Misticismo mediterraneo - Pirandello a titokzatos

Egy kénbánya tulajdonos gyermekeként született, változatos szerelmi élete miatt kitagadták, első darabja botrányt kavart, mégis a Teatro di Roma igazgatója lett. Hetvenöt éve, 1936. december 10-én hunyt el Luigi Pirandello Nobel-díjas olasz drámaíró, a múlt század színház- és drámatörténetének egyik legnagyobb hatású alakja. Összeállításunkban izgalmas életére, munkásságára emlékezünk.

"... a művész kialakítja magában ezt a hajlékony és biztos ösztönt, ezt a végzetszerűséget, amely a vágytól hajtva a képhez a megfelelő mozdulatot rendeli; vagyis hogy olyannyira elsajátítja a művészet technikájának nyelvét, hogy teljes természetességgel beszéli azt, hát éppen ez az igazi művész legfőbb ismérve" . (Pirandello: Illusztrátorok, színészek és műfordítók című írásából, Lukács Margit fordítása )

Részlet egy interjúból, amely Pirandelloval készült

Egy kénbánya tulajdonos gyermeke

A szicíliai Agrigentóban született 1867. június 28-án. Jómódú kénbánya-tulajdonos és nagykereskedő apja őt is gazdasági pályára szánta, s csak a gyermek csökönyös tanulásvágya és kitartása miatt engedte végül, hogy bölcsészeti tanulmányokat folytasson. Pirandello Palermóban, Rómában, majd Bonnban járt egyetemre, itt is szerzett doktori címet 1891-ben. Ezután még egy évig olasz lektorként dolgozott az egyetemen, s verseket írt, amelyeket több kötetben meg is jelentetett.

Változatos szerelmi élete miatt kitagadták
A tudós költő, akire a pozitivizmus és Schopenhauer pesszimizmusa egyaránt hatott, korántsem volt komor és befelé forduló figura. Környezetét írói tevékenységénél jobban foglalkoztatta változatos szerelmi élete, Szülei kétszer is kitagadták, mert olyan nőt jegyzett el, akit ők nem kívántak menynek.
1892-ben visszatért Szicíliába, s megírta első, A kitaszított című regényét, amellyel egy csapásra ismert lett, legalábbis Szicíliában. Azért csak ott, mert műveit még hosszú évekig szicíliai dialektusban írta, azokat később le kellett fordítania irodalmi olaszra, hogy közérthetővé váljanak. 1894 januárjában megnősült, állítólag e házasság létrejötte volt a feltétele annak, hogy az ekkor már csak az irodalomnak élő Pirandello megkapja a családi vagyon jövedelméből reá eső részesedést és a rendszeres járadékot.

Egy földcsuszamlás tragédiája

A mind művészileg, mind érzelmileg teljes életnek 1897-ben egy földcsuszamlás vetett véget, amelynek következtében a kénbánya elpusztult, a vállalat tönkrement, a vagyon és az abból származó jövedelem elúszott. Pirandello eredendően labilis idegzetű feleségén kitört az elmebaj, az író azonban nem engedte, hogy elmegyógyintézetbe vigyék, és egészen 1919-ig otthon ápolta a nőt.
A betegség a későbbi drámaíró sikerének kulcsa lett, műveinek jellemábrázolása, az illúzió szükségességének és hiábavalóságának, a tudat állandó kettősségének színrevitele ebből a mintegy húsz évet felölelő időszakból eredt. Pirandello különböző irodalmi segédmunkákat vállalt, fordított, lektorált, novellákat, majd regényeket írt, amelyek közül talán a leghíresebb és legsikeresebb a Mattia Pascal két élete.

