Gyönyörű magány - Beszélgetés Hegedűs D. Gézával

A Vígszínház november 25-én mutatja be a  Albert Camus A pestis című regényéből készült monodrámát Hegedűs D. Géza főszereplésével a Házi Színpadon. A színész erről mesélt.

Hogyan találkoztál az anyaggal, mi fogott meg téged ebben a történetben?

Hegedűs D. Géza: Az életünkben vannak fontos szerzők, akikkel ha megfelelő pillanatban találkozunk, akkor szinte észrevétlenül segítenek, hogy megértsük a világot. Egyes szerzőkbe, történetekbe beleszeretünk, aztán esetleg tovább is lépünk, mert úgy érezzük, hogy a kíváncsiságunk már másfelé fordult; hogy abban az életszakaszunkban már másfajta élményekre van szükségünk. Én főiskolás koromban olvastam Camus regényeit – akkortájt jelent meg az összkiadás –, azóta eltelt 30 év, és arra döbbentem, rá, hogy a fiatalkori lelkesedésem, rajongásom semmit sem csökkent iránta, sőt! Camus ugyanolyan sugárzó és élő, mint 30 éve, egyáltalán nem kopott meg, s az, amit ő tud az emberről, amit a világból képes megragadni, az olyan erőteljes és univerzális sűrítmény, mintha a művei manapság születtek volna. Nagyon fontos és termékeny időszak volt az életemben, amikor Márton László, a Párizsból hazatelepült író-gondolkodó a kezembe adta Francis Huster A pestisből írt monodráma-változatát. Megkérdezte, nem lenne-e kedvem eljátszani ezt az egyszereplős darabot – mégpedig úgy, hogy a Francia Intézet is érdeklődik iránta, és szeretnék, ha egyetemisták előtt is előadnám, aztán egy filozófus segítségével beszélgetnénk a műről. Én örömmel igent mondtam, és az ötlettel megkerestem Dömötör András fiatal rendező-kollégámat, akivel régóta jól ismertük egymást.

Ha nem tévedek, Andrással először az E. T., vagyis Az ember tragédiája kapcsán találkoztatok…

Hegedűs D. Géza: Így van, a rendezéseit már ismertem, de először két évvel ezelőtt dolgoztunk együtt, amikor András felkért, hogy vegyek részt egy különleges Az ember tragédiája-előadásban, ahol öt szereplővel vinnénk színpadra a Tragédiát. Remek előadás született, az E. T., és a csapat olyan klasszul összekovácsolódott, hogy el is neveztük magunkat Szakkörnek. Tényleg olyan volt, mint egy igazi műhelymunka, mint egy jó hangulatú szakkör, ahol én ugyanúgy diáknak számítottam, mint a négy partnerem, pedig ők a tanítványaim voltak a Főiskolán. Aztán két előadás erejéig be kellett ugranom a Homburg hercegébe az Örkény Színházban, amit ugyancsak Dömötör András rendezett. Tehát ez a két korábbi közös munka felébresztette a kíváncsiságot egymás gondolkodásmódja iránt, s azt hiszem, mondhatom: barátok is lettünk. Ez után kerestem meg Andrást A pestis ötletével.

A pestis még a monodrámák között is speciális. Nemcsak, hogy egyedül vagy a színpadon, hanem egyszerre több karaktert kell megformálnod…

Hegedűs D. Géza: Bizony, ebben a darabban több szólamban hangzanak fel emberi vallomások, illetve jelennek meg magatartásformák, világszemléletek. De az a szép Camus művészetében, hogy hátra is tud lépni, vissza is tudja vonni magát, vagyis a mindenható alkotót, és nem minősíti a különböző életfilozófiákat, megnyilatkozásokat, hanem a nézőt provokálja magába nézésre, önmagával való szembesülésre. Úgy mondanám: Camus nem foszt meg senkit a maga igazságától. Persze a szerző nem vonul teljesen háttérbe, azt azért érzékelteti, hogy kikkel érez együtt: mindig a kitaszítottakkal, legyőzöttekkel, áldozatokkal. Egyébként azt hiszem, ezt minden normálisan gondolkodó ember – ha végigéli az életét – így gondolja. Elképesztően gazdag anyag ez: egyszerre fájdalmas és szépséges; bővérű, ösztönös, humoros, ugyanakkor döbbenetesen, de nem hivalkodóan bölcs és elmélyült. És folyamatosan mélyít, fejleszt, tanít engem is.

Mit tanít ma Hegedűs D. Gézának ez a történet?

Hegedűs D. Géza: Hogy emberként és gondolkodó emberként újra és újra föl kell tenni magunknak az alapvető kérdéseket: kik vagyunk, hol vagyunk, miért élünk, és miért úgy élünk, ahogy. Aztán azt a gondolatot is elmélyítette bennem, hogy véghelyzetekben ismerszik meg az emberi minőség; akkor, amikor választás elé állítják az embert. És hogy az emberben még mindig több a csodálatos, mint a megvetendő.

Szakmailag pedig arra tanít, hogy egy vadonatúj helyzetben is meg kell állnom a helyem. Mert így, egyes egyedül még sosem voltam színpadon! Furcsa, állati nehéz, ugyanakkor csodálatos helyzet: egy másfél órás, hatalmas anyag; és nincs más, csak én, a fantáziám, az agyam, a húsom, az idegrendszerem. Egészen különleges figyelmet és koncentrációt igényel. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy a felkészülés alatt muszáj volt növesztenem egy afféle „harmadik szemet”, amivel kívülről is rá tudok tekinteni magamra, illetve a színpadi történésekre. Például, hogy hibátlanul tudjam, mettől meddig tart a jelenet, miként tudok átlendülni egyik karakterből a másikba. Látod, az interjú előtt például épp azt írtam össze – mégpedig nagyon praktikusan! –, hogy hogyan is jönnek egymás után a jelenetek. Mintha vágnék: április 17, Dr Rieux lakása, jelen: beszélő, snitt; másnap, április 18, a prefektusi hivatalban, beszélő, snitt; április 19, a templomban, prédikál a pap stb. Nem könnyű az összes dátumot, helyszíneket észben tartani. Komolyan próbára tesz.

Viszont ahhoz, hogy én ebben a „gyönyörű magányban” hiteles tudjak lenni, nagyon kellenek az alkotótársak. Dömötör András mellett Márkos Albert zeneszerző és csellóművész, aki olyan zenét álmodott az előadáshoz, ami nem csupán kísér, színez, átköt, hanem a történet és a színpadi világ egyenrangú, szerves része. Albert plasztikus zenéje nélkülözhetetlen társam a színpadon, és a nézőnek is sokat segít majd az általam megformált alakok megismerésében, megértésében. Ez a színpadi „magány” a kollégák segítségével válik társasággá, egyedül-létből igazi közösséggé.

Szerző: Deres Péter / Vígszínház

Kapcsolódó anyag:

A pestis - Hegedűs D. Géza tucatnyi szerepben

A Nobel-díjas Albert Camus a világ szinte valamennyi nyelvén megjelent regényének monodráma változatában egyetlen színész tucatnyi alak sorsát játssza el a pestis sújtotta Oránból. A több mint négyszáz előadást megélt párizsi bemutató után a darab magyar változatát Hegedűs D. Géza adja elő.