Akutagawa Ryunosuke A vihar kapujában című elbeszélését Kuroszava azonos című filmje tette világszerte ismertté. Müller Péter színházi adaptációját bemutatója a Budapesti Kamaraszínházban, Csiszár Imre viszi színre.
A darabról:
Három ember egy romos szentélyben. Vihar és világégés elől menekülve, megidéznek egy történetet. A néző egy különös krimi közepébe csöppen, melyben mindhárom szereplő magát vallja gyilkosnak. Két dolog tudható csak biztosan: a Feleség megerőszakolása és a Férj halála. De mit mond a szemtanú? És hogyan hat ez arra a három emberre, akik a számukra ismert világ összeomlása közepette, hullahegyek tövében, egy ember megölését személyessé, ezért érdekessé teszik? Melyikük képes föladni az egóját, és elfogadni a váratlanul kapott feladatot, és ki ragad bele az egzisztencializmus csapdájába?
Részlet a szövegből:
"... végzetesen beleszorultunk a saját, szubjektív világunkba, s mindannyian másképp éljük meg a valóságot, [...] a "szerep" a "persona" rásült az arcunkra, kifelé élünk, s ettől tudatunkat nem valódi lényünk, hanem a szerep határozza meg. - mondja Müller Péter a darabról. Mert az ember képtelen megszabadulni önző énjének káprázatától... Én!... Én!... Én!... Mint karóhoz kötözött kutya, úgy forogtok a szó körül!" - mondja Müller Péter a darabban.
Müller Péter gondolataiból:
"Ebben a drámában a néma mozdulatoknak, megállított pillanatoknak s harcoknak éppolyan jelentősége van, mint a kimondott szavaknak. A szereplőknek szinte a megidézett helyzetnél is fontosabb, mit szólnak hozzájuk az emberek - mi a közönség véleménye róluk. Meg akarják hatni, nyerni őket, néha kihívóan ingerlők - egyszóval a dráma a nézőkkel is folyik. Ebben az értelemben ez a játék eltér az eredeti novelláktól s a belőlük készült filmtől is. Nem arról szól csupán, hogy végzetesen beleszorultunk saját, szubjektív világunkba, s mindannyian másképp éljük meg a valóságot, hanem arról, hogy a "szerep", a "persona" rásült az arcunkra, kifelé élünk, s ettől tudatunkat nem valódi lényünk, hanem szerepünk határozza meg".
"A vihar kapujában című színdarabot öt japán novellából és a saját életemből írtam. Számos olyan mondat van benne - most már sok évtized után látom -, melyeket a feleségemtől, anyámtól hallottam, vagy én mondtam valaha. A darab egy olyan rejtélyről szól, melyet mindannyian megélünk - mégsem tudunk róla. Ez pedig az, hogy oly mértékben vagyunk saját lelkünk mágikus önteremtésének rabjai, hogy nem létezik objektív igazság. Ezért van az, hogy nem ismerjük, nem is értjük egymást. Történelmünket minden évtizedben újra írjuk, mert hiába a sok megcáfolhatatlan dokumentum és írásos adat - képzeletünk, vágyaink és hitünk állandóan újra írja az egészet. És hiába olvasunk el egy regényt, mindenki önmagát olvassa benne; hogy mit gondolt az író valójában, soha nem tudható. Ma már a kvantumfizikáról is tudjuk, hogy jelenségei nem függetlenek a vizsgáló személy szubjektumától - vagyis még a természetről alkotott képünk is jórészt saját kivetítésünk eredménye. Nem is szólva a másik emberről. Ki tudja, mennyit vetítek belé, s mennyi valójában ő? S ő mennyit vetít belém, s mennyi vagyok ebből valójában én? És én mit hiszek magamról, s ki vagyok valójában én? Az öncsalás nem is itt van, hanem amikor azt hisszük, hogy nekünk van igazunk. Amikor valakiről vagy valamiről azt hisszük, hogy az tényleg úgy van, ahogy látni véljük. Nem úgy van. Erről a modern titokról a Kelet régóta tud. A keletiek azt mondják, a világ nem más, mint Isten (Brahman) káprázata - vagyis a teremtés pillanatában maga a Teremtő is boldogan ölelte magához Maját - saját álmából szőtt asszonyát, s innen kezdve minden lény káprázat-lény lett, eleven álom, varázsteremtmény, aki saját lényén és "szemüvegén" át nézi az egész világot.
A kérdés nem is ez. A kérdés az, hogy mi lesz az ilyen milliószemű, millióvágyú, millióakaratú világban a szeretettel? Mi lesz az emberi jósággal? Hogyan lesz mégis élet ebben az őrültekházában, ahol mindenki önmagát mondja, s saját rögeszméjének falai között él? Mi lesz az életünkkel így? Ennyit a darab elé, ami mellesleg a világ legérdekesebb s legigazabb krimije. Többet nem mondhatok róla. Nemcsak azért, mert titok, hanem azért is, mert úgyis mindenki azt látja majd benne, aki Ő. Mindenki magát látja - mindenben".
A VIHAR KAPUJÁBAN
író: Müller Péter
asszisztens, ügyelő: Lengyel Noémi
jelmez: Szakács Györgyi
mozgás: Kozma Attila
díszlet: Csiszár Imre
RENDEZŐ: CSISZÁR IMRE
Férj: Németh Kristóf
Feleség: Nagy Enikő
Rabló: Varga Zoltán
Koldus: Kocsó Gábor
Favágó: Dolmány Attila
Pap: Mesterházy Gyula
Csendőr: Sepa György
Zenész: Kamarás György
Bemutató: 2011. december 10.
Forrás: Budapesti Kamaraszínház, Miskolci Nemzeti Színház
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.