Behálózta az országot - Csernus Mariannt köszöntjük

Származása miatt föl sem vették volna a színi akadémiára, 1948- ban mégis szerződtette a Pesti Színház, 1950-től a Nemzeti Színház, az utóbbi években Magyar Színház tagja. A Kossuth- és Jászai díjas színésznő az ország összes zugát bejárta önálló estjeivel. Csernus Mariannal találkoztunk, aki ma ünnepli 83. születésnapját. 

"Nem vagyok szeretetre méltó, nem vagyok puszit adó, nem vagyok hízelgő. Nálam a hitelesség a legfontosabb. Ez lényegesebb, mint a szerelem vagy a barátság. Más kap kitüntetést? Miért érdekelne. Enyém a Vizsolyi Biblia, és tudok vagy hatszáz verset. Ha kitalálom, hogy holnap elmondanék harminc verset, akkor biztosan találnék közönséget, akik örömmel meghallgatnának. Nem simogatott az élet. Na és? Adott helyette mást. Nem az a fontosabb?" (Csernus Mariann)

Csernus Mariann közel hatvan éve a színpadon él. Már sokan kérdezték az életéről. Rengeteget mesélt már arról, hogy 13 évesen kezdett verselni, hogy mégis gyatra bizonyítvánnyal került gimnáziumba, ahol sorra nyerte az önképzőköri versenyeket, hogy 1948-ban a lányokkal előadták Babits Mihály Laodameiáját, elsőként az országban, ahol felfigyelt rá Devecseri Gábor, aki elvitte meghallgatásra a Pesti Színházba, ott szerződést kapott, Major Tamás 1950-ben pedig elhívta a Nemzetibe. Mariannt arról is faggatták már, hogy történt, hogy Major évekig nem adott neki szerepet, miként járta az országot önálló estjeivel, miként tért vissza. Beszélt sikereiről, nehezebb időszakairől, lánya elvesztéséről, háborús élményeiről, könyveiről is, arról, hogy a kitüntetések nem érdeklik, sem az ilyen meg olyan összefonódások és hogy van benne valami, amit úgy vélnek, erő. Bár már rengeteget elárult, születésnapja alkalmából újra felelevenítjük Mariann gazdag pályájának és életének részleteit. 

Mariannal a Magyar Színházban találkozom, az Arzén és levendula előadás előtt. Amint benyitok hozzá, kicsit meglepődik, de hamar eszébe jut, hogy randevút egyeztettünk. Rögtön zavarba hoz, pedig csak szelíden üldögél, éppen öltözne... Maga mellé ültet, elszáll minden gondolatom. Jól kifundált kérdéseim még rendetlenkednek a fejemben, majd egyesével, gyorsan kiiszkolnak az ajtón, amit épp becsap a színház fodrásza. “Nyugodj meg, térj magadhoz, egyél egy kis szőlőt, azt csinálsz, amit akarsz, én meg itt ülök. Ha sóhajokat hallasz tőlem, akkor ne lepődj meg” – próbál nyugtatni Mariann, aki szóba hozza, hogy útra készül.

„Hogyhogy utazol Görögországba?” – kérdem, miközben Mariann a tükörben mutatja hol masszírozzák.

Csernus Mariann: Úgy, hogy nem játszom egy hétig. Öt és fél éve le nem válok a pulikutyámról, ezért azt mondtam az én erdélyi takarítónőmnek, hogy Mártika, maguk úgyis szerelmesek egymásba, egy hétig egyedül hagyom magukat. Azt válaszolta, „de jó”, úgyhogy irány Rodosz.

Egyedül?

Csernus Mariann: Csakis egyedül. Isten őrizz, hogy nekem locsogjon valaki. Majd én csinálom, amit szeretnék. Repülök. Egyedül. Pont.

2001, a Várszínház Refektóriumában mutatták be a Drága Gizám! című kétszemélyes játékot, Örkény István Macskajáték című tragikomédiájának stúdiószínpadi változatát Berényi Gábor rendezésében

Ez a szünet kivételes alkalomnak számít?

Csernus Mariann: Nem, például öt éve is elszabadultam Máltára, mielőtt a Zsigmondomat megkaptam volna. Subám épp akkor halt meg. Tudniillik én puliban gondolkozom, egy-egy életszakaszt ők nyitnak, zárnak. Tehát most Zsigmondomtól akarok egy kicsit megszökni, amelyet imádok, de egy kicsit sok lett belőle. Ő „a sok kutya”, rablógyilkos jöhet, ő ki nem nyitja az ajtót. De, ha én vízszintesen eldőlök, ha lefekszem délután, olyan csönd van, mint a központi temetőben, meg nem szólal. Ez tiszteletreméltó... Jaaj, ott van egy csomó! Nem baj, úgyis megyek holnap úszni, ma is voltam – teszi hozzá Mariann, miközben gyúrják.

