Igenis be kell fektetni! - Interjú Nagypál Gáborral

Negyvenéves a Stúdió "K" – és lesz negyvenegy. Bár az állam a tűrőképesség határáig húzta a függetlenek működési támogatásának kifizetését, október végén megérkezett hozzájuk a pénz. Nagypál Gábort, a Stúdió "K" leendő művészeti vezetőjét jelenlegi helyzetükről és a tervezett, remélt jövőről kérdezte Zágoni Nóra.

– Novemberben megérkezett az idei évre szóló támogatásotok. Felkergették a macskát a fára és most örüljön, hogy lejöhet...

Nagypál Gábor: Igen, ügyesen csinálták. Létezik ez a fájdalomkompenzációs módszer: ha nagyon fáj a fejed, vágd le a kezed egy baltával, és a fejfájás már fel se fog tűnni. Képtelenség, hogy a hatalom azzal akar megtörni minket, hogy hálásnak kell lennünk, ha a törvényileg előírt kötelezettségét teljesíti. Előbb-utóbb csak teljesítette, de közben számlákat kellett befizetnünk, fenn kellett tartani a helyünket. A pályázatnak viszont feltétele volt, hogy nem tartozhatunk senkinek... A munkánk nyilvánvalóan nem a pénzen múlik: ha a meggazdagodás volna az ambíciónk, mást csinálnánk. De azért nem kéne a tűrőképességünket folyamatosan próbára tenni. Értem én, hogy válság van, de ha az ország állapotának kezeléséhez a kultúrára fordított minimális összeg is szükséges, akkor az megrémíszt.

– Tavaly a függetlenek csak a megítélt támogatás 2/3-át kapták meg. Idén ennek a csökkentett összegnek a 2/3-a jut nektek. Ez mire elég?

Nagypál Gábor: Ebből az összegből az évad első felének produkcióit, a Szeget szeggel című darabot és a Szamár a torony tetején című tantermi előadást, plusz a működési költségeket tudjuk fedezni, körülbelül januárig. Utána megint kénytelenek leszünk hitelre játszani, a reménybeli, jövő évi bevételek, és a kérdéses támogatás terhére. A kiemelten célirányos produkciós projektekre – mint a gyerekműsorok és az ún. Tantermi projekt – még kaptunk valamit, de azt nem lehet átcsoportosítani. Az évad második fele egy hatalmas kérdőjel.

– Ezért már neked kell vállalnod a felelősséget, hiszen januártól átveszed a Stúdió „K” vezetését Fodor Tamástól. Gondolom vannak terveid, függetlenül a kérdőjeltől.

Nagypál Gábor: Az elképzeléseink szerint Zubek Adrienn kolléganőmmel megosztva vezetnénk a színházat, ő ügyvezetőként, jómagam művészeti vezetőként. A cél, hogy megpróbáljuk kicsit tehermentesíteni Tamást. Közös szándékunk, hogy mint alapító atya, fék és ellensúly, továbbra is jelen legyen. Szeretnénk többeket bevonni a munkába és jobban figyelni a meglévő-alakuló társulati igényekre. Repertoárt, előadást, arculatot tekintve pedig igyekszünk bátrabbnak lenni, több rizikót vállalni — hogy a szavak, amik a Stúdió „K” honlapján fémjeleznek minket: kísérlet, kutatás, konfliktus, még karakteresebben jelenjenek meg. Arról, hogy ezt miként tudjuk megvalósítani, egyelőre csak elképzeléseim vannak, hisz rengeteg, rajtunk kívül álló tényező befolyásol minket. Ez a mostani egy áttekinthetetlen, mindig-halálközeli állapot, ami nem segít a tervezgetésben. Pedig a Stúdió „K” idén negyven éves. Bízom benne, hogy ezek után is lesz alkalmunk új értékeket létrehozni.

