„Megpróbálok tenni valamit" -Interjú Gergye Krisztiánnal

Egy éve mutatták be az Adaptáció Trikolort, Gergye Krisztián Társulatának előadásában. Október 27-én és 29-én újra látható a MU színházban. Ennek kapcsán Bodor Panna készített interjút Gergye Krisztiánnal, aki szerint most muszáj valamilyen módon reagálni, lépni arra a közegre, amiben élünk, és amiben alkotni is szeretnénk, és muszáj, hogy a művészeknek ez valamilyen módon a feladata legyen.

MU: Milyen volt tavaly az Adaptáció fogadtatása?

Gergye Krisztián: Azt gondolom, hogy kritikailag mindenképpen pozitív. A premieren még mindannyian izgultunk egy kicsit, hiszen ez az én számomra mindenképpen egy új irány, ennyire idézőjeles politikus kortárstáncot csinálni nagyon új volt. Aztán a továbbiakban teljes mértékben lehetett érezni, hogy mi hogyan oldódunk, és a közönség hogyan oldódik fel ennek a feszültségében, és akkor már tényleg valódi közönség reakciók is voltak. Nagyon jó volt tapasztalni, hogy értő meg érző emberek vannak, és hogy ezt a sírva - vígadást, ami a célunk volt, azt elértük. Én maradéktalanul elégedett vagyok ezzel a dologgal, nyilván mindig minden változik, és fejlődhet, és most, hogy felújítjuk négy előadás után egy évre rá, akkor azért az ember próbálja visszahozni is meg frissíteni is.

fotó: Lékó Tamás

MU: A felújítás tekintetében, mennyire kell másra számítani, mint a tavalyi előadás? Máshogy gondolkodsz azóta?

Gergye Krisztián: Az a nagyon érdekes, hogy ez az év nem változtatott a véleményemen, sőt sokkal szörnyűbb dolgok történtek. Néha majdnem rémisztő is, hogy az, amit mi akkor egy évvel ezelőtt jövőbe látó gondolatnak tartottunk (és féltünk tőle) az mára megvalósult, tehát ilyen módon egy szemernyit nem vesztett az aktualitásából. A személyesen túl a történelmi felé gondolkoztam, és ez a gondolatmenetem se változott egyáltalán. Nagyon érdekes, hogy nézhetjük úgy, hogy gyakorlatilag az aktuálpolitikai történések viszonyulnak a darabhoz. Tehát nekünk most nem kell különösebben újra írni, hogy visszahozzuk ugyanazokat az érzeteket, így is aktuálisabb és forrongóbb lesz.

MU: Akkor te a tánc- és a színház feladatának tartod, hogy politizáljon? Vagy ez csak most szükségszerű?

Gergye Krisztián: Nagyon érdekes kérdés. Ez nagyon fontos, de közben az is tény, hogy én soha nem voltam egy politikus alkat (a mai napig nem tartom magamat politikus alkatnak), csak közben a kultúrpolitikai helyzetek, a financiális helyzetek, a politikai hatalom viszonya a kortárs művészethez, a különböző anomáliák, amik a függetlenekkel történnek, ellentmondások, meg nem értések, közöny, érdektelenség, hogy ma, ha magamnak nem akarok hátat fordítani, és ha magamat nem akarom szembeköpni, akkor nem tehetem meg, hogy belterjes önmarcangolásokkal foglalkozom. Azt gondolom, hogy most muszáj valamilyen módon reagálni, lépni arra a közegre, amiben élünk, és amiben alkotni is szeretnénk, és muszáj, hogy a művészeknek ez valamilyen módon a feladata legyen. A magam szempontjából tartom lét-szükségletnek. De nekem a művészet általában is egy létszükségleti helyzet, tehát soha nem gondoltam megélhetési alkotónak magamat, soha nem azért csináltam még egy és még egy produkciót, hogy a repertoáromat növeljem. Most úgy érzem, hogy muszáj politikában gondolkozni, de alapvetően a személyiségkutatás a lényege ennek. Az embernek, mind magánemberként, mind kortárstáncosként, koreográfusként, színészként, táncosként,- viszonyulnia kell valahogy a jelenhez, a realitásokhoz. De én a művészet útján tudok reagálni arra, ami velem és a környezetemmel történik. És azt gondolom, hogy ez egy politikus dolog, de mégsem politikus, hiszen nem az a direkt politizálás. Én pusztán arról beszélek, hogy én mit élek meg, és igazából válaszokat sem adok, egyszerűen kérdéseket vetek fel. Ez a művészek feladata szerintem, lehet ugyan, hogy sugalmazok ilyen vagy olyan irányú érzéseket, hogy én merre mozdulnék, de közben meg ez nem politikai állásfoglalás, vagy legalábbis nem akar az lenni.

MU: Hogy válogattad ki az alkotókat, mi volt a mérce?

Gergye Krisztián: Hát erre jártam- (nevet), és ezekkel az emberekkel hozott össze a sors. Egy nagyon jó közösséget tudtunk létrehozni, és nekem ez most kimondottan izgalmas, hogy velük közösen tudunk valahogy reflektálni azokra a dolgokra, amik körülöttünk –akár a politikai szférában- történnek. A belterjességet akartam elkerülni, hogy magán problematikákkal, magán pszichózisokkal foglalkozzon az ember. Muszáj valahogy kinyitni, muszáj olyan módon beengedni a világot, ahogy a politikai világot beengeded- vagy kizárod. Valójában nem teheted meg, hogy kizárod, nem tudod nem észrevenni, és nagyon-nagyon sok mindent befolyásol. Amikor az emberek nem reagálnak, elbújnak, vagy szépelgő táncelőadásokat, neoklasszikus táncelőadásokat csinálnak, az engem nem érdekel. Nincs súlya, nincs tétje és közben meg az életnek mégiscsak van egy súlya. Létkérdés, hogy hogyan tudunk ma működni, és mi most így tudunk.

