Két Oscarra esélyes a Pina film!

Wim Wenders 3D-s táncfilmje, amely a Pina címet viseli, nem csak egy, hanem két Oscar-díjért is indulhat az idei gálán, ugyanis péntek este, az amerikai filmakadémia bejelentette, hogy a 124 nevezett dokumentumfilmből kiválasztották az előzetes jelöltek 15-ös listájára.

Wenders filmje együtt fog versenyezni a 84. Oscar-díjért a Jane Goodall angol etológusról, primatológusról szóló Jane's Journay című filmmel, a Harry Belafonte amerikai énekes, polgárjogi harcos életét bemutató Sing Your Song című alkotással, vagy a Buck című dokumentumfilmmel, amely Buck Brannaman állatgyógyítóról szól, akinek munkássága A suttogó című nagyjátékfilmet is ihlette. 
A filmakadémia január 24-én hozza nyilvánosságra a végső jelöltek listáját, amelyre öt dokumentumfilm kerül majd fel. Wenders kísérleti alkotása a legjobb idegennyelvű film kategóriában már biztosan Oscar várományos és jelölték az Európai Filmdíjra is, amelyet december elején ítélnek oda Berlinben.

Wim Wenders a film és Bausch-sal való kapcsolata kezdetéről:

1985 óta ismerem Pina Bauscht. Azt is szerencsének tartom, hogy találkoztam vele, mert akkoriban semmi közöm nem volt a tánchoz. Ha meghallottam, hogy “balett”, azt mondtam “nem nekem való”.

1985-ben Velencében, Olaszországban jártam a barátnőmmel, és az egész várost teleaggatták poszterekkel, amelyek egy német koreográfus, Pina Bausch retrospektív sorozatát reklámozták a régi és gyönyörű La Fenice Színházban.
 A barátnőm meg akarta nézni. Korábban már látta Pina Bausch néhány munkáját és úgy gondolta, nekem is feltétlenül meg kell ismerkednem velük. Mi sem érdekelhetett volna kevésbé. Csak sétálgatni szerettem volna Velencében, fagylaltozni, romantikusan vacsorázni egy kanális partján. Hogy menjek be egy színházba és nézzem, ahogy mások táncolnak? Ne már!

Természetesen bementünk. Az életben kevésbé vagyok makacs, mint a szakmámban. Szóval bekucorodtunk a nézőtérre. A darab címe Café Müller volt. Arra számítottam, hogy unatkozni fogok. Ehelyett, 10 perc után a székem szélén találtam magam dobogó szívvel. És tehetetlenül sírtam.
 Valami úgy megérintett, mint ahogy még soha semmi, ami a színpadon zajlik.

Amit láttam, mélyre hatolt, nyugtalanított, ámulatba ejtett, de legfőképpen: személyesen érintett. Amit lehetetlennek gondoltam – főleg a tánc összefüggéseiben-
 megtörtént! Nagyon erősen hatott rám. A darab 40 perc után véget ért, de úgy éreztem, mintha egy egész világegyetemet bejártam volna. Rájöttem, hogy ez (az ismeretlen) nő, Pina Bausch többet árult el nekem nőről és a férfiról, mint az egész filmművészet. És mindezt szó nélkül, mozdulatokon, a testbeszéden, táncon keresztül tette.
Lehet, hogy egy kicsit eltúlzom, hiszen a filmművészet sokat képes mondani férfiak és nők viszonyáról, de akkor úgy éreztem, elvarázsoltak.

Meghosszabbítottuk a Velencei utunkat és megnéztem az összes többi darabot a retrospektív sorozatból. Alkalmam nyílt Pina Bausch-sal találkozni. Beültünk egy kávézóba, beszélgettünk egy kicsit. Vagyis beszéltem, akár hiszed, akár nem! (Az emberek nem úgy ismernek, mint nagy szónokot, még ha most ellentétes benyomást is keltek). Pina nem sokat mondott, inkább hallgatott és nézett engem. Úgy éreztem, még soha senki nem tekintett rám így. Keresztüllátott rajtam, mintha olvasni tudott volna a gondolataimban, a szívemben és a lelkemben. Ugyanakkor nem éreztem magam meztelennek. Ez a szempár vizsgálódó volt, de nem hideg.

Szóval tovább beszéltem. Csevegtem, valószínűleg. És ostobán (és spontán) megemlítettem, hogy készítenünk kéne egy közös filmet. Pina nézett rám, de nem válaszolt.
Abban sem voltam biztos, hogy hallott engem. Talán annyira abszurdnak találta felvetésemet, hogy nem válaszolt. Annyiban hagytam és valami másról beszéltem.

