Két "Bohémélet"

A "Bohémélet" két előadása Miskolcon.

November 25-én mutatta be a Miskolci Nemzeti Színház Puccini Bohémélet című operáját, magyar nyelven (Radó Antal klasszikus fordításában).

A produkciót kettős szereposztásban játsszák, két karmesterrel (a színház honlapja szerint a későbbiekben egyes szerepeknél harmadik énekes is lesz).
Üdvözlendő, hogy a miskolci Bohémélet-előadásokban elsősorban pályájuk elején álló, tehetséges fiatalok mutathatják meg magukat. Annak persze, hogy nem elsősorban sztárokat vonultat fel a színház, nyilván anyagi okai is vannak, de azáltal, hogy több fiatal énekes is lehetőséget kap arra, hogy az operairodalom egyik legnépszerűbb művében hívja fel magára a figyelmet, a színház a szükségből erényt kovácsol, és ennek örülnünk kell.
(Jelen írásban a november 25-i premierről és a másnapi előadásról számolunk be. A fotók viszont a próbákon készültek, és ezeken az énekesek többnyire más felállásban láthatóak, mint a két előadáson.)

Balog Tímea, Balczó Péter, Kolozsi Balázs, Gábor Géza és Fülep Máté (fotó: Vajda János)

A már említett anyagi nehézségek persze rányomták valamelyest a bélyegüket a rendezés (rendező: Halasi Imre), a díszletek (díszlettervező: Menczel Róbert) és a jelmezek (jelmeztervező: Laczó Henriett) minőségére is. Éppen ezért óvatosan szeretném megfogalmazni az ezekkel kapcsolatos kritikámat, rögtön hozzátéve, hogy a körülményekhez képest sem a rendezéssel, sem pedig a színpadképpel nem volt különösebb baj. A darab persze ilyen téren is szerencsés választás, hiszen nem a Turandot vagy a Don Carlos színpompás jeleneteit kellett a színpadra varázsolni, hanem a bohémek padlásszobáját és a kis párizsi kávézót. Néhány apróságot azért megemlítenék, olyanokat, amik a szűkös anyagi helyzet mellett is kiküszöbölhetőek lettek volna.

Nem világos például, hogy miért kell a szegényes kis padlásszobában egy több méter hosszú (a teljes színpadon átívelő) asztalnak állnia, amely inkább tárgyalóasztalra vagy egy kirakodóvásár pultjára emlékeztetett (ráadásul az első felvonás záróképénél az asztal fel is emelkedett a magasba, nem tudom, miért...).

Fülep Máté, Gradsach Zoltán, Horváth István és Molnár Zsolt (fotó: Bócsi Krisztián)

A hóesés elég idétlenre sikeredett, túl hirtelen jött, az énekeseket is megzavarta, és illett volna a harmadik felvonás után egy gyors söprögetés is (a hó ugyanis a negyedik felvonásban is ott maradt a padlásszoba padlóján, pedig ennyire azért ott sincs hideg).

A háttérként vetített városképet kevésbé éreztem szerencsés választásnak, inkább egy nyári naplementére emlékeztetett (hófoltok ide vagy oda), mint a téli Párizsra.

A függöny villámgyors összehúzása nem mindig jó, a lassúbb, líraibb finálék esetében néha furcsán hat; jó lenne ezt is megoldani.

Nagyjából ennyi azonban a negatívum, összességében mind a szereplők mozgatása, mind a jelmezek és a díszlet vállalható lenne bármely Bohémélet-előadáson. Ügyes megoldás volt a kinti jeleneteknél a háttérben alkalmazott többszörös égősor is, amely a "boulevard"-t volt hivatott érzékeltetni. Igaz, az íly módon igen mélyen húzódó színpadi térnek is megvan a hátulütője: a közönségtől és a zenekartól messzebb lévő énekesek hangja könnyebben "elvész". Jó példa volt erre a második felvonás fináléja, amely így vesztett hatásosságából (Mimínek és a vele együtt kissé háttérben lévő többi szereplőnek érdemes lett volna a felvonás fináléjára előrejönnie a színpad elejére).

