Szakonyi Károly: él a magyar dráma

Ha visszatekintek az eddigi életművemre és a barátaim életművére, azt mondom, nem kell szégyellnünk semmit. Sőt, amit akartunk, végül is el tudtuk mondani - mondja Szakonyi Károly író, akivel nyolcvanadik születésnapja és a Príma Primissima Díjra való jelölése alkalmából beszélgetett a Demokrata. Lapszemle.

Színházról és írásról

Írói pályáját novellákkal kezdte, a nagy színházi áttörést az jelentette, amikor 1963-ban a Nemzeti Színházban bemutatták az Életem, Zsóka című drámáját. “Mennyire járult hozzá a sikerhez és ahhoz, hogy végül is a színház mellett kötelezte el magát, hogy a főszerepet olyan színészek játszották, mint Domján Edit, Sinkovits Imre és Kállai Ferenc?” – kérdezte a lap Szakonyit. Az író szerint kétségtelenül sokat jelentett, hiszen a közönség mégiscsak a színészek révén ismer meg valamit. “A darab témája pedig megfogta az embereket, mert mindaz, amiről írtam, benne volt a levegőben. A forradalom leverése után mindenkinek döntenie kellett, hogy megalkuszik-e az úgynevezett konszolidált világgal vagy kitart az eszme mellett. Ezek a társadalmi döntések a privát életet is befolyásolták. A témából adódóan a bemutatóig vezető út nem volt zökkenőmentes, le akarták állítani a próbákat, de a Nemzetiben mindenki kiállt mellette. Végül rengetegszer játszották, s ez a magyar darabokra nem volt jellemző akkoriban” – fogalmazott az író, aki szerint az ötvenes években a magyar színházak nagyon sok sematikus darabot mutattak be. “A közönség ezért inkább operettekre járt, mígnem "56 után az emberek ráébredtek, hogy a darabok róluk szólnak és a valóságos életérzést tükrözik. De nem volt könnyű meggyőzni a színigazgatókat” – fejtette ki.

A magyar dráma helyzetéről és az Új Színházról

Arról, hogy valóban szüksége van-e ma Magyarországnak egy olyan színházra – az Új Színházra -, ahol kizárólag magyar szerzők darabjait mutatják be úgy vélekedett, annak ellenére, hogy kis ország vagyunk, nagyon sok jó dráma születik, melyeket többnyire be is mutatnak. “Az más kérdés, hogy a nagyszínpad helyzete valóban megváltozott. Egy diktatúrában a közönség amellett, hogy szórakozni járt a színházba, tudta, hogy a magyar darabokkal az író egy politika fölötti párbeszédet kezdeményez vele, vagyis a művészi hatás mellett mindig volt egy plusz politikai hatás is. Ez ma már nincs így, hiszen mindenki mindenhol azt mond, amit akar, nincs titok, amit súgnunk kéne egymásnak. Ezért a szórakoztatás lépett előtérbe, a musicalek elhódították a nagyszínpadokat. De ez világszerte így van. Még a hetvenes években járt nálunk Arthur Miller, aki már akkor azt mondta, hogy elvesztette azt a közönségét, ami a Salemi alatt még megvolt. Megváltozott időközben - a televíziónak köszönhetően - a közönség idegrendszere is, nem tűrik a hosszú darabokat. De a magyar dráma színpadon van, inkább az a kérdés, hogy eltalálja-e azt a mondanivalót, ami érdekli a közönséget. Sajnos, ez nem mindig sikerül, van olyan darab, amely csak néhány előadást ér meg. A Drámaírói Kerekasztal elnökeként mondhatom, hogy él a magyar dráma, tehetséges tagjainknak minden évben van két-három bemutatója” – nyilatkozta Szakonyi Károly.

Az író úgy látja, nehéz megragadni ezt a kort, mert nagyon szétmállik. “Azt kérdezik mindig, hogy miért nem írok szatírát? Mert szatírát írni csak egy nagy ellenféllel szemben érdekes. A világ most egy kicsit pitiánernek tűnik ehhez. Látunk elég szatírát a televíziós híradókban, a szenzáció mindennapos és elsilányult. Akkor még sok mindennek volt tétje” – teszi hozzá.

Szakonyi azt is elárulja, nemrégiben írt egy rövid jelenetet, ami hasonlít az Adáshiba témájához, csak a mobiltelefon van a középpontban. A lényege, hogy egy nő, mobillal a kezében, és egy férfi lép be a lakásba. “A nő folyamatosan telefonál, a férfi közben lassan levetkőzteti, megtörténik, aminek meg kell történnie, s a nő csak akkor fejezi be a beszélgetést. És azt kérdezi, vajon miért is ment fel a férfihoz? Szeretnék ebből kiindulva mégiscsak megírni egy szatírát” – mondja Szakonyi Károly.

A teljes interjút a Demokratában olvashatják.