Nincsenek kinyújtott kezek - Interjú Hargitai Ivánnal

Hargitai Iván az évad elején szerződött az Új Színházba, ahol Závada Pál Jadviga párnája című művéből készült előadást rendezni tavasszal. Immár nem csak a szerző, de ő sem szeretné ha sor kerülne a bemutatóra. Ennek okairól, a színház helyzetéről és legutóbbi munkáiról beszélgettünk a rendezővel.

"A jó színházi produkció olyan, mint a gyónás. Ha a néző részt vesz benne, akkor önmagát is jobban megismeri, gazdagodik, és talán a saját problémái is átláthatóbbakká válnak. A színház tényleg templom – nem csak a szó patetikus értelmében. Évszázadokon át vasárnaponként elmentek az emberek a templomba, ahol legalább hetente egyszer hallottak arról is: mi az, hogy szeretet, megváltás, halál, erkölcs. Mára átalakult a világ, de ezekről a dolgokról ma is kellene, hogy halljanak az emberek. Többek közt ezt a szerepet kellene betöltenie a színháznak". (Hargitai Iván)

Hogy élted meg az az Új Színház körül zajló eseményeket?

Hargitai Iván: Nehezen, pedig a képlet egyszerű. Dörner György pályázatának szakmaiságáról nem is érdemes beszélni. Önmagában az előszó alkalmatlanná teszi a dolgozatot arra, hogy egy demokratikus országban színházi pályázatnak lehessen nevezni. Tehát a pályázat nem érvényes – ezt a gondolatot lehet masszírozni, toldozni, foldozni, Csurka István háttérbeszorításával, a helyzet mentésével lehet próbálkozni, de attól még ez egy vállalhatatlan döntés marad.

Te rendezted volna a Jadviga párnáját. Márta István legutóbbi sajtótájékoztatóján azt mondta, jogi kérdésekről tárgyalnak Závada Pállal, aki nem szeretné, ha sor kerülne a bemutatóra. Mi lesz a te sorsod és a darabterv sorsa?

Hargitai Iván: Ez egyenlőre zavaros. Engem éves szerződés köt az Új Színházhoz június 31-ig, de január 31-től nem szeretnék itt dolgozni. Még nem néztem utána, hogy jogilag ez miként lehetséges. A Jadviga párnáját Závada Pál le akarja tiltani, ez is bonyolult jogi kérdések elé állítja a színházat. Ettől függetlenül úgy gondolom, nem úri luxus vagy rátartiság a döntésünk, hiszen morálisan elfogadhatatlan helyzetbe kerültünk. A mi esetünkben az a morális minimum, hogy nemet mondunk, különben visszamenőleg hiteltelenítjük magunkat, és a korábbi munkáinkat.

Akkor is az Új Színházban dolgoztál, amikor Székely Gábort leváltotta Márta István..

Hargitai Iván: Alapítótag voltam, Székely Gábor, egykori osztályfőnököm hívott... Ő is politikai döntés okán kényszerült távozni. Nem túl hosszú pályafutásom alatt már 5-6 igazgatóváltást megéltem, és az egyik rosszabbul, gusztustalanabbul sült el, mint a másik. Mindig is szükség volt valamiféle politikai háttérre a kinevezésekhez. Többször előfordult, hogy a szakmailag valóban alkalmasak nem is akartak pályázni, mert úgy érezték, csak bohócot csinálnának magukból. És persze minden esetben harcolni kéne a szakmaiságért és azért, hogy ne a pénzügyi rentábilitás legyen az elsődleges hatóeszköz egy kulturális intézménynél. Ugyanis egy színháznak sokkal súlyosabb feladata van, mint az, hogy pénzt termeljen. De az Új Színház ügye most egészen más, mérföldkő az ország kulturális életében. A színház (a kultúra maga) a bonyolultság kifejeződésének helyszíne, eszköze. Márpedig Dörner egyszerűsít: vannak jók és vannak rosszak. A rosszakat meg kell büntetni, a jókat jutalmazni kell. Aki pedig ez ügyben ködösít az a langyos középszer: és áruló. A jogalkotó húzhat ilyen éles határvonalakat, a művészet soha. De még a vallás sem: ld. megbocsátás tan. Szerintem ilyen elhibázott döntés még egyszer sem született. Nem véletlen, hogy megmozdult az egész szakma és nyíltan konzervatív értékeket valló emberek is megszólaltak. Számomra Gáspár Sándor gesztusa, üzenete például nagyon fontos volt. Valószínűleg akkor nyerne ez az ország, ha nem kéne mindenáron azt a betyárbecsületet tartani mindkét politikai oldalon, hogy a korrupt, vagy erkölcsileg kikezdhető tagjainkat minden áron megvédjük, hogy ne erősödjön kilökésükkel a másik fél... Egy tisztességes jobb és baloldallal valóban megerősödhetne az ország. Ennek jegyében vállaltam munkát bizonyos jobb oldali (döbbenetes, hogy így kell fogalmazni) színházaknál, és ezért nem akarok az új vezetéssel együttműködni az Új Színházban.

