Merre tovább, Uram?-Quo Vadis Eperjesen

Pár évvel ezelőtt gondolt egy igen merészet az eperjesi Jonáš Záborský Színház vezetése, s úgy döntött, eredeti szlovák musicalt állítanak színpadra. 2007-ben így került színre az Assisi Szent Ferenc c. musical, s a sikeren vérszemet kapva, két évvel később elkészült a Maria Antoinetta, s 2011. november 11.-én, ezen a sokak számára mágikus és sorsfordítónak tartott napon a Sienkiewicz regényéből készült Quo Vadis. A musicalek zeneszerzője Dusík Gábor.

Sajnos Kelet-Szlovákia nagyon messze van Pozsonytól, s mint Ján Hanzo igazgató hangsúlyozta a sajtóbemutató után, a színházat a közönség mellett a megyei önkormányzat tartja fenn, a kulturális tárca évek óta nem adott egy eurócentet sem. Az Assisi Szent Ferenc annak idején igen merész és bizonytalan vállalkozásnak tűnt, de négy évig játszották, s több mint száznegyvenszer ment. A darab két évvel ezelőtt színre került a pozsonyi Új Színpadon, ahol a mai napig játsszák, s a dalokat CD-n is kiadták. A Maria Antoinetta is a bemutatója óta teltházas siker, ezek után az eperjesi közönség már komoly elvárásokkal tekintett az immár harmadik rész elé, s nem csalódott. Már a képzeletbeli függöny összehúzása után állva, hatalmas üdvrivalgással fogadta az előadást. S két év múlva talán jöhet a negyedik.

Sienkiewicz 1896-ban írott történelmi regénye már a maga idejében tele volt áthallásokkal, hisz eme célját a szerző nem is tagadta, s ha ma ezek az áthallások megsokszorozódni tűnnek, az sajnos nem pusztán a véletlen műve. A megjelenés idejében a korabeli sajtó nagy lelkesedéssel fogadta a regényt, s bár kritikusai szerint nem éri el más történelmi regényeinek színvonalát. Magyar kritikusai közül Ady egyenesen rajongott érte, Szerb Antal viszont még legendás irodalomtörténeti alapművéből is „ki(fel)ejtette". Sokan azt is Sienkiewicz szemére vetették, hogy meglehetősen szabadon bánt a történelmi tényekkel, s később sokan a regény alapján kész tényként kezelték néhány alapvető tévedését. De váljék mentségére, olyan régen történtek a dolgok, hogy még a történelemkönyvek sem egységesek egyes cselekmények megítélésében. A Nobel-díjat mindenesetre ezért a művéért kapta meg 1905-ben, s a film is gyorsan felfedezte magának, már 1902-ben némafilm készült belőle, amit még kettő követett. 1951-ben Mervin LeRoy monstre játékfilmet készített a regényből, amelyben Robert Taylor, Deborah Kerr és Peter Ustinov játszotta a főszerepeket. Legutóbb 2001-ben a legendás Jerzy Kawalerowicz elkészítette a maga „lengyel" változatát is, amelyet II. János Pál jelenlétében mutattak be. S talán nem tartozik közvetlenül ide, 1932-ben írta meg Móra Ferenc az Aranykoporsó című regényét, amely Diocletianus idejében játszódik, s a történelmi keretek között szintén két fiatal, Quintipor és Titanilla végzetes szerelmi történetének leszünk szemtanúi.

Ahogy a véres nérói rémkorszak hátterében is Vinicius és Lygia sok viszontagságot megélő kapcsolatának szurkolhatunk, amely végül is, ha némileg hiteltelennek tűnve is, de happyenddel zárul. A regény maga egy hedonista világ pusztulásának talán első jeleit mutatja fel, ahol már a háttérben ott az új, a túlvilági életet hangsúlyozó keresztény világ. Néró a kenyeret és cirkuszt jegyében próbálja meg elodázni az egyre nyilvánvalóbb gazdasági és erkölcsi válságot, s úgy tűnik, ez az igyekezete sikerrel is jár. A nagy tűzvész után, amely során Róma háromnegyede leég, kenyeret oszt a rómaiaknak, s természetesen a show is folytatódik. S mivel bűnbakok is szükségeltetnek, kapóra jön az egyre erősödő keresztény vallás megfékezése. De azt már keresztre feszítésekkel és más vérgőzös gyilkosságokkal nem lehet megtörni. Péter apostol, menekülni akarván a rá váró vértanúság elől, kifelé indul Rómából, amikor találkozik Jézussal, aki megkérdezte tőle: Domine, quo vadis?, azaz, hová mész, Uram?, Jézus erre azt válaszolta, hogy Rómába, s vállalja a megfeszíttetést Péter helyett. Péter megszégyenülvén, visszatért a városba, ahol a kereszthalál várt rá.

Martin Kákoš igen finoman és remek eleganciával választja ki a főbb szálakat a terjedelmes regényből, s az alig háromórás előadásban benne marad minden lényeges, a történet a regényt nem ismerők számára is teljesen érthető marad, s annak elengedhetetlen filozófiai mondandója is megmarad. S igencsak látszik az, hogy nagyjából ugyanaz a gárda dolgozik ismét együtt (Jaroslav Moravčík a koreográfus, Peter Uličný jelzi a dalszövegeket, Pavol Andraško felel a díszletekért, míg Ľudmila Várossová a ruhákért), de a három előadás egyetlen közös figurája a zeneszerző.

Grandiózus, nem erre a vidékre jellemző előadás, szinte hihetetlen, amelyet az utóbbi évek prágai és budapesti musical ősbemutatói semmilyen szinten nem képesek megközelíteni. Dusík zenéje, amely önmagát adja, de a kort is autentikusan képes ábrázolni, nem egy slágergyanús dalt vonultat fel (főleg a szerelmes dalok megejtőek), a dalszövegek sem a szokásos közhelyes sablonmegoldásokat kínálják, a rendezést is magára vállaló Martin Kákoš pedig szinte már erőn felül él a színpadi technika kínálta lehetőségekkel. Andraško díszlete a nérói pompát és a süllyesztő segítségével igen eredetien megoldott római kazamatákat is hitelesen hozza. A színpad előterében működtetett mélységi jelenetek, ahol előbb a keresztények találkoznak, később börtönként funkcionál, majd az előadás végén ide süllyed el a nérói világ minden pompájával és gyászjelentésével együtt, telitalálat. Ahogy remek a valóságshow-k világát időző cirkuszi jelenet is, bár Chilón keresztre feszítésénél egy kicsit már túllőnek a célon.

Kákoš nem dolgozik sztárokkal, hanem többnyire a színház tagjaira bízza a szerepeket, s példásan dolgozik együtt öreg és fiatal. Nem is érdemes kiemelni senkit ebből a csapatmunkában jogosan bízó előadásból, csak névlegesen soroljuk fel a főszereplőket: Boris Srník, Miroslav Bodoki, Filip Lenárth, Lukáš Šepták, Ján Jakab, Peter Krivý, Peter Lejko, Igor Kasala, Dušan Brandys, Jožo Stražan, Veronika Husovská, Dono Szilvia, Elena Kušnierová, Valéria Fürješová és Ľudmila Dutková.

Summázva, az új eperjesi musical kivételes időszakban és körülmények között fakadt, bizonyítva, hogy nem minden nagyszerű fővárosköteles, s aki veszi a fáradságot és felutazik a keleti megyeszékhelyre, életre szóló élménnyel távozik onnan.

Juhász Dósa János, fotó: René Miko