Erotikus darabja botrányt kavart
1916-ban drámaíróként is debütált, ekkor vitték színre Liolá című darabját, amelynek szókimondása, erotikája meglehetős botrányt kavart egyházi és világi körökben egyaránt. 1921-ben mutatták be máig leghíresebb darabját, a Hat szerep keres egy szerzőt címűt, majd 1922-ben a IV. Henriket, amelyek világsikere megváltoztatta az életét. Teatro d'Arte néven darabjai eljátszására színházat hozott létre, amellyel 1925-től kezdve bejárta Európát és Dél-Amerikát is. Nyomasztó anyagi gondjai megszűntek, s 1934-ben "a dráma és a színpadi művészet bátor és ötletes megújításáért" megkapta a Nobel-díjat is.

Sziklába falazták

Élete utolsó éveiben visszavonultan élt Rómában, 1936. december 10-én bekövetkezett haláláig. Végrendeletében kikötötte, hogy halála után ne legyen semmiféle nyilvános szertartás, csak "egy szerény halottaskocsi, lóval és kocsissal". Így is lett, és kívánságához híven Agrigentóban temették el, sziklába falazva azon a tanyán, ahol született.

Pirandello és múzsája

Pirandello élete végén szoros barátságot kötött (egyesek szerint szerelmi viszonyt folytatott) Olaszország akkori leghíresebb színésznőjével Marta Abbával. 1925-ben találkoztak Rómában, akkor az író közel 60 éves volt, és már megalapozta ismertségét, a Teatro di Romát igazgatta. A lány alig töltötte be a 25-öt, a közelmúltban végzett az Accademia dei Filodrammatici-n Milánóban, ahol Csehov "Sirályában" debütált. Miután Pirandello látta játszani, írt Martának, később meghívta színházába. Marta Pirandello több művét le is fordította angolra, és az író halála után (az író fia, Stefano Pirandello mellett) az egyik jogutódja is lett.

Pirandello 1926 és 1936 között 552 –összesen több, mint 1500 oldalt kitevő- levelet írt Marta Abbahoz, amelyek nem csak az iránta érzett szenvedélyről, hanem egész erkölcsi értékrendjének, közéleti, magánéleti szerepvállalásainak, a műalkotásról vallott eszméinek leghívebb dokumentumai. 1928-ban így fakad ki egyik Marta Abbahoz írott levelében: „El kell hagyni, el kell hagyni egy időre Olaszországot, és csak akkor visszatérni, ha senkire sem szorul rá az ember, vagyis, ha a maga ura. Itt folyton egymást tapossák, úgy a nyilvános, mint a magánéletben, csak nehogy valakinek sikerüljön elérnie valamit, ami után mind ácsingóznak. A politika mindenhová beszivárog. Gyalázkodás, rágalom, intrika – ilyen fegyverekkel él mindenki. Olaszországban ellehetetlenült az élet. El innen! El innení! Messzire! Messzire!”

Pirandello és a politika

"Pirandello az elfogadás és a tagadás példája. Eleinte hitt az olasz fasizmusban, a pártba is belépett. Bár darabjaiban nyoma sincs a fasiszta ideológiának, ő maga propagandaszempontból fontos volt Mussolininak. Ám Pirandello idővel felismerte a tévedését, és megírta A hegyek óriásait: műve a művészet és a totális rendszer viszonyának szimbolikus ábrázolása. Vagy az is nagyon érdekes, milyen bonyolult kapcsolata volt a francia értelmiségnek a megszállókkal.Simone de Beauvoir azt írta: soha olyan gondtalanul nem éltek, mint a háború idején, szórakoztak, színházba jártak és alkottak" - mondja Lengyel György.Színház és diktatúra a 20. században című tanulmánykötete kapcsán. Folytatás itt.

Pirandello a drámaíró - Antonio Widmar írásából:

Pirandello a szubjektív idealizmusnak a mestere, annak a filozófiának, amely szerint a világ a gondolat teremtménye. Drámái vontatott bevezetéssel kezdődnek, melyben rendszertelennek és kaotikusnak látszó ismétléseken keresztül lassan-lassan rájövünk a tulajdonképpeni cselekményre, míg eljutunk ahhoz a pillanathoz, amelyben Élet és Forma között, Arc és Álarc között kiéleződnek az ellentétek, hogy aztán egy elhamarkodott és hirtelen befejezett véggel lesüllyedjenek. Pirandello mindig ugyanarra a problémára nyit rá. Művészete fejlődik, de nem abban az értelemben, hogy új motívumokkal gazdagodnék, hanem avval, hogy mindinkább elmélyíti az uralkodó motívumot. Drámái filozófiai problémák színpad-matematikailag levezetve. Folytatás itt.