Mimí szerepében először Sáfár Orsolya mutatkozott be. Ígéretes debütálás volt, a fiatal énekesnőből idővel kiváló Puccini-énekes válhat. Sáfár Orsolya eddig többnyire kis szerepekben lépett csak fel (bár évekkel ezelőtt Oscart is énekelte már a Magyar Állami Operaház Álarcosbál-előadásán). Korábbi szerepei alapján kifejezetten lírai szopránt vártam, az énekesnő azonban szerintem inkább az ún. spinto fach-ba tartozik, és a hangja nyilván tovább fog még erősödni. Kissé megilletődötten kezdett (igaz, Mimí amúgy is megilletődik a belépőjekor...). Később egyre magabiztosabb lett, és jól megállta a helyét Mimí harmadik felvonásbeli, drámaibb hangvételű jeleneteiben is. Az énekesnő szép hangszín birtokosa, amely hang - apróbb egyenetlenségektől eltekintve - többnyire minden regiszterben jól érvényesül. Összességében egy jól kidolgozott hangi produkciót hallhattunk (nem mellesleg egy gyönyörű magas C-vel). Az alakítás, a színpadi játék hiteles volt, vonzó megjelenése Sáfár Orsolyát külsőleg ideális Mimívé teszi.

Sáfár Orsolya és Horváth István (fotó: Bócsi Krisztián)

Szintén bájos jelenség volt Balog Tímea, akinek személyében ugyancsak egy olyan énekes lépett színpadra, aki most debütált a szerepben - sőt, ha jól tudom, most debütált operaénekesként, mivel eddig operett és musical szerepekben jeleskedett. Világosabb színű szopránja igazi lírai szoprán, de a hang átjött a sűrűbb zenekari részeknél is. Színpadi felkészültsége is megfelelőnek tűnt (bár az első felvonásban kissé túljátszotta a "szendét"). Kezdésnek nem sikerült rosszul ez a bemutatkozás, bár szerintem a közeljövőben - egyelőre legalábbis - inkább Mimíénél könnyebb, lírai szerepekben kellene fellépnie.

Horváth István neve nyilván ismerősen cseng az operakedvelő közönség számára. Másfél évvel ezelőtti fellépését Rossini Ory grófjának címszerepében (Miklósa Erika partnereként) nem győztem dicsérni, de láthattuk őt az Operaház színpadán is a Don Pasquale tenor főszerepében, vagy a Kocsis Zoltán vezényelte Dapnhé előadásán a Miskolci Operafesztiválon és a Művészetek Palotájában. Horváth István igazi területe Rossini, Donizetti és Bellini világa, ebben ő olyat tud, amit ma Magyarországon talán senki más. Éppen ezért tartottam mostani fellépésétől, hiszen Rodolfo egészen másfajta énekest kíván. (Hozzáteszem: érthető, ha egy tenorista ezen a terepen is ki akarja próbálni magát, hiszen itthon ölbe tett kézzel kellene várnia, mire egy Puritánokat vagy egy újabb Ory grófját elénekelhetne...) Becsületére legyen mondva, igen jól helytállt, köszönhetően tehetségének, kulturált és szenvedélyes előadásmódjának, biztos énektudásának. A legkevésbé persze a drámaibb hangvételű harmadik felvonásban volt meggyőző, de ezt is megoldotta, míg a líraibb részekben számos remek pillanata volt, könnyed magasságait pedig ezúttal is megcsodálhattuk. Összességében kellemes csalódás volt számomra. (Hozzáteszem: bár a tenorista hangja a miskolci színházban jól érvényesült, nem tartom valószínűnek - legalábbis egyelőre, hiszen fiatal még - hogy Puccini sűrű zenekari hangzását az Operaházban is át tudná énekelni.)

Balczó Péter és Balog Tímea (fotó: Bócsi Krisztián)

