Hogy kijöjjön az öniróniánk - Zsótér Sándor a Vágyvillamosról

Október végén bemutatták a Radnóti Színházban a Vágyvillamos című Tenesse Williams darabot, Kováts Adéllal a főszerepben, Zsótér Sándor rendezésében. A Színház.hu a rendezőt kérdezte az előadásról, aki szerint Blanche egy férfiszerep, minimum egy transzvesztitának kéne játszania.

"A rendezőnek egyébként megvan a véleménye a darabról, s ezt nem is rejti véka alá, de még színpadi trükkök alá sem. Beleszövi Blanche őrülési monológjába. Még azt a kételyét is elmondatja a lassan összezavarodó asszonnyal, hogy vajon sikerül-e valami igazabbat kihozni a szokványos látszatmegtisztulás mögül. Ez, azt hiszem, kérdés is marad. Az viszont talán nem, hogy a darab új magyar szövege, jelentős mértékben átirata – Ambrus és Zsótér munkája nyomán – igen élvezetes, és valóban új dimenziókat nyit Tennessee Williams amerikai történetének értelmezéséhez". (Zappe László, Népszabadság )

Miért lett a darab címe Vágyvillamos?

Zsótér Sándor: Az eredeti cím az, hogy A streetcar named of Desire. Nagyon jó fordítás A vágy villamosa, bár ez sem fedi teljesen az angol címet. A Vágyvillamos nálunk hirtelen, véletlenül sűrűsödött össze, előtte mindenfélével próbálkoztunk Ambrus Marival, akivel újra lefordítottuk a teljes szöveget, szavanként végigmentünk rajta.

Miért?

Zsótér Sándor: Azt gondoltam, hogy picikét sok a vazelin az előző, egyébként zseniális fordításban, amihez az embernek tapad valamiféle elvárása, mivel egy ködös, édeskés világot jelenít meg.

Min változtattatok?

Zsótér Sándor: Annyi szó általában nincs is az eredeti szövegben, mint amennyit a magyar fordítók beleírnak. A Marival próbáltuk elkerülni a szóáradatot, persze nem mindenhol sikerült. Kihúztunk két szerepet, két kártyás figurát és az összes kis instrukciót átrágtuk. Így közelebb másztunk a szöveg agyához, felfedeztünk nagyon apró részleteket, amelyeknek korábban nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget.

Például?

Zsótér Sándor: Soha nem értettem, hol randevúzik először Blanche és Mitch, kiderült, hogy egy vidámparkban. Mitch onnan hozza magával Mae West giccsszobrát a hóna alatt, fejjel lefelé fordítva. Azt hinnéd, hogy Mae West csak egy színésznő, de nem, ő írta az első meleg darabot New Yorkban, a Broadwayn, akkor, amikor erős tiltás alatt álltak az ilyen témájú művek. Nagyon érdekes, ahogy ezt a meleg szálat elrejti a darabban a szerző, valami egészen más zenei előírásjelet rak bele. Tanulságos volt belemászni a szóközökbe, jelentésárnyalatokba, a darabba.

Min gondolkodtatott el?

Zsótér Sándor: Például azon, hogy nem tudok, nem is tanultam meg bulvárt rendezni, pedig a Vágyvillamosból egy nagyon jó bulvárelőadást lehetne csinálni. A tanulságokról mondhatok többet is, de szerintem azt ki kell hagynod. Tehát azt hiszem, hogy Blanche egy férfiszerep, minimum egy transzvesztitának kéne játszania, aki tökéletes nő és végig átvág téged a nézőtéren. Ugyanis eszelősen bonyolult hazugságrendszerekkel működik ez a nő, olyan sok baja van a szexualitással. 17 éves korában hozzámegy egy fiúhoz, akiről kiderül, hogy meleg és gyakorlatilag az öngyilkosságba taszítja. Ezáltal Blanche, ez a fehér úrilány is olyan kirekesztetté válik, mint a fiú. Közepes morálból elutasít minden mást, ami nem olyan, mint az ő déli élete, így jól megveri az Isten, mert nagyon gyorsan prostituálódik. Elveszti az állását és ott végzi, hogy kisgyerekekkel kezd.

Blanché egy 29 éves szerep, de Vivien Leigh óta ritkán játszák harminc év körüli színésznők, általában egy nagy szakmai tudással rendelkező érett színésznőnek osztják ki. Ez rányomta a bélyegét az előadásokra. Isabelle Huppert-rel láttam az előadást, aki hihetetlen képességekkel, fizikummal, lehetőségekkel megáldott színésznő, szintén nem a fiatalabbak közül való. Ez semmit sem von le a teljesítményéből, de átrendezi a darab erőviszonyait. Nem azt mondom, hogy tizennégy éves Júliákat kell látni, de nem mindegy, hogy egy idősödő nő keres társat, vagy pedig egy harmincéves csajt gázol el az élet, aki alkoholista, súlyosan neuraszténiás, és még életében nem élvezte a szexet.

Jó sok gond…

Zsótér Sándor: Én nem szeretem a betegségekről szóló színdarabokat, azt, amikor egy debil, egy AIDS-es szűrőjén keresztül nézzük a mocskos nyárspolgárokat a te is más vagy te sem vagy más mozgalom keretében. A Vágyvillamosban is viszolyogtató ez a sok baj, amikor az ember hozzáfog a munkához ezek mind háttérbe szorulnak. Előtérbe kerül, hogy ez a nő nem törékeny, rebbenékeny, hanem utálatos, önző, aszociális, viszont sokszor egyenes, folyamatosan él a humora, iróniája. Az utolsó pillanatokban már nem sajnálja önmagát. Halálraítélt molylepkének hívja egyébként Williams. Én kifejezetten kellemetlen lénynek látom, de néző szíve úgyis felé fordul, mert mindig azt szereti meg az ember, akit a diliházba visznek. Blanche-ot elég kemény dolog eljátszani, a színésznőnek igazán ki kell tárulkoznia hozzá. 

Lehet, hogy bizonyos nézőket elrettentesz….

Zsótér Sándor: De hát nem is szeretik nézni, hogy milyen a világ! Ebből a Vágyvillamosból is azt szeretik látni, mint a Barátok közt-ben, hogy valaki törékeny, szép, sebzett, és bántják. Nem tudok mást mondani, csak azt, hogy nem történik extra durvaság a darabban, nem mondanak csúnya szavakat, amin egyébként mindig kacagnak a nézők és leginkább azok, akik felháborodva kitörtetnek a nézőtérről. A Vágyvillamos egy ponotosan megírt színdarab, jó esetben kamarazene, ha együtt játszanak a színészek. Azt látom, hogy kegyetlenül nehéz egy ilyet megcsinálni. Szeretném, ha az előadásban a humor is játszana, hogy legalább kijöjjön magunkra az öniróniánk…

Tóth Berta/ színház.hu

Kapcsolódó anyag: