"Ha pályázaton nem nyerjük el Dörner Györggyel és Pozsgai Zsolttal a magyar drámának, egy magyar szellemi műhelynek az Új Színházat és nem támad a fővárosi döntés ellen eszement hajsza, ennyire világosan talán sohasem látom át, miben élünk" - fogalmaz Csurka István a Magyar Fórumban.
Egy gyehenna nyílt meg előttem, amelynek létezéséről tudtam, írtam is – ezért neveztek ki antiszemitának – de azt, hogy ennyire szervezett, ennyire gátlástalan és ennyire fajilag meghatározott, azt sokszor még magamnak sem hittem el. Mert nem gondoltam, hogy egy hisztériát az értelmetlenségig lehet fokozni, sőt az önpusztításig és a teljes lelepleződésig.
A szélesebb nagyközönség az egész dologról legfeljebb fél füllel, ha értesült. Az ellenünk való támadások elsősorban internet oldalakon jelentek meg és az alig olvasott, megszűnés előtt álló Népszavában. No aztán persze nem maradhatott ki a Népszabadság sem, a „168 óra”, a Magyar Narancs és a Klubrádió és az ATV sem, s még a Magyar Nemzet is közölt egy fanyalgó cikket. Tehát nem az ellenoldal nyilvánosságának terjedelme okozta a nagyközönség vállrándítását, hanem a probléma. Az emberek nem tudják és nem is értik, miről van szó. Ők szerelnek, szántanak, szőnek, vagy operálnak, tanulnak és tanítanak. Dolgoznak. Tudják, hogy vannak színházak, van opera és operett, van kabaré –vagy csak volt? –, és néha rászánják magukat, hogy elmenjenek egyikbe-másikba. A közönségnek ebben a részében nincs most rajongás, mert a színház nem az ő hangjukon szól. Megváltoztatni pedig nem tudják, mert ők szántanak, szerelnek, szőnek, tanítanak, operálnak és ezzel eltartják a színházat.
Ma a színházba járást még az állítólag kedvezményezett középosztálynak is meg kell gondolnia. Két jegy legalább hatezer, a bejutás, a parkolás nehéz, pénzbe kerül, de hát van szerencsére egy értelmiségi réteg, amelyiknek önmagával szemben támasztott igénye, hogy időnként elmenjen, és ezzel mintegy lépést tartson. A rajongóbbak még bérleteket is vesznek.
Kicsit más a helyzete a pesti zsidóságnak. Már évekkel ezelőtt kimutatták a zsidó folyóiratok és a saját statisztikák, hogy a magyarországi zsidóság között nagyságrendekkel több a diplomás, jó, sőt magas állású, nagyobb jövedelmű, mint a nem zsidók vagy a keresztények között. Ez már a Kádár–Aczél-korszakban is így volt, sőt tulajdonképpen már a huszadik század eleje óta így van. Ennek kiegyenlítése céljából próbálkoztak egyes kormányok numerus clausussal és más rendszabályokkal. Nem a népirtásról beszélek, amely Magyarország német megszállása után következett be. Aki magyar akkor valamilyen magas hivatalt töltött be, halállal, sok év börtönnel és internálással, kitelepítéssel és egyébbel lakolt, akár volt tényleges köze a dologhoz, akár nem. A történelmi vezető osztály, Teleki, Horthy, Bethlen felszámolása, kiirtása után, az emigrációba kényszerítés után a nemzeti középosztály következett. Ötvenhat után pedig a magyar munkásság és parasztság.
A magyar polgár legnagyobb alakja, Márai Sándor, a kassai keresztény is emigrációba kényszerül zsidó feleségével együtt. Naplóiból kiderül, hogy mit jelentett számára a felesége, akinek halála után, súlyosodó betegségben önkezével vet véget életének. Közben hiába csalogatták, egy pillanatig nem gondolt arra, hogy hazatérjen a Rákosi–Gerő által elkezdett, majd hasonszőrűekkel folytatódó országba. Csak egyszer kezdett csomagolni, 1956-ban, de mire átértek Európába, már be is vonultak Hruscsov tankjai és szétlőtték a várost. Ebből az élményből született a „Mennyből az angyal”, az egyik legnagyobb magyar költemény. Ma már Márai-kultusz van itthon, kiadják a könyveit, még a Naplókat is, éltetik hatalmas külföldi sikereit, de a Márai-sors, a Márai-dráma nincs megírva, még elgondolva sincs talán.