Fiatal kora ellenére Balczó Péter neve is jól ismert már, a tavalyi évben a Traviatában nyújtott alakításával (Alfredo) egyik nyertese lett az Armel Operaverseny és Fesztiválnak, mely szerepet azt követően még számos alkalommal énekelt nagy sikerrel Szegeden. Májusban pedig alkalmam volt látni őt Mariborban, Gounod Rómeó és Júliájának hangpróbáló tenor főszerepében, ahol remek alakítást nyújtott. Meggyőződésem, hogy a romantikus olasz és francia repertoár spinto szerepeiben éveken belül egyik vezető tenoristánkká nőheti ki magát, most sem okozott csalódást. Különösen a harmadik és a negyedik felvonásban tetszett, bár az elsőben is meggyőző volt. Áriája sem sikerült rosszul, de nem ekkor volt a legjobb. (Csalóka ez a behízelgően dallamdús, népszerű tenor ária: magam világviszonylatban is csak nagyon ritkán hallottam még igazán jól előadni, nyilván nem véletlenül.) Színészi alakítása is hiteles volt, a fináléban egyenesen megrázó. Érdekesség, hogy Balczó Péter mindössze néhány hete debütált ebben a szerepben a Kolozsvári Magyar Operában, ahol azonban olaszul énekelte a szerepet.

Marcello szerepét az első este Geiger Lajos alakította. Összességében ő sem okozott csalódást, de vele kapcsolatban is megjegyzem, hogy hangja elsősorban egy kis színházban érvényesülhetett. A harmadik felvonás az énekes részéről egy igazán átütő, nagy volumennel rendelkező olasz bariton hangot kíván, és ennek a követelménynek viszont Geiger Lajos már ebben a színházban sem felelt meg maradéktalanul. (Szintén felemás volt a benyomásom, és hasonlókat írtam az énekes korábbi Bajazzók-beli produkciójáról, amelyben Toniót alakította.) Nem mondhatom tehát, hogy egy igazán "fajsúlyos" Marcellót hallottunk, de Geiger Lajos tehetséges énekes, akinek produkciója így is jó színvonalúnak volt, és ez igaz a szerepformálására, a színészi játékára is.

Balczó Péter, Molnár Zsolt, Kolozsi Balázs, Geiger Lajos és Molnár Erik (fotó: Bócsi Krisztián)

Némiképp hasonló volt a véleményem a másik Marcellóról, Fülep Mátéról is. Kulturált, pontos éneklés, felszabadult, hiteles játék jellemezte, amellyel egyértelműen pozitív benyomást keltett. A hang volumene még nem elég egy igazán jó Marcello-alakításhoz, de tekintettel arra, hogy egy mindössze 25 éves baritonistáról van szó, még sokat fejlődhet. Mostani szereplése jövőbeli pályafutását illetően mindenképpen reményre ad okot .

Musetta szerepét első este Eperjesi Erika alakította. Színészileg és megjelenésében ideális Musetta volt. A hangi produkciót tekintve azonban ugyanazt tudom mondani, mint amit a januári Bajazzók kapcsán írtam róla, amelyben Neddát énekelte: nagyon szép pillanatok váltakoztak kevésbé meggyőző részekkel, és ez igaz volt az áriájára is. Technikailag magabiztos, a hang azonban olykor kissé nyers és kevéssé könnyed. De soha rosszabb Musettát.

Másnap Miksch Adriennt láthattuk a szerepben. Őt már tavalyi, miskolci Santuzzája (Parasztbecsület) kapcsán is dicsértem. Idén remek alakítást nyújtott a szegedi Armel Operaveseny és Fesztivál döntőjében (a Zandonai: Francesca da Rimini címszereplőjeként, valamint Dellaira A titkos ügynök című operájában, Winnie szerepében). Ezúttal is nagyon meggyőző volt, erőteljes színpadi jelenlét, szuggesztív előadásmód jellemezte. Mindkét előadást összevetve is ő nyújtotta a legszínesebb alakítást (gesztikulációja, mimikája, mozgása is minden részletében kidolgozott). Hangilag is imponáló volt, legfeljebb csak a felső regiszter néhány túlforszírozott hangja tetszett kevésbé (hozzáteszem, ennyire erőteljes, már-már agresszív Musetta-áriát talán még nem is hallottam, de valahogy ez is jól állt neki.) Jó lenne minél hamarabb Mimíként is látni és ideje lenne, hogy a Magyar Állami Operaház is felfigyeljen rá.

Fülep Máté, Miksch Adrienn, Horváth István és Sáfár Orsolya (fotó: Bócsi Krisztián)

Bizonyos értelemben kilógott a sorból a Colline-t alakító basszista, Gábor Géza, hiszen az ő esetében egy olyan énekesről van szó, aki Ochs báró (A rózsalovag), Rocco (Fidelio), Procida (A szicíliai vecsernye) és Oroveso (Norma) szerepét is énekelte már a Magyar Állami Operaház színpadán (idén az Arabellában láthatjuk majd ugyanott), és aki ma már hazánk vezető basszistái közé tartozik. Colline, a filozófus szólama természetesen semmiféle gondot nem okozott neki, szépen zengő, "kormos" basszusával méltán aratott nagy sikert.