Tartod magad a rendszeres úszáshoz?

Csernus Mariann: Igen. Most még a tengerbe is be fogok menni, nagyon jó lesz!

A születésnapodra már hazaérkezel. Lesz ünneplés?

Csernus Mariann: Á! Nem, semmi. Elmegyek a kutyával sétálni, ahogy szoktam. Asszem' nem játszom aznap.

Mennyit játszol mostanában?

Csernus Mariann: Nem sokat, egy-egy Arzént, most lesz egy pár Házasság, meg próba. A Kurvát nem láttam. Várj, megnézem... Nagyon pici betűkkel írták ki ezt a Kurva próbát. Mi volt még? Volt a Kaméliásom, volt a Kurvám, volt a Házasságom. Ezeket játszhatom még. Ha kevesebb lesz, az tiszta haszon, többet leszek otthon.

Nem hiányzik a játék?

Csernus Mariann: Nem! Dehogy! Mondjuk az Arzénra örömmel jövök be, imádom a szövegét. Egyetlen szenvedélyem igazság szerint az olvasás. Az a baj, hogy hiába van szemüvegem, két hályogműtétem, fáradt vagyok ahhoz, hogy sokat olvassak. Ugyanis én nem lapozgatok, hanem nekiesem a nyolcszáz oldalaknak. Nyáron is hány könyvet olvastam ki, beleremegtek a szemeim, de azt mondtam, nem baj! Semmi más szerkenytű nem érdekel, csak a könyv.

Elmúlt a vágy, hogy csináld a saját dolgodat?

Csernus Mariann: Tavaly még ment a Vizsolyi biblia, de már levették műsorról. Ettől függetlenül mondom magamban esténként, amíg el nem alszom. Ha felébredek hajnali kettőkor, visszagondolok, hol hagytam abba és minden további nélkül folytatom. De elalszom én húsz József Attilával, bármivel! Több száz verset tudok, nem unatkozom. Ha kutyát sétáltatok, akkor is jár az agyam.

Miért memorizálsz folyton?

Csernus Mariann: Mert imádom és ma is olyan könnyen tanulok, mint régen. Ezt rendkívüli módon élvezem. Az agyamat nem hanyagoltam el egyetlen másodpercre sem. Szerintem még a koporsóban is dalolni fogok, vagy memorizálni. Nekem ez életelemem. Locsogni viszont utálok. Mindennél többet mond nekem egy Babits vers, többet mond nyolc Ady, mint a saját gondolataim az élet múlásáról.

2003. április 13. Versfesztiválon a Nemzeti Színház épülete előtt

Az elmúlás gondolata foglalkoztat?

Csernus Mariann: Nem igazán, mindennek eljön a maga ideje, most egyelőre annak, hogy elmenjek Görögországba. Egyszer már voltam ott, három hónapig maradtam, Delphiben és szigeteken jártam. Régen sokat utaztam, levezettem háromszor Párizsig, kétszer végig az olasz csizmán, Spanyolországba tizenkétezret egy Moszkviccsal. Ez hiányzik, bár szenvedélyesen szeretem az őrségi házamat, meg a kertemet. Nyáron két és fél hónapot ott töltöttem, mert ilyen hőségben már nem megyek az Adriára.

Sosem akartál külföldön ragadni, mint a testvéreid?

Csernus Mariann: Fel sem merült bennem, de nem azért mert hazafi vagyok. Nem vagyok hazafi, nálunk ez nem volt divat. Három öcsém távozott ötvenhatban az országból, azóta sem jártak itthon. Lehet, hogy engem a színház, a magyar költészet tartott itt. Pedig lett volna hova mennem, három nyelven beszélek: németül, franciául, angolul, spanyolul is megértetem magam.

Pedig többször felemlegették neked, micsoda karriert futhattál volna be külföldön...

Csernus Mariann: Ez azt gondolja, hogy hallom, én meg mosolygok, de jóformán egy szót nem értek! Hát fiam, az édesanyám az ’elvesztettem a gyermekeimet’ című őrületbe halt bele, reggeltől estig evett, 64 évesen meghalt. Tehát nekem eszemben sem volt, hogy még én is lelépjek, azt nem bírta volna ki. No meg akkor, amikor sokat utazgattam, már megszületett a lányom... Élünk itt, ide csináltak, béke, kész!! (Nevetünk.) De semmi honleányi nincs ebben.