Nem az ő sorsa az egyetlen. Nem csak írókról van szó, politikusokról vagy művészekről, hanem emberekről, akiket feldobott az ötvenhatos két hét, kiálltak a tömeg elé és mérsékletre, rendre intették őket, aztán börtön vagy akasztófa lett a sorsuk, vagy a kényszerű emigráció. Nincs megírva a dunántúli forradalmi központ vezetőjének, a kivégzett Brusznyai Árpádnak tragikus sorsa, halála. Őt Veszprém főhóhéra, Pap elvtárs személyes közbenjárására végezték ki. Az első számú samesza később, hogyan, hogyan nem, Szekeres Imre lett.
Van itt anyag. Semmi sincs megírva, mindent elfojt nemcsak a szociálliberális kultúrpolitika, a hillerizmus, hanem az egyes színházak Ascher Café-s vezetése is. A rendszerváltás a színházakban nemhogy nem történt meg, hanem visszájára fordult.
Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor feldolgozta, dokumentálta mindezeket. Kitűnő könyvük megjelent néhány ezer példányban. A „Mégis kinek a forradalma?” című hézagpótló munka azonban tudományos mű, nem alkalmas csak egyetemi hatásra – ha tanítják. Azt hiszem, csak a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen vannak róla kurzusok.
Csak politikával nem lehet egy rendszert megváltoztatni. Az Ascher Café ugyan még politikailag is megakadályozta mindeddig a rendszerváltást, s ezt Orbán Viktor számtalanszor elmondta, miután magam teljesen befalazó elhallgatással lakoltam korábbi hasonló irányú tiltakozásaim és leleplezéseim miatt, mert egészen a kétharmados győzelemig a politikai rendszerváltás lehetetlen volt. Mert a megbukott liberalizmus ült mindenen.
Mi a mai liberalizmus? Erre a Pázmány Péter melletti legnagyobb magyar katolikus filozófus, Molnár Tamás „A liberális hegemónia” című alapművéből vett idézettel válaszolok. A választ vehetik figyelmeztetésnek is, annyi jóindulattal telve, amennyi most tőlem telik.
Bekövetkezik tehát az anómia állapota, eltűnnek a közös értékek és normák, felbomlik a rend, mert minden ember autonóm és rendelkezik a tökéletes méltóság összes attributumával. Ez helyesnek tűnhet addig a pillanatig, amíg nem tapasztaljuk, mit jelent a gyakorlatban. Jobban bánnak a rossz tanulóval, mint a jóval, és végül ő lesz a minta. A bűnözőt gondoskodás veszi körül, az áldozat gyanússá válik, a nagy teljesítményeket nem méltányolják, a középszerűséget megjutalmazzák. Az erény és a bűn, a törvényes módhoz képest helyes vagy helytelen cselekedet fogalmai megszűnnek létezni, mert nincs mihez viszonyítani őket, nem hozhatók közös nevezőre. Ez az atomizáció logikus következménye a nominalista doktrínának, amely az egyéni ítéletek véletlenszerű találkozását feltételezi, amit ma úgy hívnak: konszenzus. El kell fogadni ezt a terminust, amikor a közjót nem ismerik el olyan realitásnak, amelyben az emberek egyet tudnak érteni.