A második estén Colline-t Molnár Zsolt alakította. Nem rosszul, de nekem kisebb csalódást jelentett. Korábban egy versenyen hallottam már őt, és akkor meggyőzőbb volt számomra. Szép, meleg hang birtokosa, ezt megmutatta az áriában is, de túlságosan visszafogottnak találtam, mind színpadi jelenlétét, mind pedig a hangi produkciót tekintve. Egyébként inkább baritonnak gondolom (amennyiben rendelkezik a szükséges magasságokkal), mint basszusnak vagy basszbaritonnak.

A Schaunard kisebb szerepében fellépő Gradsach Zoltán jó benyomást keltett. Növendéki koncertek kapcsán már az Operaportálon is több alkalommal dicsérően szóltunk róla, amit most is csak megerősíteni tudok: igen karakteresen formálta meg Schaunard-t, remélem, hamarosan nagyobb szerepekben is láthatjuk majd.

A második estén Schaunard-ként fellépő Kolozsi Balázs korrektül elénekelte a szerepet, de teljesítménye a többiekhez képest halványabb volt.

Eperjesi Erika és Kincses Károly (fotó: Bócsi Krisztián)

Még néhány megjegyzés a két produkcióról általában. Az első felvonást ihletettebbnek éreztem az első estén. A második este előadása nehezebben bontakozott ki, de a harmadik-negyedik felvonásra egyértelműen feljavult. A négy bohém összeszokottabbnak tűnt az első előadáson. Mindezt persze nagyban befolyásolhatta a karmester és a zenekar produkciója is, amely igencsak eltérő színvonalú volt a két estén.

A premieren, Váradi Katalin vezényletével jó teljesítményt nyújtott a zenekar, olykor remek pillanatokkal. Túl sok fantázia talán nem volt a játékukban, de egy igen tisztes zenekari produkciót hallhattunk, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy - mint megtudtam - a zenekar átlagéletkora mindössze 35 év. Váradi Katalin egyértelműen jobban összefogta a zenekart, mint a második estén dirigáló Philippe De Chalendar. Ezen az előadáson a zenekar szétesettebb volt és bár a hangzásuk javult a harmadik-negyedik felvonásra, még ekkor is bántóan sok hibával játszottak.

A kórus megfelelő színvonalú teljesítményt nyújtott.

Két izgalmas, bár nem mindig egyenletes színvonalú produkcióban volt részem, tehetséges fiatal szólistákkal, érdemes valamelyik előadást megnézni.

Csák Balázs

Giacomo Puccini:
Bohémélet
opera négy felvonásban, két részben

A szöveget Luigi Illica és Giuseppe Giacosa írták.

Fordította: Radó Antal

Szereplők:
Rodolfo - Horváth István, Balczó Péter
Mimí - Sáfár Orsolya, Balog Tímea

Marcello - Geiger Lajos, Fülep Máté

Schaunard - Gradsach Zoltán, Kolozsi Balázs
Colline - Gábor Géza, Molnár Zsolt

Musetta - Eperjesi Erika, Miksch Adrienn
Benoit - Molnár Erik, Demeter Sándor

Alcindoro - Kincses Károly, Szegedi Dezső
Parpignol - Hegedűs Richárd

Finánc őrmester - Irlanda Gergely

Közreműködik a Miskolci Nemzeti Színház kibővített zenekara és énekkara, gyerekkar

Díszlettervező: Menczel Róbert Jászai-díjas
Színpad mester: Farkas Gábor
Jelmeztervező: Laczó Henriett
Súgó: Horti Zsuzsanna, Reiter Krisztina
Ügyelő: Füsti Molnár Ágota
Zenei vezető: Váradi Katalin
Zenei munkatárs: Szakács Sára
Asszisztens: Radnai Erika
Korrepetitorok: Tóth Anikó, T. Tóth Mária, B. Csermely Zsuzsanna

Vezényel: Váradi Katalin, Philippe De Chalendar

Rendező: Halasi Imre