosabb kérdés, mint ezeknek a leszakadt régióknak, ezeknek az elesett embereknek és az általuk létrehozott közösségeknek a vizsgálata. Ezért én hihetetlenül fontosnak tartom a Krízis trilógia mindhárom részét.