We love Desiré! - Véget ért a fesztivál

Szombaton ért véget a harmadik szabadkai Desiré fesztivál. Adósok maradtunk az utolsó két napi beszámolóval – mentségünkre szóljon, hogy egy ennyire sűrű programról egyre nehezebb írni, ahogy telnek a fesztivál napjai. Most, hogy vége ráadásul össze is illene foglalni, hogy milyen is volt ez a Desiré. Mielőtt azonban sort kerítenénk erre, menjünk sorban!

A hatodik – utolsó előtti – napon három előadást láthatott a fesztivál közönsége. Pontosabban annak egy része, ugyanis a zágrábi, illetve szarajevói illetőségű Árnyékvetők (Bacači Sjenki) társulat Férfi/Női-Női/Férfi előadás sorozatának Férfi/Férfi című részét csak férfiak tekinthették meg, ahogy másnap a Női-Női részt természetesen csak nők – így arról nem is tudunk beszámolni, mert női tudósítónk sajnos nem volt a fesztiválon. A Férfi/Férfit Boris Bakal – nagy nevű horvát intermédia művész – rendezte. Az alternatív színházi sorozatnak egyébként van Férfi/Női – tehát férfiak által nőknek-, illetve Női/Férfi- azaz nők által férfiaknak előadott darabja is.

Az előadás teljes mértékben interaktív, a színészek furcsa monológjaik között igyekeznek a közönséget is szóra, jobban mondva vitázásra bírni. Ez hol sikerült, hol nem; annyit bizonyosan el lehet mondani, hogy ilyen eredeti előadást ritkán láthat az ember – legalábbis Magyarországon. Az előadó férfiak arra kényszerítik a néző férfiakat, hogy nézzenek szembe a férfi lét bizonyos alapvető problémáival – mindezt helyenként kifejezetten zavarbaejtően, másutt igazán humorosan teszik. Mivel az előadás improvizatív jellegű, a szerb-horvátul nem beszélő nézőknek tolmácsra volt szükségük – kétségkívül még hatásosabb lehet, ha a néző beszéli a nyelvet, így hát, akik esetleg már most tervezik, hogy leutaznak a 4. Desiré fesztiválra, gyorsan vegyenek délszláv nyelvleckéket!

A gyászoló család

A gyászoló család című szerb klasszikus esetében ez talán még fokozottabban igaz, vagyis ajánlatos – ugyanis Branislav Nušić egy olyan szerző, akinek a neve Szerbiában körülbelül úgy cseng, mint nálunk Molnár Ferencé – és lehet, hogy ahhoz, hogy ezt az előadást igazán értékelni tudjuk -- ha szerb-tudás, mi több szerbség nem is feltétlenül szükséges – a szerb kultúra alapos ismerete legalábbis erősen ajánlatos. Urbán András – Pintér Béla mellett a másik alkotó, akinek két műve is műsoron volt a Desirén – mindent megtett azért, hogy a darabot eredeti, a klasszikus formát egyszerre megőrző, közben azért értő módon felrúgó, modern köntösben vigye színpadra. A siker persze nem maradt el most sem. Azt hogy a szerb, vagy a magyar nézők tapsoltak-e jobban a végén -- nem tudhatjuk.

A prágai Teatr Novogo Fronta két darabbal is kivette a részét a fesztivál programjából. Dupla esélyük volt tehát a közönség meghódítására -- második előadásuknak ráadásul nem Min Tanakával kellett versenyeznie. A Dias de las nochesről nehéz nem szuperlatívuszokban írni, úgyhogy meg sem próbáljuk. Az előadás – csakúgy mint a csehek másik darabja – mindévégig elképesztő látványvilággal kényezteti a nézőket, emellett olyan tökéletesen elegyíti a bohócos hülyéskedést a brutális erejű drámával, hogy igazán egyedi, maradandó színházi élménnyel lettek gazdagabbak, akik látták.

Akik nem azok vegyenek buszjegyet Prágába, nem fogják megbánni. Helyenként kicsit Harold Pinter Étellift-jére emlékeztető alapszituációból humorral és tragédiával, bolondozással és sokkterápiával hozza ki a maximumot a ’Novogo Fronta – részünkről alig várjuk a viszontlátást, illetve az esetleges magyarországi vendégjátékot.

Novogo Fronta

A Desiré utolsó napját a szentpétervári Akhe Mérnöki színház indította – és a férfiak számára zárta is, hiszen a Női/Nőit nekik ki kellett hagyniuk. Az oroszok mindent megtettek, hogy az előadásuk után senkinek ne legyen hiányérzete – valószínűleg sikerült is, nem láttunk álruhában a régi-Kosztolányi felé osonó fiúkat. A bábozást, bohóckodást, performansz-művészetet mesterien kombináló pétervári páros helyzete nem volt könnyű. Azok számára ugyanis, akik az egész fesztiválon részt vettek, legalábbis nagy részén – így például a szinhaz.hu tudósítóinak is – valami olyat kellett mutatniuk a Desiré záróakkordjaként, ami méltó lezárása ennek a meghatározó élményekkel telis-teli csodálatos hétnek. Bízvást mondhatjuk, hogy sikerült nekik – a magunk részéről ilyet még nem láttunk. A Mr Carmen című előadás két művész párbaja -- Carmen és José mindent megtesznek azért, hogy ne a másik nyerje el a közönség tetszését. Időnként kifejezetten emberpróbáló kunsztokat hajtanak végre – teszik mindezt egy fantasztikus díszletben, melyet az előadás elején maguk építenek fel, hogy aztán a végére szinte teljesen lerombolják. Párharcuk véleményünk szerint döntetlenre végződik – annyi biztos, hogy a végén mindketten ugyanakkora sikert arattak.

Most aztán jöhet ama bizonyos összegzés, amit fentebb már beígértünk. Ígérjük rövid lesz. Nem kell ugyanis hosszan ragozni azt, ami egyértelmű. A harmadik szabadkai Desiré fesztiválról csupa boldog ember távozott, mégpedig nagyszerű, változatos, igazi színházi élmények birtokában. Egyik darabot sem kritizáltuk a három beszámoló során – nem is tisztünk és szerintünk nem is érdemes. Lehet, hogy voltak gyengébb darabok, lehet, hogy nem volt minden annyira tökéletes, amilyennek azon szerencsések számára tűnhetett, akik végignézték az egész Desirét. De mi értelme volna belekötni bármibe is, ha egyszer egy tökéletesen megszervezett, rendkívül hangulatos, végig – minden kétséget kizáróan – magas színvonalú, elképesztő fordulatszámon pörgő, mégis minden egyes napon változatos – két szóval magával ragadó színházi fesztiválról van szó. Minek is tagadnánk – WE LOVE DESIRÉ!

Szerző: Barna Miklós / Színház.hu