Ezt miért hangsúlyozod?

Csernus Mariann: Azért, mert engem nem érdekel a honleányság, ez egy alapállásom. Az öcséimnek nem akadt kapaszkodó itthon, hiszen nem vették fel őket az egyetemre, a Rákosi korszakban. Egyikük, mint tudjuk, USA Army Secret lett keményen. Amikor elment, már tudott négy nyelvet, megtanult még kettőt, szóval jól be tudták szervezni az amerikaiak, gondolhatod. 62-től 79-ig szolgált. Kétszer találkoztam vele Párizsban, civilben jött, nem ejtettünk szót arról, hogy mivel foglalkozik, biztos őrületes megfigyelés alatt álltunk. Ő volt a kedvenc öcsém, aki miatt letiltottak egy időre a színpadról.

Megérkezik Császár Angela, aki Béres Ilonától vette át Abby szerepét az Arzén és levendulában. „Minden rendben?” – kérdi mosolygó szemekkel. „Milyen értelemben?! Alapvetően álllatian. Hiányoztál reggel anyucikám a kutyasétán, nem jöttél” – mondja Mariann, majd kacsint.

Nem játszhattál évekig..

Csernus Mariann: 62-ben titkos ügynök lett az öcsém, addig főszerepeket játszottam, de akkor a Major Tamás elmondta a híres mondatot a társulati ülésen, miszerint túl sok energiát feccoltunk eddig a Csernusba, ezentúl másként lesz. Akkor rájöttem, hogy van egy magyar költészet, ami a világ legnagyobbja és verseket fogok mondani. Elkezdtem járni a két órás estjeimmel az országot. Szóval engem nem lehetett megrettenteni. Aztán egyszercsak megint jó lettem. Sokkal később derült ki, Aczél György nem engedte, hogy kirúgjanak, hogy ne adjanak szerepet. Ennyi. Ilyen érdekes az élet.

Nem faggatóztál a letiltásod okairól?

Csernus Mariann: Nem! Az embernek egy élete van, ami néha kanyart vesz. Nekem meg van egy ilyen tulajdonságom, hogy nem faggatózom, ha az emberek maguktól nem mondják mi a helyzet. Azt gondoltam, én mindent megoldok. Egy fenéket, a jó kis magyar költészet mentett meg! Nekem annál jobbat nem találtak ki ebben az országban! Ilyen költői gárdát nem tudsz összeállítani sehol, mint nálunk. ’62 után sem adtam fel, az ember minden nap ment valahova: Moszkvics, hátul ül a kutya, elmegyek Pécsre, elmondok két órát, hazajövök. Sopron! Hátul a kutya, két óra, egy kávé, vissza éjszaka. Debrecen! Se szeri, se száma az önálló estjeimnek. Minden másnap eljutottam velük egy új városba. Behálóztam az országot.

2004. Eugénia szerepében, Slavomir Mrožek: Tangó című komédiájában

Mondtad, hogy a Psyché állt hozzád a legközelebb.

Csernus Mariann: Egyrészt azért, mert életem egyik legfontosabb barátsága kötött Weöres Sándorhoz és a feleségéhez, közel 40 évig tartott. Sándor megírta a Psychét, odaadta a kéziratot és azt mondta, csináljak vele amit akarok. Csináltam. ’72-ben, március 15.-én, az Egyetemi Színpadon bemutattam. Ötszázas széria ment belőle. Nem akadt olyan presszó, művelődési ház, vagy pajta, ahol el nem mondtam. A Psyché volt a legfontosabb, utána a Vizsolyi biblia. ’81-ben jelent meg a hasonmás kiadás, két hatmázsás kötet, alig lehetett felemelni. Amikor elhozta hozzám a Helikon Kiadó, majdnem összetört alatta a biedermeier asztalom. Mondták, hogy csináljak vele valamit. Csak magamban mormogtam, „te csináljál vele valamit”! Aztán levittem az Őrségbe, lenyomta a kocsit. Elkezdtem böngészgetni azt a régi írást, és megnyílt előttem egy másik világ. Valami félelmetes csoda volt az a szöveg! Főként protestáns templomokba hívták. Azon kellett mindig röhögnöm, hogy a katolikus és a zsidó templomok nem kérték. Van ebben valami abszurd... Jaj, hát festenem kéne, ne őrüljünk meg! Itt ülsz és beszélsz, te jóisten! Hát valahogy ma is be kell menni a színpadra! Angi, nem zavarunk mi téged? – kérdezi Mariann. „Dehogyis, nagy élvezettel hallgatom” – felelik a tükör másik oldaláról.

