Tegnap kezdődött el a Desiré fesztivál Szabadkán. A kortárs színházi fesztivált harmadszorra rendezik meg a vajdasági városban és a nemzetközi program egyre több érdeklődőt vonz úgy Szerbiából, ahogy Magyarországról is.
Nagy József, aki a mai nap egyetlen fellépője, aki „Megnevezhetetlen” című darabját kétszer is előadja -- a reggeli sajtótájékoztatón azt mondta, hogy a fesztiválnak még fejlődnie kell ahhoz, hogy komoly renoméja legyen világszerte, de azt már most is ki lehet jelenteni, hogy a régió egyik legjelentősebbje a Desiré. Azt is bízvást lehet mondani, hogy Szabadka Desiré lázban ég. Városszerte „I love Desiré” kitűzős-pólós embereket látni, minden korosztályból.
Nagy Józsefék ma délutáni előadására alig lehetett bejutni, az esti előadás esetében sem lesz ez másként -- mostanra már az összes darabra nehéz jegyet szerezni. A társulatok rá is szolgáltak a nagy érdeklődésre, a tegnapi nap három előadása is mind teltházzal futott – sőt a lépcsőkön is nehéz volt helyet találni.
A fesztivál nyitó-előadása a kanadai Les Sages Fous társulat Orphan Circus-e volt. A rendező South Miller és a két előadó is elégedettek voltak, és azt ígérték legközelebb is jönnek, ha kapnak meghívást. A darab egy roncstelepen játszódik – a díszlet tökéletes atmoszférát teremt és minden egyes eleme kitűnően szolgálja a színészeket és bábjaikat is melyekkel .... teljesen eggyé válnak, bárhogyan változnak is. Az átváltozás az Orphan Circus legnagyobb attrakciója, a roncstelep-cirkusz bábjai és gazdáik folyamatosan változnak az előadás során – „Transformation” – ha elhangzik ez a varázsszó Sirena, a Madárember és a többiek képesek egyszerre rútak és vonzóak lenni, faarcuk vonásai, mintha együtt változnának a mestereikével. Ugyan a bábok igazából nem szoktak megváltozni, az Orphan Circus-ben mégis van ilyen, hiszen a darab tulajdonképpen egy álom – és az álmokban minden lehetséges. A rendező és az előadók is álomvilágként írták le a kis cirkusz előadását és valóban olyan érzése támadhat a nézőnek, ha eszébe jut egy-egy jelenet, hogy saját álmából idézett fel egy képet.
Min Tanaka és Shiho Ishihara
Min Tanaka és Shiho Ishihara előadására nehéz szavakat találni. Lajkó Félix zseniális zenei kísérete sem könnyíti meg a dolgát annak, aki meg akarja fogalmazni, hogy mit jelent megnézni a Duo Dance-t. A japán mester játékát nem írja le pontosan sem a tánc, sem a mozgásszínház fogalma – egyáltalán játéknak is csak azért nevezhetjük, mert a legmegrázóbb mozdulatsorokat is valóban játszi könnyedséggel adja elő a hatvanhat éves művész. Nem sokan lehettek a közönség (igen-igen tömött) soraiban, akik gyakran láttak ehhez fogható előadást, mégis a helyenként döbbenetesen lassú, mindvégig hatalmas koncentrációt igénylő produkció óriási sikert aratott. Lajkó Félix hegedűjátéka annak ellenére tökéletesen szervesült a japán művészek előadásával, hogy feltehetően nem sokszor próbáltak együtt – ha egyáltalán.
Fábián Gábor és Bodó Viktor
A Szputnyik társulat Kockavetője egészen másik műfajt képvisel, mint a szombati nap első két előadása. Ennek ellenére -- vagy épp ezért -- a darab fogadtatása semmivel sem maradt el az előzőektől. Noha sokan csak felirat segítségével értették a szöveget, nem volt olyan jelenet, olyan poén, amit ne kísért volna harsány nevetés. Ahogy Bodó Viktor rendezőtől megszokhattuk, a Kockavető végig egy óriási őrület, és úgy látszik ez felszabadítólag hatott a közönség azon tagjaira, akik a másik két előadást is látták. Luke Reinhardt pszichiáter egy különleges módszert dolgoz ki, ami abból áll, hogy az életében előforduló döntéseket egy dobókocka segítségével hozza meg és ezáltal az élete természetszerűleg, teljesen esetlegessé és kaotikussá válik. Szerencse, hogy ha valaki esetleg a Desiré fesztivál programjából szeretne hasonló módszerrel választani sokkal kisebb az esélye, hogy rosszul jár – sőt az eddigi tapasztalat alapján, Szabadkán most nem lehet rosszat dobni.
fotók: Molnár Edvárd
Szerző: BARNA MIKLÓS / Színház.hu