– Mindenki ebben bízik; pedig a fennmaradásotok is bizonytalanná vált. Miféle élet, munka lehetséges így? Nem nyilvánvaló, hogy mindenki vállalja hitelre…

Nagypál Gábor: Nem bizony. Nincs eszközöm, sem erkölcsi alapom arra, hogy bárkit visszatartsak, ha távozni akar. Szerencsére senkit nem kellett győzködnöm, bár az állam az utolsó pillanatig halasztotta a kifizetést. Az összegnél pedig már csak az eljárás kevésbé emberbarát. Egyébként volt némi spórolt pénzünk, amiből az első bemutatóig ki tudtuk volna húzni. Mivel késett a támogatás, a pénz híján sorra ellehetetlenülő rendezői ötleteket újra kellett gondolnunk. Ezzel elment két hetünk és maradt összesen 46 ezer forintunk. Bedőlni látszott minden. Majd jött a hír, hogy mégis kapunk támogatást. Amit ez az ország GDP-arányosan kultúrára fordít, az egyszerűen nevetséges. Nem tétel. Nem tudom elhinni, hogy tétel. A mi életünk azonban ezen múlik. Ha három napig nem kapsz inni, szomjan halsz. Hiába kapsz vizet a negyediken. A Vajdaságból jöttem, és 1999-ben, Újvidéken, a bombázások alatt nem voltam ekkora anyagi bizonytalanságban, és ez komoly. Egyre csak jönnek az információk, amelyekre reagálnunk kell, reagálunk is, ahelyett, hogy magunk alakítanánk a folyamatokat. Dehát ez a műfaj kétezer éve harcol a létéért. Akármi történik, nincs kétségem afelől, hogy továbbra is fenn fog maradni.

–Egyes műfajokra bőven jut pénz …

Nagypál Gábor: Ha a hatalom szándékosan véreztetne ki minket, akkor az egy egészen új kulturális koncepcióra utalna. Ha így volna, az ország, a nemzet, az egész európai kultúrkör állapotát kéne újragondolni. Nem veszem magamnak a bátorságot, hogy kijelentsem, átlátom azt, ami történik, de egy dologban biztos vagyok: ha az értékek teljesen eltolódnak, ha az arányok eltorzulnak, akkor baj van.

– Az arányok elmozdulása kiélezi a kőszínházi és a független szféra közti ellentéteket?

Nagypál Gábor: Nem tudom, létezik-e a független-nem független ellentét — bár tudom, hogy sokan beszélnek róla. Gazdaságilag nyilván van különbség a két terület között, de szerintem, valójában az ellentét inkább fogalmi probléma. Hadd legyek naiv - az egész onnan indul, hogy a művészet a priori független, és önazonos. Csak az emberről és a társadalomról szólhat, csak ezektől függhet, minden másfajta függés: torzítás. A független színházat azoknak kellene művelniük, akik szellemiségükben, gondolkodásukban újító szándékkal bírnak — ezek ordítóan közhelyes mondatok, mégis, jó volna, ha érvényesnek tekintenénk őket. Ugyanakkor a művészettörténet mutatja, hogy már a legrégebbi korban is voltak mecénások és pártolók. A meghasonulás alaphelyzet. Mérhetetlenül veszélyes attitűdre, konstellációk szülte öncenzúrára kényszerít, ami az őszinteség halálával jár, pedig senki nem mondja ki, hogy „így működj”. Az őszinteség hiánya pedig a művészet halála. Könnyű azt kommunikálni, hogy „ezt kéri a nép, ezt adjuk neki”, de figyelembe kéne venni a tendenciákat is. Az új, előremutató igényeknek is teret kellene adni.  

– A cél -bár ez is közhely- elébe menni az igényeknek, nem kiszolgálni őket.