Egy cikk azt írta rólad, te voltál a hetvenes évek első feministája. Mit szólsz ehhez?

Csernus Mariann: Hogyan? Én lettem volna a hetvenes évek első feministája? Állati jól hangzik. Pedig soha nem társultam, pártoskodtam, mozgalmárkodtam, a színházban sem. Az ember csak azt csinálja, ami számára a legfontosabb.

De mindig követted, ami történik. Egyszer úgy fogalmaztál: „Öregségemre teljesen átpolitizálódtam”.

Csernus Mariann: Persze, követem, hogy mi történik, csak soha semmilyen lében nem akartam kanál lenni. De megérint, ha a múltról szövegelnek azok, akik meg sem élték. A hazugságokat nem jól viselem. No, hát akkor mesélj még!

Annak, hogy meghívtak, de nem jelentél meg az „új” Nemzeti megnyitóján mi volt az oka?

Csernus Mariann: Annyira már nem érdekel engem a színház, hogy fölöltözzek és elmenjek megnézni valamit. De kétszer voltam már a Nemzetiben, egyszer akkor, amikor a Bessenyei Feri halála után beszédet mondtam. Egyszer pedig egy német Mester és Margaritát láttam, ami nem volt az, ami lehetett volna. Éjjel fél egykor felálltam. Azt mondtam, én ezt a regényt már elolvastam ötször, azóta is imádom, de ez itt nem megy. Sehova sem járok, bár nemrég elvittek a Venczel Verocska önálló estjére a Vörös Oroszlánra. Tetszett.

2008, Csernus Mariann az Öreg néni szerepében, Háy János: Házasságon innen, házasságon túl című színművének próbáján

Miért múlt el a kíváncsiságod a színház iránt?

Mariann elkezd énekelni: Minden elmúlik egyszer... – én meg elszégyellem magam, micsoda kérdés!

Csernus Mariann: Engem ma már a színháznál lényegesen jobban érdekel a zene. Nyolc évig tanultam zongorázni és van egy mázlim, de az Isten átkának is nevezhető, hogy apámtól abszolút hallást örököltem. Ha a Pavarotti egy hajszál ezredrészével máshova teszi le a hangot, én megérzem, de azért hallgatom. Na, most szövegezni fogunk, ne ugrálj, nyugodtan hallgasd meg!

„Maradt még abból a finom piskótából? Vagy nem ezt mondom? Várjál, most a múltamnál tartok!” – mondja Mariann, és már pörög is a nyelve.

Mi jön még?

Csernus Mariann: Jaj, hát nagyon sok minden! Talán a harisnya. De nem tudok így összevissza kapkodni. Ha egy dologra ráállok, akkor mint a bulldog azt zabálom.

Legyen szó a jelenről is. Tartasz attól, hogy bezár a Magyar Színház?

Csernus Mariann: Azt mondják, hogy rosszul megy most nekünk. Emiatt kedden lesz egy társulati ülés, amire nem fogok eljönni. Miért jöjjek le a hegyről azt hallani, hogy baj van? Bánt, ha a színház tönkremegy, de ez ügyben csak azt tudom tenni, hogy otthon ülök és emésztgetem a kérdést. Bánt arra gondolni, hogy egyszercsak nem jövünk be játszani. Az kemény lenne, hiszen 1948 óta nem jöttem le a színpadról. Akkor érettségiztem, rögtön leszerződtettek a Pestibe, egy év múlva jöttem a Nemzetibe és azóta is itt vagyok. Soha nem volt igazi csend körülöttem. Aki ma légüres térbe kerül, annak pedig nincsenek olyan lehetőségei, mint nekem anno, hogy esztrád műsorozhat. Ki a francnak kell ma már a magyar költészet? Elmúlt az a korszak, amikor erre borzalmasan nagy igény mutatkozott. Halálosan komolyan mondom. Más az élet ritmusa. Nem ítélkezem, csak megállapítom, más a fiatalság is. Régen, csordában jöttek, itták a verseket, borzasztóan szerettek minket, áhítattal ültek két órán keresztül, az Egyetemin még a csilláron is lógtak. Ma, mindenre másként reagálnak. Ez valószínűleg idegrendszer kérdése. Nem várhatom, hogy a fiatalok ugyanúgy létezzenek, mozogjanak, szeressenek, szenvedjenek, lélegezzenek mint egykor én. Semmit sem lehet számonkérni, mert az élet a változás, minden állandó mozgásban van. Ezt sem én találtam ki, lehet, hogy Einstein.. Szóval nem lehet visszakérődzni sem a múltat. Aki kérődzik, az egyrészt a tehén, vagy csak egyszerűen valahol megállt és azóta is áll, mint az ökör. Ha a múlt értékeinek átalakulása vagy a múlt hozadéka az embert zavarja, idegesíti, vagy bántja, akkor bolond, képtelen továbblépni. Jaj, utálom a begyöpösödött agyúakat! Remélem én nem gyöpösödtem be. Most hány óra? Jó, még van egy kis időnk. Ne haragudj, ha egy bizonyos ponton megállok, és elnémulok. Fél órával színpadralépés előtt, ha másra kell gondolnom, akkor gutaütést kapok.

