"Nem lehet betelni vele" - Bohémélet a miskolci színházban

A Miskolci Nemzeti Színház operabemutatót tartott pénteken Puccini Bohémélet című művéből, melyről sokan állítják: könnyedségében rejlik népszerűsége. Csáth Géza író és Selmeczi György karmester, zenetudós válaszát is megtaláltuk a kérdésre, mitől is élvezetes Puccini zenéje.

Puccini-operát utoljára 2008-ban mutatott be a miskolci teátrum. Az akkori Pillangókisasszony rendezője Majoros István volt, most a Bohéméletet Halasi Imre állítja színpadra a főbb szerepekben Horváth Istvánnal, Balczó Péterrel, Kovács Barnával, Sáfár Orsolyával, Balog Tímeával, Geiger Lajossal, Fülep Mátéval, Kolozsi Balázzsal, Gradsach Zoltánnal, Gábor Gézával, Molnár Zsolttal, Miksch Adriennel, Eperjesi Erikával.

Darabtörténet

A Bohémélet Giacomo Puccini (és a világ) egyik legnépszerűbb és a Pillangókisasszony után a leggyakrabban játszott operája. A librettó – Puccini jó érzékét mutatva – Henri Murger párizsi bohémekről szóló korabeli bestsellere nyomán készült. Az Arturo Toscanini vezényelte 1896-os ősbemutató óta töretlen a mű sikere, nincs a világon operaház, ahol ne mutatták volna be a közönség legnagyobb örömére. A fiatal párizsi művészek bohém élete sajnos nem tarthat örökké: egyikük szerelme gyógyíthatatlan beteg lesz. A férfi nem hajlandó dolgozni és gondját viselni, inkább az utcára küldi. Az elkergetett lány utolsó erejével visszatér meghalni szívtelen párjához...

Balczó Péter Rodolfo és Balog Tímea Mimi szerepében

"Nem lehet betelni vele" - Az alkotók vallanak a darabról:

Csáth Géza: Puccini

(…) egy új művészetről kell beszélni, amely a muzsika, a szó és színpad eszközeivel akar hatni a komplikált élvezeteket óhajtó differenciált lelkű ember öntudatára. Ennek az új művészetnek föltalálója Wagner volt, de a hatás pszichológiai követelményeit, titkait teljesen csak Puccininak sikerült megfejteni. Ez a teljesség nem tökéletességet jelent. Csak azt, hogy Puccini valóban reátalált a zenedrámaírás legfőbb titkára, ami nálánál különb muzsikusoknak nem sikerült. Ennek a titoknak a kulcsa az a pszichológiai kérdés, hogy mennyit lehet adagolni a muzsikából, drámából és a színpadból, hogy zavartalan kielégülési érzések jöjjennek létre a néző-hallgatóban? Milyennek kell lennie ennek a muzsikának konstrukcióban, hangszerelésben stb. stb.? (…)

Pucciniból is ki lehet ábrándulni. Sőt ki kell ábrándulni, mert a kiábrándulások: a bölcsesség útjának mérföldjelző kövei. De azoknak a majdnem testi élvezeteknek, amelyeket Puccinitól kaptunk, emléke bennünk marad. Mint az ifjúságnak misztikus álma, tele asszonyi testekkel, parfümökkel, csodás izgalmakkal, névtelen vágyakkal.

Mikor az Operában két év előtt a Pillangókisasszony premierjén az izgalomtól piros és tüzelő emberi arcokat és megzavarosodott szemeket néztem és a tekintetek szemérmetes szégyenkezésében a megindultság titkolózását figyeltem, valóban be kellett látnom, hogy a függöny előtt hajlongó "komédiás" nagyszerű és ritka művész. Ma a legnagyobbak közül való. És hogy holnap is nagy lesz, vagy holnapután - minek ezzel törődni. (Részletek a Nyugatban megjelent tanulmányból, 1908. 22. szám)

Balczó Péter Rodolfo, Gábor Géza Colline, Demeter Sándor Benoit, Kolozsi Balázs Schaunard és Fülep Máté Marcello szerepében

„Pucciniül igenis beszélünk”

A 20. század zenetörténeti szemlélete bizonyos értelemben megtagadta Puccinit, elvitatta a Tosca, a Bohémélet, a Turandot, a Pillangókisasszony szerzőjének érdemeit, de ma már egyre világosabban látjuk: Puccini az elmúlt évszázad zeneszerzője – mondja Selmeczi György zeneszerző, karmester, operarendező és a műfaj történetének kiváló ismerője.

(a dallamosság) – Puccini hirtelen és még életében lett népszerű, hihetetlen erővel lőtte be magát az operaházak repertoárjába. Azt a képet alakította ki önmagáról, hogy a nagy olasz operai korszaknak a folytatója, Verdi örököse – a közhelyek sorolhatók. S mindeközben nem vettük észre, hogy vele beköszöntött a 20. század, mert Puccini az, aki tulajdonképpen forradalmaktól, traumáktól mentesen, organikusan tudta átfordítani a 19. század zenei attitüdjét. Ezt mindenekelőtt a legendás Puccini-féle dallamosság jellemzi. Ez volt a világsiker alapja. Ám ezt a dallamosságot nem következménynek, hanem előzménynek érezzük a műveiben.

(akció és állapotrajz) – Könnyűkezű olasz módján Puccini eljutott a teljesen egybekomponált operáig. Végképp leszámolt azzal, hogy az opera szerkezete akciók és statikus állapotrajzok váltakoztatásából álljon. Nála az állapotrajz ugyanúgy része az akciónak, mint ahogy az akció minden esetben adalékul szolgál az állapotrajzhoz. Operáiban a slágerek teljes mértékben beilleszkednek a cselekmény folyamatába. Amit ma úgy hívunk, hogy zenedráma, az valóban jellemzi Puccinit, mert minden eszközzel rendelkezik ahhoz, hogy ne szoruljon magyarázó eszközökre, narrációra; amit a színpadon látunk, az valóban megtörténik.

Fülep MátéMarcello szerepében

(pucciniül beszélni) – A zenetörténet legrosszabb értelemben vett lineáris szemléletének az átka, hogy csak ritkán vagyunk képesek egy-egy zseniális alkotó helyét a zenetörténeti fejlődésben meghatározni. Puccinit egyszer s mindenkorra besoroltuk az utódok kategóriájába, pedig rendkívül sok minden következik belőle, sokkal több volt ő, mint az olasz opera nagy korszakának a lecsengetője. Csak egy példát vegyünk: a hollywoodi filmzene és általában a hangos filmnek a nagy korszaka szinte teljes egészében Puccini-patentek alapján született meg – tegyük hozzá, ő és a magyar operett-szerzők egyforma hatással voltak a filmzenére. Az alkalmazott zenében ma már nem beszélünk se verdiül, se mozartul, de pucciniül igenis beszélünk. A 20. és 21. századok fordulója bizonyos értelemben rápirított az avantgardokra, és visszatérésre, egy organikusabb, antropomorf zenei nyelv használatára kényszerítette a zeneszerzőket. Ezáltal egyre inkább felértékelődik az a zenei-nyelvi hagyomány, amelyet Puccini teremtett. (Lejegyezte: Kornya István (Színházi Esték, 2002, 42. szám))

BOHÉMÉLET