Körmendi János két levele Balázs Péterhez

Körmendi János, a nagy mulattató színész, halála előtt nem sokkal, 2007-ben, nehezen silabizálható betűkkel két levelet is írt Balázs Péterhez, akit akkor neveztek ki a szolnoki Szigligeti Színház igazgatójának. Ezen írások mostanában kerültek elő, s Balázs Péter úgy döntött, közkinccsé teszi őket.

ELSŐ LEVÉL:

Kedves Péter!

Ámbár távol vagyok a színészettől, pár perc múlva nyolcvan éves leszek, súlyos beteg vagyok, (veseelégtelenség), nem ugatnék bele a mások dolgaiba, de felbosszant az itt–ott hallható és olvasható híradások özöne a szolnoki színház vezetése körüli csatározásokról. Sietek kijelenteni, hogy nagyon örülök, és elégtétellel tölt el kinevezésed. Te az az ember vagy, aki tehetségénél, életismereténél, rutinjánál és ízlésénél fogva a legalkalmasabb az igazgatói poszt betöltésére. Milyen érdekes, hogy mikor Acél György egy tollvonással kinevezte színházvezetői garnitúráját, akkor senki sem jajgatott.

Mikor (szerencsés pillanatban) a Vígszínház igazgatójának adták az intézményt életfogytiglanilag, akkor átszellemülten bólogatott mindenki. Jó, akkor úgy volt szokásos. Most pedig az a szokatlan, hogy egy alkalmas embert neveznek ki.

Azt gyanítom, a szolnoki Polgármester így vélekedett a józan paraszti eszével: – Elegem van már a döcögve botorkáló, a csőd szélén imbolygó színházból, mely csak púp a város testén. Elegem van az önmegvalósítókból, az újraolvasókból, a formabontó titánokból és mindezekből következő pocsék, nézhetetlen előadásokból! Jöjjön valaki más, aki közönségbarát, aki röhögtető, gyönyörködtető, és megrendítően katartikus előadások megteremtésére alkalmas. Ez nem lehet más, mint egy rutinírozott, hosszú-hosszú évtizedek alatt bizonyított tehetség. Ez pedig, (ha jól körülnézek): Balázs Péter s az általa megszervezett és vezetett Társulat. Igaza van! Gratulálok!

Neked sok sikert, erőt és egészséget, a derék szolnokiaknak pedig jó szórakozást kívánok. A Polgármester Úrnak őszinte elismerésem.”

MÁSODIK LEVÉL:

„Kedves Péter!

Nagy örömmel gratulálok igazgatói kinevezésedhez. Bizakodással tölt el életünk jobbrafordulását tekintve, hogy megtört (valamilyen) jég, és a magunkfajta igazi, vér-színészek is szóhoz (igazgatói szóhoz) juthatnak. Ami engem illet, súlyos beteg vagyok, szinte mozgásképtelen, a lakásból ki nem mozdulhatok, csak újságokból, TV-ből kapok értesülést eddigi életem színteréről, a színházról. Kedves Péter, kedvenc színészem és volt kollegám. Isten áldását kérem munkádra.”

A Színház.hu korábban faggatta Balázs Pétert arról, hogy vélekedik igazgatóváválasztásának körülményeiről:

- Miért szeretett volna Szolnokon igazgató maradni?

Balázs Péter: Nem szerettem volna, hogy a színház más irányt vegyen. Folytatni kell az elkezdett munkát. Mialatt nagyban igazgattam, az előző kulturális kormányzat elfogadta az –eléggé vitatható hatékonyságú- előadóművészeti törvényt, miszerint a megbízatás lejárta előtt fél évvel ki kell írni az új pályázatot. Ezen rajtam kívül egy ember, Zámbori Soma színész indult, de ő más jövőképet fogalmazott meg.

- 2007-ben, amikor először pályázott, sok versenytársa akadt: Szikora János akkori igazgató, Lukáts Andor színész-rendező, Bozsó József színész, Mertz Tibor, a szombathelyi színház művésze, aki a Nemzetiben játszott akkoriban, Telihay Péter rendező, Anger Zsolt színész-rendező, akit a szakmai bizottság is támogatott.

Balázs Péter: Akkor olyan emberek pályáztak, akik a város és a színház előző direkciójához álltak volna közelebb. A polgári vagy nemzeti oldalt én képviseltem, még Szalay Ferenc polgármester is felkért, hogy induljak.

- Ezért kemény támadások érték. A szolnoki pályázat első körben nem volt eredményes, majd kiderült, hogy Önt felkérték. Ekkor a Színházi Társaság levelezésbe kezdett a polgármesterrel arról, hogy miért kötelezi el magát egyetlen ember mellett. Miután nyert, a POSZT-on szakmabeliek nyílt levélben fordultak Szalay Ferenchez, azért, hogy „az érdek ne írja felül a szakmaiságot”. Jordán Tamás stílusában, módszerében rémisztő precedensteremtő akcióról beszélt.

Balázs Péter: Azóta is támadnak, de másként. A színházunkról a szakmai sajtó nem ír, egy-két alkalommal hozzánk téved valaki hathatós közbelépésemre, ha kocsit küldök fel Pestre. Egyszer előfordult, hogy a Kritikusok Céhétől jöttek, ami egy teljesen alternatív színházi eszménykörben él és az újfajta kísérletek mámorától nem is tud odafigyelni a klasszikusabb megformálásokra. Annak ellenére, hogy hallgatnak Szolnokról, a színház végtelenül tetszik a közönségnek, teltházakkal játszunk, emelkedett a bevételünk. Idén, a közgyűlésben konszenzus jött létre személyemet és a pályázatomat illetően. Ez a munkásságom egyik legpozitívabb élménye, és bizonyítja, hogy a város arculatát képviseljük. Ráadásul, dacára a finanszírozási gondoknak, a színház nem támaszt az önkormányzattal szemben olyan elvárásokat, amelyeket az ne tudna teljesíteni.

- Mennyire volt nehéz a szíve, amikor elkezdett igazgatni és szembesült a szakma egy részének véleményével?

Balázs Péter: A szívem különösebben nem lett nehéz, mert már 2002-től olyan támadások értek, amelyek lassan ellehetetlenítettek. 1996-ban, 25 évnyi munka után eljöttem a Vígszínházból, mert nem értettem egyet azzal, hogy merre kanyarodik az intézmény. Szerintem inkább a Várkonyi Zoltán-féle művészeti irányzatot kellett volna újragondolni. Rendezni is szerettem volna, de erre csak máshol kértek fel. Hívtak az Operettszínházba, a Budapesti Kamaraszínházba, szerepeltem a tévében. 2002-ben, amikor a Fidesz elvesztette a választásokat úgy éreztem, ki kell állnom az értékekért, amelyeket magaménak vallok. Az arcomat adtam a kampányukhoz, bár nem akartam politizálni. Ezért a liberális oldal, aki eltűrte, sőt kedvelte a munkáimat hirtelen megszüntette a munkalehetőségeimet. Ad abszurdum, még az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom a pályát. De hogy nevessenek valahol azon, hogy ezt sikerült elérni? A feleségem biztatott, hogy ne az ágy szélén gubbasszak, „tessék helytállni”, hiszen az embernek kötelességei vannak. Tudja, már negyvennégy éve együtt vagyunk... (A folytatás itt olvasható.) 

Az előzményekről a Kritikaonline.hu-n olvashat.

Forrás: Színház.hu, Magyar Teátrum