'A duónak kijár az apológia' - Az ÉS kommentárja Új Színház-ügyben

Nyerges András, az Élet és Irodalomban publikált, Színrebontás című cikkében Fajilag meghatározott visszafoglalás alcímmel kommentálja az Új Színház-ügyet.

Az ÉS cikkéből:

Mennyi félreértés okozója lett, hogy pályázatában a Dörner-Csurka-duó (talán szerénységből) nem tüntette fel, hogy igenis folytatott előtanulmányokat, mielőtt kialakította koncepcióját. Bár ezt nem deklarálták, minden megnyilatkozásukon tetten érhető, hogy szellemi muníciójuk honnan származik, és az is nyilvánvaló, hogy annak a színháznak és annak a műsortervnek, amely a szemük előtt lebegett, vannak históriai előzményei. A duónak kijár az apológia, hiszen a pályázat felületességét, összecsapottságát illető kritikák tévednek. Annak, hogy Dörner és Csurka megnyilatkozásaiban „példa nélkül álló" volna az ideológiai alapvetés, színházideáljuknak pedig ne volna előzménye, épp az ellenkezője igaz. A pályamű nem árult zsákbamacskát. S ha valaki nem jött rá, hogy milyen színházat készülnek csinálni, csak magára vethet, mert nem ismeri a hagyományt, melyből Csurkáék merítettek.
Az a dörneri helyzetkép például, amely kiverte a biztosítékot („a magyarság (...) megindítja a visszafoglalást a liberális, pesti vicchullám, pénzcsinálás és újabban a szórakoztató liberális állam sokszor a bordélyházak szintjére süllyedt csomópontjai ellen") már 1920. április 17. óta ismerős lehetne, hiszen a Nemzetgyűlés 28. ülésén Haller István kultuszminisztert szinte szó szerint ugyanezzel interpellálta dr. Avarffy Elek: „A szabadjára eresztett parazitizmus beletiport nemzeti nyelvünkbe, és mint egy rák, mint egy gonosz természetű, rosszindulatú daganat, infiltrálta egész kultúránkat, ráfeküdt szépirodalmunkra, színművészetünkre. Mint méltóztatnak tudni, a nemzetbontó szellem nem kímélte meg színházainkat sem. Színházaink az elnemzetietlenedés lejtős útjára tévedtek, a magyarságra nézve teljesen lerongyolódtak, a történelmi múlthoz való ragaszkodást, a nevelő és nemesítő hivatáshoz, a műveltséget terjesztő feladatához való hűségét a destrukció úgyszólván végleg kitörölte színházaink műsorából." A politikussá avanzsált nőgyógyász azonban (noha vadászhistóriák szerzője is lévén, azt hihetnénk, csak a színműirodalom helyzete foglalkoztatta), a színház, a színészek sorsáért is aggódott, tehát egy színházigazgatásra vállalkozó, politikailag azonos oldalon álló színművész joggal érezhette időszerűnek a szavait. Már csak azért is, mert a művésztársadalom már 1920-ban is kétosztatú volt, nem csak most az. „Megalakult a Keresztény Zene- és Színművészek Nemzeti Szövetsége. A Magyar Színház igazgatója egy színművészt a szerződés felbontásával fenyegetett meg, mert az a Szövetség tagja. Vannak ennek a színháznak olyan keresztény tagjai is, akik ennek a Szövetségnek a tagjait gúny tárgyává teszik. Ez olyan sérelmes állapot, amit egy pillanatig sem lehet tűrni. Arra vagyok bátor kérni a kultuszminiszter urat, méltóztassék odahatni, hogy a keresztény gondolat mindenek felett úrrá legyen, ha pedig az igazgató nem érez magában elég erőt és elszántságot, sürgősen adja át a helyét másnak!" Szóvá tette továbbá - a dörneri koncepciót megelőzve -, hogy „a nemzeti irodalom valutája az elnyomatás higanysúlya alatt valósággal a nulla alá szállott. Amint hullott az elnépszerűtlenített fajmagyar irodalom, azzal párhuzamosan esett a fajtunya magyar lélek és erkölcs ázsiója is". Ugyanígy ítélte meg a helyzetet Pekár Gyula folyóirata, a Magyar Múzsa is 1920-ban: „Az újságok nyomorult kritikusvakarcsai félméterre kinyújtott nyelvvel és köpködve csúfolták erénycsősznek azt a szerencsétlen magyart, aki a színpadon a természetellenes fajtalanságig entellektuelkedő betűrontókat meg merte róni!" Az a tény, hogy a Vígszínház 1920-ban Kisfaludy Károly Csalódásokját és Csiky Gergely Cifra nyomorúságát játssza, a Belvárosi ekkor mutatja be Szigligeti Rózsa című színművét, a Nemzetiben Herczeg Ferenctől A fekete lovas és a Bizánc megy, felújításként pedig Az ember tragédiája, a Csongor és Tünde, Avarffy Eleket nem tartotta vissza annak hirdetésétől, hogy „a történelmi múlthoz való ragaszkodást, a nevelő és nemesítő feladathoz való hűséget a destruk¬ció úgyszólván kitörölte színházaink műsorából". A magyar drámákat hiányoló Dörner, mint afféle poszt-Avarffy Elek, szintén fütyül rá, hogy hány magyar szerző szerepel a színházak műsorán, noha nyilván tud róluk, de úgy tűnik, ő és intendánsa számára magyarszámba csak az megy, aki a csurkai mérce szerint minősül annak.

FOLYTATÁS AZ ÉSBEN.