Ebben a helyzetben a liberális társadalom nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy a konszenzus kialakítását a véletlenre bízza. A liberális konszenzust gondosan megtervezik az olyan modern irányító módszerek segítségével, mint a médián keresztüli befolyásolás, az irányított felmérések és a piac- és közvélemény-kutatás. Ezeknek a tevékenységeknek a lebonyolítása már iparággá fejlődött, az ebben részt vevő ügynökségekről joggal juthat eszünkbe a hűbériség. Ezek önálló, nagy befolyású, feudális jellegű szervezetek. Megint csak lobbikról van szó, amelyeknek hatalma óriásivá növekedett, most jelen vannak a bürokráciában, és monopolisztikus hatalmuk van az írott, gondolt, tanított és terjesztett dolgokra. A liberalizmus, amely úgy lépett színre az újkor hajnalán, mint amelyben minden eszme felvirágzik majd, hervadt rózsává vált és kirekesztő rendszert képvisel.
Az Ascher Café Dörnert és engem nácinak nevez, mert kaptunk egy lehetőséget, hogy kilépjünk a liberális konszenzusból és elkezdjük megszervezni a magyar nemzeti megújulás és összetartozás közösségét. Egy icipici helyen, egy színházban. Leszólják a pályázatunkat, mert ezekhez hasonló gondolatok vannak benne megfogalmazva, nem pedig a liberális konszenzusba illő pedáns igazodás. Igazodás önökhöz, akik minden tiltakozásuk ellenére letűnnek a színről? Igen, az önök liberalizmusa ma kirekesztő rendszert képvisel, méghozzá kétségbeesetten. Önök talán jobban tudják, hogy az idejük lejárt, mint mi. Hiába van még szinte minden a Molnár Tamás által felsorolt konszenzusképző eszközök és intézmények közül a kezükben, ha az Ascher Café egy színháztól ennyire berezel, akkor az az önök közeli teljes eltűnését jelzi. Félnek, pedig van három tévéjük, vannak országos és helyi lapjaik, hetilapjaik, több, mint ideát. A fél közszolgálati tévé is félig az önöké, mert betömékeltek bele annyi átváltozó művészt, liberális szellemiséget, amely fapofával aknamunkázik, ahelyett, hogy gyászmunkázna. Egyetlen színháztól ennyire megijedni, nem zárórapánik ez?
Új, saját, öntörvényű és szabad kultúra nélkül nem lehet egy nemzet lelkét, szellemét újjászülni. A kultúra újjászületése csak részben függ attól, hogy milyen képességű és akaratú a Nemzeti Erőforrás (NEFMI) minisztere. Most jóakaratú, higgadt, megbízható, bölcs ember, de jóformán semmi nincs a kezében. Nem csupán pénze nincs, mert az Ascher Café mindent ellopott, felélt, off-shore-okba helyezett, a Kajmán-szigetekre vagy Ciprusra telepített. Ez a kis sziget tudvalévően azzal is kitűnik Izraelhez való közelsége folytán, hogy nem lehet tudni, mi benne ciprusi és mi zsidó. (Egyszer már elfurcsálkodtam azon, évekkel ezelőtt, hogy milyen érdekes: az adott időben Ciprus volt a legnagyobb befektető Magyarországon. Megpróbáltam helyesen értelmezni a dolgot és rögvest antiszemita lettem. Ez Surányi György jegybanki elnöksége idejére esett, s ezért zártam később a Mogendogenbe az arcát.)
Nincs a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma kezében semmi, mert minden az önökében van. A legfontosabbá tett tétel a bankok tétele. A bankok, az OTP és a Takarékszövetkezetek kivételével, majdnem mind az önök birtokában vannak. A bankárokat önök választják ki minden faji elfogultság nélkül. Azok a saját fajtájukból neveznek ki vezető munkatársakat, le egészen az őrző-védőkig. A másik legnagyobb, a Mol szintén olyannak látszik, mint amire nincs már döntő befolyásuk, függetlenül attól, hogy milyen a tulajdonosi szerkezete, mert már húsz százalékkal benne van a Magyar Állam, azokkal a részvényekkel, amelyeket önök átjátszottak korábban a Szurgut Nyeftegaznak. Az ügylet ugyan az ÖMV számlájára írandó, de, ha az ember kicsit jobban beleszagol a levegőbe Bécsben, hát, mintha ciprusi illatok terjengenének. Jörg Haider egy furcsa autóbalesetben halt meg, sem kizárni, sem megerősíteni nem tudta senki, hogy vajon nem erőszakos halállal halt-e. Ki a gyilkos? Ki a náci? Haider nem volt náci, osztrák volt, karintiai birtokos, útban volt.