MU: Említetted, hogy az Adaptáció számodra egy nagyon új dolog. Miért, milyen szempontból? A színháziság?

Gergye Krisztián: Mindig is kerestem a műfajok közötti átjárásokat, hol színház, hol opera, hol kimondottan táncos helyzet, hol a tánc és a színház keverése. Tehát mindig is műfaji átjárásokban gondolkoztam. Mindig keresem az adott darabnak megfelelő műfaji helyzetet, és igazából alapvetően az nagyon érdekes, hogy ez egy identitás kérdés (az Adaptáció egy identitásjáték szélesvásznon), és itt a filmművészetet mint műfaj, az identitáskeresést mint műfaji helyzetet, illetve a táncot, a mozgást, az éneket, a zenei helyzetet, ezt mind próbáltam egybe gyúrni- (az egyik kritikusom kortárs filmszínháznak titulálta). Tehát kísérletezem. Annyiban új, hogy ennyire reflektív, és ennyire a jelenre reflektál. Most érezzük a bőrünkön annyira ezeket a dolgokat, hogy most nem lehet nem ezt csinálni. Én nem tudok mást csinálni, én így tudok reagálni, és azt gondolom, hogy muszáj valamit szólni. A csönd, a hallgatás az most már egy olyan gyáva dolog, ami nem megengedhető. Ha én így tudok reagálni, akkor így reagálok, de valamilyen módon ki kell nyitni a számat, mert tűrhetetlen az a közöny, az a nem odafigyelés, amiben gyakorlatilag az embert egyik pillanatról a másikra megsemmisítik. Közben- meg, ami engem nagyon érdekel, hogy nem az önsajnáltatás felé megyünk, hanem, nyilván magunkon belül is keressük a hibákat. Az ember próbál valahogy viszonyulni a világhoz, boldogulni, és merni kommunikálni. Azt mondom, hogy a némaság- vagy az elzárkózás, a nem-kommunikáció, a nem-párbeszéd, még, ha velünk nem is beszélnek, nekem akkor is muszáj hangot adnom. Ahhoz hogy egyáltalán lehetőséget adjak a másik félnek, (nem valószínű, hogy erre ők olyan nagyon sokat reflektálnának), de legalább én a magam részéről megpróbálok tenni valamit.

MU: Volt kiforrott koncepciód az elején, vagy a próbák folyamán alakult ki a komplett előadás?

Gergye Krisztián: Megmondom őszintén, nem tudom. Olyan mintha magától jött volna létre. Kiválasztottam az embereket, nagyon izgatott ez a szinkron szituáció, hogy aki a színpadon van, annak nincsen hangja, az táncol, az mozog. Énekel, nem énekel, annak mit adunk a szájába, tehát ez a színpad-nézőtér viszonylat. Ezekből alakultak ki speciális szituációk, bizonyos képek meg voltak, mint például a Temetés, és akkor nagyon aprólékos munkával létrejött az egész. Így alakult ki ez a politikai pamflet, vagy másképp; ön-retrospektív képek halmaza. Igazából a saját élettörténetem mentén egy személyiségfejlődési ív mentén halad. Az eredeti koncepcióm is az volt, hogy azt vizsgáljuk, hogy a személyes mennyiben történelmi, a történelmi múlt mennyiben befolyásolja az én személyiségemet, én hogyan viszonyulok, a kommunizmus és a rendszerváltás közötti korszakban felnőtt ember lévén mit érzékeltem a kommunizmusból, mit nem, és akkor így az ember keresgéli azokat a viszonyait, ezeket a viszonyokat megpróbáltam kvázi feleleveníteni, és ebből színpadképeket, és színpadi szituációkat csinálni. A darab végére eljutunk egyfajta jelenkori helyzetig, amiben az ember az összes szélsőséget magára veszi (ez pedig az utolsó húsz perces szólóm, ami Ligeti Metamorfózisára van). Ezt egyfajta kérdéshalmazként az ember úgy odarakja, és egyszer csak szembenéz a feltett kérdéseivel, amiben persze rengetek humor, rengeteg irónia, rengeteg önirónia, és rengeteg kérdés-feltevés, és konfliktussal való szembenézés van. Nem foglalok állást igazából, hogy mi a jó, vagy mi a rossz. Megpróbálok mindenbe belenyúlni, mindenhez viszonyulni valamilyen módon. Azokat a viszonyulási lehetőségeket keresem, hogy hogyan is lehetne boldogulni úgy, hogyan lehetne boldogulni amúgy. Mi benyalás, és mi nem benyalás egy adott hatalmi helyzetben. Hogy lehet protestálni, ellenállni. Hogyan lehet azt mondani, hogy nem, hogy igen. Hogyan tiltakozunk, mi vulgáris mi nem vulgáris, mi magánügy, mi nem magánügy. Akkor az ember így bátran kiteszi magát (mert ehhez kell bátorság), de ez nyilván túlmutat a személyes helyzetemen, és azt gondolom, hogy ilyen szempontból elég szélsőségesen önironizálás is. Egy játékos helyzet, amivel lehet utazni. A nézők a reményeim szerint bele tudnak helyezkedni a karakterembe, mindenképpen viszonyulást szeretnék, (idézőjelesen mondom, és félve is); provokálni szeretnék. Azt gondolom, hogy ki kell provokálni most már egy válasz helyzetet a közönségből.

forrás: MU Színház