Kosztolányi Pirandelloról

(...)Pirandellónak szemére szokták lobbantani, hogy költészete túlontúl értelmi, agyi (cerebrális). Eszközeire nézve, külsőleg az is. De ki nem az, ki ma él? Egy mai pincér, fuvaros, paraszt is öntudatosabban figyeli titkos mozdulásait, mint hajdan egy középkori tudós. Hogy ennek kimondását vállalni merte, ebben az értelmi korban, mely annyira lenézi az értelmet, ahhoz őszinteség kellett, és nem kis bátorság.

 (...) Pirandellónál senki sem fejezte ki még világosabban a látszat és valóság rejtélyes rokonságát.

 Mert mély mivoltában, belül, misztikus. Gyökerei hazai televénybe nyúlnak. Az olasz nép nem olyan ésszerű, mint latin nővére, a francia. Giuseppe Rensi, a genovai gondolkozó, a L'irrazionale című kötetében mutatott rá erre. Azt írja, hogy népe sohasem tudta, mi a jó és rossz, természetétől fogva kétkedő volt, élvezte az életet, melyet ésszerűtlen folyamatnak tekintett, nem hódolt meg semmiféle elvnek és tanításnak, még a munkáról, becsületről való polgári előítéletnek sem, pusztán a szemlélődésben hitt, egy értelmi, pogány miszticizmusban, mely a dolgok viszonylagosságát tünteti föl. Pirandello lelküktől lelkezett fia őseinek. Titokzatos és derűs. Az a misticismo mediterraneo van benne, mely a megfoghatatlant éles körvonalakkal érzékelteti meg.
 Kísérletei nem is germánok. Nem az érzés kísértetei, hanem a gondolat kísértetei. Az ész vakító világosságában jelentkeznek, a dél verőfényében, rémületet és kacajt fakasztva, mint a latin isten, Pán.

Pirandello Talicska című novellájából:

"Az én tragédiám pedig a következő. Azt mondom, az én tragédiám, pedig ki tudja, még hány más emberé is!

Aki él, amikor él, nem látja önmagát: él… Ha valaki meg tudja látni a saját életét, az annak a jele, hogy már nem éli az életét, hanem csak elviseli, vonszolja maga után. Úgy vonszolja, mint egy holt tárgyat. Mert minden forma halál.

Ezt csak nagyon kevesen tudják: a legtöbben, majdnem mindenki, azért harcolnak, azért törik magukat, hogy, mint mondják, megállapodjanak, hogy egy bizonyos formát öltsenek, s ha ez megtörtént, azt hiszik, hogy meghódították az életüket, pedig ekkor kezdenek meghalni. Nem tudják, mert nem látják magukat; mert már nem tudják kitépni magukat abból a haldokló formából, amelyet magukra öltöttek; nem veszik észre, hogy halottak, hanem azt hiszik, hogy élnek. Csak az ismeri meg magát, akinek sikerül meglátnia a formát, amit ő adott magának vagy amit mások adtak neki, a szerencse, a véletlenek, a körülmények, amelyekbe beleszületett. De ha ezt a formát meg tudjuk látni, az annak a jele, hogy az életünk nincs már benne: mert ha benne volna, nem látnánk: csak átélnénk ezt a formát, de nem látnánk, és napról napra holtabbá válnánk benne, hiszen ez már maga a halál, és még csak nem is ismernénk. Csak azt tudjuk tehát meglátni és megismerni, ami már meghalt bennünk. Megismerni önmagunkat annyi, mint meghalni".

Forrás: Színház.hu, Nyugat, Kalligram, www.epa.oszk, MTI, www.i-italy.org, www.holni.org