Mondjunk mást! Mi hatalma van a rektori konferencia fölött a NEFMI-nek? Egyáltalán tudja, kik és milyen szellemiségű emberek alkotják? Nem lehet, hogy az egyik már Fidesz- tag vagy szimpatizáns, de valójában az Ascher Cafénak dolgozik, mert abba született bele, a másik meg nyíltan liberális, pedig egyetemén számos bűnt lepleztek le, amelyekért felelősséggel tartozna? A Színművészeti Egyetem rektora Ascher Tamás. Miért is egyetem a főiskola? Hogy a tanárok rangja és fizetése nagyobb legyen. Milyen tudományt tanítanak ezen az egyetemen? Az egyetemen valamilyen tudományból valamennyit tudni kell, lexikálisan is, mérhetően is, a főiskolán meg kell felelni egy, a tanárok által képviselt színészeszménynek és bizonyítani kell egy képesség kifejlődését. Mint tudás, mint tény itt semmi sem mérhető, itt minden érzéki. Az egyik tanítvány tetszik az Ascher Cafésoknak, a másik nem, de ez ízlés és sokszor származás dolga. Hogy mi felel meg egy Léhner Péter nevű egyetemi tanár úrnak, aki gyanús harminc milliócskát utalt ki magának a József Attila Színházban, azt csak az Ascher Café sejti, ha sejti.
Mi van ma a nemzeti oldal, a kétharmadosságú politikai hatalom birtokában? A Lánchíd Rádió, a Hír TV, de nem százszázalékosan, mert mindegyikben megbújnak betömékelt liberálisok. Az Echo TV és a Magyar Hírlap, de kicsit hullámzó módon. A Lakiteleki Népfőiskola, néhány citerazenekar, táncház, kitűnő és közepes zenekarok, a Száztagú Cigányzenekar, egy-két nagy tehetségű előadóművész és sok millió magyar keresztény ember, aki várja a pirkadatot.
Öntörvényű saját kultúra nélkül nem lehet rendszerváltás. A politikai hatalom megfeszülhet, szervezhet, tervezhet, büntethet, köthet kompromisszumokat, alig mozdulnak előre a dolgok. A kultúra saját kézbe vétele viszont hosszú folyamat, ezért elkezdése halaszthatatlan.
Mi nincs ma az Ascher Café birtokában? Néhány vidéki színház és küszködő magánszínház, de van három televíziójuk, rádiójuk és ezzel meghatározó befolyásuk a kultúrára és különösen a tömegkultúrára. Tévedés azt hinni, hogy ezt önök az Antall-kormány alatt kezdték a paktummal. Nem, azzal csak visszaállították az akkor már százéves hegemóniát. Ismét idézek. Egy elfeledett magyar szellemóriástól, Lendvai Istvántól. (Ne kérdezzék, ki az, legyen elég, hogy Sopronkőhidán veszett nyoma.)
Mit gondolsz, nyájas olvasó, miért kellett heteken át olvasnod apró bejelentő írásokban, hogy a magyar drámairodalomnak megint értékes, bensőséges szenzációja készül, mert Jób Dániel benyújtott egy drámát a Vígszínháznál? Miért kellett figyelmünknek többször, nyomatékosan ráterelődnie arra, hogy Jób Dániel egy ízben, ezelőtt tíz esztendővel kegyes volt megajándékozni a nemzetet Ifjúság című novelláskötetével? Miért kellett felujjonganod az apró, érzelemdús írások anonim szerzőivel, hogy végre nem kell a végleges megnémulástól félteni Jób Dánielt, ő ugyan nem írt azóta novellát, hanem megtanulta Reinhardtól a rendezést, és azóta vígan rendez a Vígszínháznál, de ez suviksz tőle, akitől a nemzetnek nem fénymázat, hanem irodalmat kell várnia, epednie, kiostromolnia, mert ha ő nem ír, akkor a magyarságnak már kétségbe kell esnie, mintha annak idején Jókai Mór beült volna a svábhegyi villába és húsz esztendeig juszt sem írt volna egy betűt sem. (…) Nem tudom, én csak azt tudom, hogy az „Őszi vihar”-t végre előadták és az előadás után részint a szokványos kritikusok, részint a primadonnamódra beugrott alkalmi ítészek agyongyönyörítették a megfelelő rovatokat Jób Dániel perzselő lírájával, föltétlen irodalmi akarásaival, borongó bánatával. (…) A darabról megint csak egyetlen komoly kritika jelent meg: Karinthy véresen komoly persziflázsa.
