"A csárdáskirálynő mint olyan, nem létezik" - Alkotók a Mohácsi rendezésről

Bemutatták Székesfehérváron Mohácsi János rendezésében a Csárdáskirálynőt. A jól ismert operett főszerepeiben Radnay Csilla, Balla Eszter, Lábodi Ádám. Cikkünkben mindannyian mesélnek a darabról, amelybe bepillantást nyerhetnek. 

Mohácsi János, rendező:

„Valaha megrendeztem Kaposváron A csárdáskirálynőt. Négy-öt éve felmerült bennem, hogy még egyszer előveszem. Kapóra jött Konrád meghívása.

Be kell vallanom, hogy nagyon sokat öregedtem a kaposvári előadás óta, és nem feltétlen csak káromra. Most már jobban őszülök, mint akkor, de sokkal bonyolultabban tudok felállítani egy színpadi szituációt. Meg talán izgalmasabban, viccesebben és meghatóbban is. Jóval melegebb és szívhez szólóbb előadás lesz ez, mint régen volt, de az is lehet, hogy… cserébe jóval kiábrándultabb és megkeseredettebb is.

Még egy valamit tisztázni kell: A csárdáskirálynő mint olyan, nem létezik. Nincs belőle eredeti példány. Van egy 1916-os meg egy 1954-es változata, ezeket szokták orrba-szájba mixelni, kihagyni belőle, beleírni. Nem tudunk eredetihez nyúlni, mert nincs. Se jogilag, se semmiképp. Tehát ez egyfajta felhatalmazás arra, hogy az adott társulatban megvalósítható legjobb verziót állítsam színpadra." 

Lábodi Ádám és Balla Eszter 

Kerényi Gábor, karmester:

„Nézem a partitúrát, és halálkomolyan veszem Kálmán Imre bejegyzéseit. Minden egyes kis csillaggal ellátott partitúra alján tanulmányozom a megjegyzéseket, az összes lassítást és erősítést. Mindent. Nem azt másoljuk, amit a fővárosi operettszínház évtizedek óta csinál. Ha megnézzük, hogy Kálmán Imre mit írt a kottába, kiderül, hogy épp az ellenkezője annak, ami az egész ország fülében cseng. Ez az egyik fő problémám: kiverni a zenészek és énekesek füléből mindazt, ami beléjük ivódott. És semmi köze ahhoz, amit a Kálmán a kottába írt…”

Tóth Richárd, koreográfus:

„Nincs mézes-mázas glazúr, hanem itt bizony dúlnak a lelkek, és bonyolult emberi érzések, viszonyok alakulnak ki. Ennek látható jelei vannak a koreográfiában is. Nem csupán az történt, hogy énekeltek a színészek, én meg alátettem valami lépéseket, hogy minél attraktívabb, annál csodálatosabb legyen. Olyan ez, mint darab a darabban, történet a történetben. Nem aláfestő mozgás A csárdáskirálynő koreográfiája, hanem annak is megvan a maga története. Elindul egy pontból, fölfelé ível, csúcsa és vége van.”

Edvin Lippert-Weilersheim – Lábodi Ádám:

„Gyakran megkérdezik a színészektől, hogy van-e szerepálmuk. Hát nekem nincs. Honnan tudhatnám, hogy mivel fogok még találkozni? Hogy egy szerep engem épp milyen élethelyzetben ér, épp hogy érzem magam, hogyan alakul a magán- és a szakmai életem? Nagyon szeretnék tudni bánni a nőkkel, de még nem tudok, mint ahogy Edvin sem. Lehet, hogy 25 évesen még nem is kell tudnom. Ezért talált meg jókor ez a szerep. Tehát ha szerepálom, akkor ez most az. Ötödéves vagyok a Kaposvári Egyetem színművész szakán, az előadás rendezője, Mohácsi János az osztályfőnököm. A csárdáskirálynőt az ő szemszögéből ismertem meg: harmadévesen foglalkoztunk ezekkel a jelenetekkel. Az ő felfogásában ez nem egy klasszikus Csárdáskirálynő, ha egy picit továbbgondoljuk, talán nem is happy end a vége.”

Vereczkey Szilvia – Balla Eszter:

„A szerep… Az isteni! Egy szerepálom! Nem jó, ha ez kimarad egy színésznő életéből, főleg, ha a zenés darabokat is kedveli. Itt kötelező énekelni tudni. Szilvia az orfeum dívája, bámulatosak az 1920-as évek előtti kosztümök, a viselkedésrend, a magázódás… Csordultig vagyunk érzelmekkel. Mennyire vezérli Szilviát a szerelem? Tényleg eszét veszti, ha meglátja Edvint? Mennyire dacos és ellenálló? Szóval lenyűgöző szerep, főleg úgy, ahogyan ezt Mohácsi János elgondolta.”

Tóth Auguszta és Radnay Csilla

Vereczkey Szilvia – Radnay Csilla:

„Szeretek üresen érkezni egy olvasópróbára. Nem gyártok prekoncepciókat. Így a munkával együtt alakulok én is, egyszerre formálódik az egész előadás. Dolgoztam már Mohácsi Jánossal, nagyon szeretem az ő munkametódusát. Ehhez is az kell, hogy az ember a csapattal haladjon előre. Folyamatosan sokan vagyunk a színpadon, egymást építjük, és ezt én nagyon szeretem. Nem egy önmagában álló, kitalált figurát alakítgatunk, hanem egy emberek függvényében létező valakit, úgy, ahogy a többiekhez viszonyulunk, vagy ahogyan ők viszonyulnak hozzám, hozzánk, Eszterrel. Együtt alakulunk, együtt fejlődünk.”

A teljes interjúk a Vörösmarty Színház Rivalda című lapjában jelentek meg.