2006., Mariann a Károlyi Gáspár Vizsolyi biblia színpadi adaptációját adja elő a Magyar Színházban

De már nem izgulsz előadás előtt? Egyébként lassan megyek, nem zavarlak..

Csernus Mariann: Még van 25 perc, mesélj! (Közben bejönnek, Hajnika van itt az autogrammért. Mariann aláír és kérdezősködik, mikor is lesz az a próba, amit kisbetűvel írtak a próbatáblára.) Nesze! (Echináceás cukorral kínál, elfogadom.) Mindig veszek a patikában, olyan jó. Szóval már nem szorongok, prömieren sem. A drukk sokáig kísért! Soha sem a szövegtől tartottam, mindig a mozgástól. Évekig csetlettem botlottam, tébláboltam a színpadon. Aggódtam, vajon mi lesz az eredménye a 6-8 hetes munkáknak. De már elmúlt.

Újra bekopognak, Sipos Imre érkezik eszelős, gyümölcsös műanyagpalástban, a fodrásztól jön, épp megborotválták. Az újabb szövegösszemondó után Mariann így búcsúzik: "Isteni szöveg! Csók, ennyi!" 

Csak nehogy végül én is bemenjek az előadásba!... 

Azt nyilatkoztad, a bajok erővé sűrűsödnek az emberben. Ez min múlik?

Csernus Mariann: Alkaton. Tréningen. Célkitűzésen. Kemény brusztoláson... Nagyjából minden egy kihívás.

Mindenesetre a te életedben akadt néhány, mégis azt mondod, a félelmet nem ismered.

Csernus Mariann: Ezt a nagyapámnak köszönhetem, aki téglagyárigazgató volt Csepelen. A gyár hatalmas, Duna-parti kertjében sokat játszottam, amíg jól ment az élet, nem volt gazdasági válság és nem rúgták ki az apámat az állásából. Háromévesen késő este a nagyapám megkért, hogy nézzem meg a fáimat, bokraimat. Tettem egy kört a sötétben, és amikor visszajöttem, azt mondtam, hogy találkoztam a törpékkel, tündérekkel. Gondolta az öreg, kiradíroztuk a félelmet, ami tönkretehet egy életet. Én sosem hagytam, hogy az enyémet tönkretegye. Akkor sem, amikor a közvágóhídon feküdtem az első angol légitámadás délelőttjén, a három öcsémmel, akikkel Pesterzsébetről Kőbányára indultunk a nagyanyámat meglátogatni. Csak a felelősséget éreztem, amikor beütött a ménykű, azt, hogy a fiúkat védeni kell. Robbant mellettünk a petróleumgyár, sivítottak az aknák, a közeli László kórház bunkere, megkapta a telitalálatot, Kató néniből, aki verselni tanított, csak egy kéz maradt. Leszaggatott villanyvezetékek közt haladtunk egy szétbombázott óvoda mellett. Ha az ember ilyesmit lát, azt mondja, ilyen nincs is. Ezek az élmények mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az embernek tartása legyen, örökre megalapozzák az élethez való viszonyt. Nekem keménységet, makacsságot is hoztak és egy szilánkot a hátamba. De nincs már bennem félelem. Hányan féltettek, amikor megvettem az őrségi házam, ahol nincs szomszédom, csak a mezők, a háromholdas fenyves és be lehet lépni az ablakon! Pedig egy csoda. Ha valaki belép, akkor majd megkérdezem, mit akar. Lehet, hogy nem is jó, ha az ember nem fél semmitől... De én már nem érek rá tartani az élettől vagy attól, hogy pontot kell rá tenni egyszer.

Közben Császár Angela szól: „Pubikám, negyvenöt van!” – tehát elköszönök, megszorítom Mariannt. Angela még utánamszól: „Hetvennél én is várom!”

Faggatózott: Tóth Berta/ színház.hu

KÉPEK CSERNUS MARIANN PÁLYÁJÁRÓL:

Az Ember tragédiájában, 1955-ben, a Nemzetiben

1956, Főbelövendők klubja, Nemzeti Színház

<