Így ment ez akkor, mégpedig könnyedén a Cafénak, mert minden ugyanabban a kézben volt. Újság, kritika, színház, reklám és pénz. A pénz esetleg papírtalpú bakancsok szállításából származott. A magyar hadseregnek. Merthogy ne feledjük, mindez 1918 januárjában történt. Jób Dánielnek ekkor támadt az a problémája, hogy mi lesz egy Hummel nevű báróval és húsz évvel fiatalabb feleségével, akit a báró kegyetlenül elhanyagol. Nem lett velük semmi, a darab happy enddel végződött. Nem így a háború. És kilenc hónap múlva más Cafésok megölték gróf Tisza Istvánt.
Ez a Cafés hegemónia nem tört meg az Antall- kormány idején, ezt az egyoldalú uralmat szavatolta a paktum. Most egy kis rés megnyílt. Engedélyt kapott három magyar ember, hogy gondolkodó, tartalmas, a kor valódi kérdéseihez hozzászóló színházat működtessen. Igaz, csak februártól, mert addig még Márta István vezeti az Új Színházat, így 2012-ben mi csak fél szezonhoz jutunk és a valódi kezdésünk csak 2012 őszén lesz. Ez annyira felháborító? Ó, nem! Az a tény, hogy ez magyar lesz.
Kikerül az Ascher Café fennhatósága alól, nem tudja Lukács- és Aczél György-baráttá marxizálni a filozófusnő, aki persze még nem tisztázta magát egy kb. ötvenmilliós filozófus-segély gyanús szétmérésének vádja alól és nem lesz rá meghatározó befolyással a Café főnöke, a nagy rendező, a minden bizonnyal odesszai eredetű családból származó askenázi – de persze magyar, hiszen egy magyar fenntartású egyetem rektora –, a Los Angelesben is rendezgető Ascher Tamás sem. A példátlan összerándulásra, aláírásgyűjtésre, gyűlölködésre, jerikózásra, szóbeli késdobálásra, kiátkozásra és nácizásra csak az Ascher Café képes. Ez persze egy történelemben kialakult készség. Megértem. Nem félek tőle.
Amerika és Európa nagyvárosainak bank-negyedeiben tízezrek tüntetnek, sokszor vörös zászlók alatt az ottani Ascher Cafésok, a bankárok ellen. Nem volna ideje szerényebbnek és belátóbbnak lenni? Hiszen így önök minden lehetséges megegyezést lehetetlenné tesznek és minden erkölcsi hidat felrobbantanak. Tegnap még menekülhettek volna Joav Blum kaszinóvárosába, rendezőnek vagy krupiénak, ma már nem. Hová menekülnek, ha mindent felgyújtottak?
Forrás: Magyar Fórum
INTERJÚK:
Megszólalnak az ÚJ Színház színészei I. rész - Derzsi János, Száraz Dénes
Megszólalnak az Új Színház színészei II. rész - Takács Kati
Megszólalnak az Új Színház színészei 3. - Pokorny Lia
Megszólalnak az Új Színház színészei 4. - Vass György
ÚJ SZÍNHÁZ-ÜGY: MEGSZÓLAL GÁSPÁR SÁNDOR
ÚJ SZÍNHÁZ-ÜGY: HÁMORI GABI LEVELE
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.