Határozottan állíthatom, kialakult köztünk egy kapcsolat. Furcsa módon, az első találkozó óta úgy éreztem mintha Pina a nővérem volna. 50 kilométerre születtünk egymástól, ő néhány évvel korábban, mint én, a háború idején. Ugyanazzal a "Rajna-vidéki" akcentussal beszéltünk.

Egy évvel később ismét találkoztunk, amikor meglátogattam Pinát Wuppertal-ban, ahol 1973 óta dolgozott a társulatával.
 Különös, mert abban az évben készítettem az "Alice a nagyárosban" című filmemet, amit Wuppertalban forgattunk és amit nagyon fontos állomásnak tartok a pályámon. Természetesen akkor még nem tudtunk egymásról.

A második találkozás alkalmával Pina már egy kicsit beszédessebbnek bizonyult
és megjegyezte: "Legutóbb említettél egy filmet.
Ez érdekes ..."
 Mégiscsak hallott engem. (....)

Az évek alatt, Pina egyre inkább sürgetett. Megértettem, hogy miért: azért, mert az alkotásai törékenyek. A tánc egy nagyon múlandó médium. Csak akkor létezik, amikor előadják.
Nem lehet leírni, mint Shakespearet, és továbbadni egy másik társulatnak… Csak egy felállásban működik, egy bizonyos társulat táncosaival, és csak azzal az egy koreográfussal.
Pina minden évben létrehozott egy új darabot, amelyen hónapokig dolgozott, miközben úgy turnéztak, mint egy Rock 'n Roll banda, az egész bolygón. Hatalmas társulatot vezetett. Ez már önmagában hatalmas feladat.
Ráadásul Pina úgy érezte, hogy szükséges az egész testét a munka számára formában tartani. Így ő is játszott, rendszeresen gyakorolt, felújította régebbi előadásait. 30, majd 40 darabot alkotott. Igazi sziszifuszi munka volt repertoáron, szó szerint életben tartani őket. Ezért volt Pina annyira elszánt a filmmel kapcsolatban, úgy érezte, találnia kell egy másik nyelvet, egy olyan filmezési módot, amellyel megőrizheti az alkotásait. Őt ez motiválta az együttműködésünkben.

Az én motivációm végig ugyanaz maradt, mint a legelején:
 mindent meg akartam tudni arról, ahogy a világra, különösen ahogy a táncosaira tekintett. Tudni akartam, mi az, ami lehetővé tette számára, hogy végezze azt az egyedülálló, különleges munkát, amit őelőtte soha, senki nem végzett. Pina valóban forradalmasította a balettet, feje tetejére, vagy inkább a lábra állította a tánc világát. Őelőtte, a táncosok "előadónak" számítottak, akik egy
előre kitalált koreográfiát jártak. A táncosok magasan képzett sportolóknak, rendkívüli testeknek számítottak, akiket beszippantott a saját világuk. Pina visszaadta a táncot az emberiségnek. Az ő táncosai fiatalok és idősek voltak, gyakran túl öregek bármilyen másik tánchoz, nemhogy a baletthez. Voltak köztük soványak és túl érzékiek, alacsonyak és túl magasak.  A világ minden tájáról érkeztek. Ők nem csak táncosok , de színészek is voltak.

Forrás és fordítás: Színház.hu, wimwenders.com

KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

Itt betekinthetnek abba, hogyan dolgozott Pina Bausch a táncosaival.

A Színház.hu-nak Julie Shanahan Pina Bausch táncosa is nyilatkozott, többek közt a filmezésről:

Mi jelentett számotokra a Pina című film elkészítése?

Julie Shanahan: Wim Wenders frissességet hozott, feladatot adott. Pina halála után hiányzott az a fajta erő, amellyel ő fellépett. A filmforgatás érdekes tapasztalatokat hozott, de alapvetően a saját dolgunkat csináltuk.

Milyen élmény volt látni magatokat a vásznon?

Julie Shanahan: Az mindig sokkoló! Szívesen néztem a kollégáimat. Mulatságos volt végigvonulni a vörös szőnyegen a berlini filmfesztiválon, nem nagyon szoktunk részt venni ilyen rendezvényeken. De azért jól szórakoztunk! Szörnyű lehet egy igazi filmsztár élete..!

Képtelenség abbahagyni - Julie Shanahannal találkoztunk

Interjúk | 2011. szeptember 6. kedd, 07:32

"Számomra a munka túlmutat a táncon és a színházon, az emberi természetről szól. Az előadásaink során valóban intim viszonyba kerülünk a nézőkkel, a szívükkel, a lelkükkel" - mondja Julie Shanahan táncos, ...»

Pina

"Tánc? Színház? Vagy egyszerűen az élet maga? Szerelem. Szabadság. Küzdelem. Vágyakozás. Öröm. Kétségbeesés. Egyesülés. Szépség. Erő." Egy film Pina Bauschnak Wim Wenders rendezésében, ami a Berlini ...»