Nagypál Gábor: Itt lehet a lényeg, abban, hogy a kulturális tettekben a fejlesztő szándék mutatkozzon meg. Ezt nem nyűgként kellene kezelni! Ez a jövőbe való befektetés, a legmegtérülőbb befektetés, ami csak elképzelhető. Igenis be kell fektetni az istenadta nép kulturális fejlődésébe! Körülöttünk, mindenütt, minden a fejlődésről szól. Igaz, a gazdasági eredmény, vagy válság az év végi leltárban rögtön látszik, a kulturális többlet vagy hiány csak sokkal később bontakozik ki; de attól még kibontakozik! Ha a napi darálóban nem figyelünk oda arra, hogy az emberek lélekben merre fejlődnek, vagy miként fejlődnek vissza, akkor rövidesen teljesen elhülyülünk, helyünkön egy óriási lufi marad — és akkor vakarhatjuk a fejünket, hogy bizony százötven évvel ezelőtt kellett volna jó döntést hozni. A jó döntéseket most kellene meghozni.

– Szerinted ez a manapság népszerű “klasszikus-konzervatív-nemzeti-népszínház”-koncepció a fejlesztés felé mutat?

Nagypál Gábor: Nem értem én ezeket a jelzőket, fogalmakat. Ma már minden n-nel kezdődik. Ezzel csak az a baj, hogy elkopik egy valódi érték. Nem fogjuk tudni, mit jelent a nemzeti jelző, dimenzióját veszti, plakátszerűvé válik.

– A “népszínház” – nagyon fontos fogalom volt százötven éve, amikor még talán tudták, mire vonatkozik.

Nagypál Gábor: Ma is kutya kötelességünk lenne tudni, érteni mi az érték, hiszen abból lehet építkezni. De a hangsúly az építkezésen van, nem az ismételgetésen. Az útkeresésnek persze része a tévelygés is. Úgy érzem, olyan közösségi-társadalmi állapotba kerültünk, ami kezelésre szorul. Ha nem kezeljük, csak reprodukáljuk. Ilyenkor valami mást kell kitalálni, de ez megy kapásból. Einsteintől származik a mondás: ha egy probléma a gondolkodásmódból fakad, akkor azt a problémát ugyanazzal a gondolkodásmóddal nem lehet megoldani.

– A politika kontrollálja, mire ad pénzt. Úgy döntöttek, a ti előadásaitokra, megoldási javaslataitok megfogalmazására nem éri meg az államnak túl sokat áldozni.

Nagypál Gábor: Nem akarok demagóg lenni, de olyan közegre lenne szükség, amit nem kell kívülről vagy fölülről kontrollálni, hanem amely képes irányítani önmagát. Idealizmus ezt mondani, de bízni kellene abban, hogy lehetséges olyan szellemi állapot, ahol ez működhet. Ha én egy egészséges ember vagyok, és egészséges kritikával illetnek, akkor azt remélhetőleg képes vagyok egészségesen kezelni. Feltételezem, hogy a kritika alapvetően jó szándékkal érkezett. Nem attól kellene tartani, hogy szólnak, ha valamit rosszul csinálunk; hanem attól, hogy valamit rosszul csinálunk, és nem szólnak.

– James Joyce szerint a felelőtlenség a művészet nélkülözhetetlen eleme. Nincs szabad művészi alkotás egy bizonyos fajta felelőtlen szabadság nélkül. Mi lesz az útkeresés szabadságával, ha a függetleneket a működőképesség legvégső határára sodorják?

Nagypál Gábor: Ez a színháztörténetet tekintve rövidtávú probléma. Csak a mi életünket tekintve hosszútávú. Tud káros lenni, de ne becsüljük föl a politikát annyira, hogy az egészet elronthatják. Mindig voltak és lesznek, akik másként gondolkodnak, mint a mainstream. S ezzel tényként kezelem a mainstream-et, nem pedig fel- vagy leminősítem. Kell, hogy legyen fősodor, de a mi létjogosultságunkat nem csökkenti az, hogy többen vannak, akik oda tartoznak. Nálunk száz ötlet kell, hogy egy jó legyen. Nem azért, mert akik csinálják, alkalmatlanabbak; a dolog természetéből adódóan. Sok múlik a résztvevők tűrőképességén. Egyelőre hiszek benne, hogy személy szerint bírom. Belebukni lehet – belekeseredni nem szeretnék.

Nagypál Gábort Zágoni Nóra kérdezte.

Színház.hu