Elhunyt Kemény Henrik

87 éves korában elhunyt a Kossuth-díjas Kemény Henrik.

Kemény Henrik már 2005-ös Kossuth-díja átvételekor is gyengélkedett, majd három évvel később vonult vissza a színpadtól. Családja három generáción át őrizte a mutatványos bábozás hagyományát, de Kemény Henrik két fia már nem folytatta a sort.

A dinasztiát Korngut Salamon 1897-es bábos engedélyéig vezetik vissza, ő alkotta meg, s faragta ki az első Vitéz Lászlót. Aztán idősebb Kemény Henrik következett, ő vitte tovább a vásári bódét annak hőseivel először a Hűvösvölgybe, majd amikor a Népligetben kezdett kialakulni a Mutatványos tér, áttette oda a székhelyét.

Az első fellépésekről:

"...tízéves lehettem, amikor a papa bábszínpadra átírta Mark Twain Koldus és Királyfiját. Szép hátteret, díszletet készített hozzá. Úgy tanultam a kettős szerepet, hogy a szöveget bevittem az iskolába, betettem valamelyik könyvbe, füzetbe, és azt memorizáltam. Amikor kérdezett tőlem valamit a tanító, azt sem tudtam, hol vagyok. Egyszer fölém hajolt, rám rivallt, és megkérdezte, “hát te mit csinálsz, piff-puff regényt olvasol?" Hiába mondtam, hogy ezt nekem meg kell tanulnom, meg sem hallgatott, elvette a szövegemet. Kértem, hogy “de tessék nekem visszaadni, este próbánk lesz", azt mondta, “nem érdekel, küld be apádat, majd odaadom neki, meg ne lássam, hogy még egyszer ilyesmit olvasol, tanulás helyett." Másnap bement a papa, és megkérdezte, “mondja tanító úr, megnézte egyáltalán, hogy a fiam mit olvas? Ne haragudjon, de az én fiamnak már dolgozni kell. És ez itt a Koldus és Királyfiból a szerepének egy részlete." A tanító visszaadta a szöveget, és karácsonykor megtartottuk a bemutatót a népligeti nagyvendéglőben. Olyan cikkek jelentek meg az előadásról, hogy csuda. Súgó nélkül, másfél órás előadásban játszottam a kettős szerepet. Nehézség volt még az is, hogy a papa méretére készült a paraván, ő ugye nem hajolhatott le. Nekem kicsi sámlikat készített, közte pedig olyan utcácskák voltak, amelyekben ő járt. Azt is meg kellett tanulnom, hogyan lépek az egyik sámliról a másikra. Örültünk a sikernek, de amikor megkaptam a bizonyítványt, nem mertem haza vinni. Sírva mondtam a papának, hogy megbuktam. Azt válaszolta, ne törődjek vele, majd bepótolom. .."

A korról:

„Nehezebben megy már a játék. Nem olyan az egészségem, mint fiatalon, az egyik gyógyszer mellékhatásaként zsibbad a kezem. 83 évesen nem bírok már annyit, mint korábban, de amíg élek, játszani akarok. Amikor elkezdek bábozni, eltelik pár perc, és megszűnik minden bajom, elfeledkezek magamról, és csak az számít, hogy a közönség jól szórakozzon. Sok előadás után nem is a gyerekek, hanem a szüleik jönnek oda hozzám, hogy megköszönjék az előadást. A felnőttek is szeretik a mesét, mert az segít elfelejteni minden bajt, és újra gyerek lehet kicsit az ember. Én szerencsés vagyok, mert az egész életem a mesékről szól, és ez már nem is fog megváltozni.”

Folytatás a teol.hu-n.