Megterhelő volt számodra az elmúlt időszak?

Hargitai Iván: Kevésbé, mint a színészeknek. Nekem tavasszal kellett volna rendeznem itt, eddig más színházaknál dolgoztam. A színészeknek nehéz lehet ott. A munka jótékonyan elfeledteti az emberrel, hogy mi veszi körül, de most azok, akik nem próbálnak a Varázshegyben, légüres térbe kerültek. Hirtelen rájuk csapódik a gond. Az a legborzalmasabb, hogy nincsenek kinyújtott kezek a szakmában, nincs semmiféle védőháló, vagy menedék számunkra. Morális támogatást kapunk, de a számlát senki nem fizeti be helyettünk. Egy színészre nem sok munkalehetőség vár. A pesti igazgatók nyilván a saját társulatukat védik most, hogy szorul a költségvetési hurok.

Petrik Andrea és Gáspár Sándor a Bethlenben

Az ember azt gondolná, egy rendezőnek nagyobb a mozgástere..

Hargitai Iván: Nincs nagyobb mozgásterünk, a létbizonytalanság a rendezőkre is vonatkozik. Nincsenek állandó, pláne jól fizetett státuszok. Engem is kétségbeejt, hogy mi következik április után, hiszen addig van munkám. A folytatást még homály fedi. Hosszú évek óta bizonytalanságban élnek a rendezők, az ember alázattal összehalássza az évad munkáit és mindig úgy érzi, mintha „visszafogadták volna” valahova.

Rendszeresen telefonálsz?

Hargitai Iván: Persze. A szemérem már rég elmúlt belőlem. Viszont azt fontosnak tartom, hogy az ember, semmilyen körülmények között se menjen egy bizonyos színvonal alá. Eddig szerencsém volt, mert vagy remek darabokat ajánlottak, vagy kikérték a véleményem.

Tóth Károly Kreón és Széles Zita Antigoné szerepében a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban

Legutóbb Antigonét rendeztél Nyíregyházán.

Hargitai Iván: Negyedik éve dolgozom az ottani színházban. Amikor ajánlatot kaptam az Antigoné megrendezésére, az esélytelenek nyugalmával fogtam hozzá, ehhez a színházi alapműhöz. De nyilván még így se lett volna semmi értelme a munkának, ha nem ismerem ilyen jól a társulatot. Ez egy rendkívül fajsúlyos darab, amihez csak akkor lehet közel férkőzni, ha egy létező személyes és szakmai viszony van az alkotók között. Nyíregyházán minden biztosított volt egy ilyen elmélyült munkához. Igazán remek színház!

Néhányat sorolok legutóbbi rendezéseid közül: Finito Székesfehérváron, Bethlen az Új Színházban. Közügyek és „fejedelmi magánügyek” foglalkoztatnak. Hogy hat a munkádra az, ami körülvesz minket? 

Hargitai Iván: Lényegileg. Enélkül nem érdemes színházat csinálni, a színházat a jelen visszhangja teszi átélhetővé. Sokszor monják, hogy a nézők csak szórakozni vágynak, de ez nem igaz. Mindenkit érdekel, befolyásol, kíváncsivá tesz a társadalom helyzete és az arról való beszéd. A társadalom pszichés állapotát feldolgozni ugyanolyan fontos, mint az emberekét. Ha valaki kialvatlan és nem evett, hisztérikussá válik. Ha a társadalom nem kapja meg a feloldozást, a törődést önmagával –ennek eszköze többek között ba színház- akkor fölrobban. Elemi szükségünk van a kultúrára. Élelem nélkül eltengődünk, pár órás alvásokkal is meglepően sokáig lehet bírni, de csak egy darabig. A kultúrával is ez a helyzet. A hiányérzetek előbb vagy utóbb összesűrűsödnek. És akkor…

Tóth Eszter és Simon Zoltán a Berenice című előadásban, fotó: Garamvári Gábor

Nemrég a Színművészeti Egyetemen is dolgoztál egy Racine darabon, amelyet úgy ajánlotok: „nincs erőszakos cselekmény, a kötelesség, a szenvedély és az akarat vívja tragikus harcát”.

Hargitai Iván: Azt gondoltam, izgalmas lehet ez a darab, mert nagyon szenvedélyes. Egy szerelmi háromszögről szóló történetet mutat be. Az előadás megpróbál mai környezetben, jelmezben a fiatalok saját érzelmi bonyolultságáról beszélni. A rendkívül nehéz verses szöveg a maga redundánsságával és gazdagságával arra hívhatja fel a figyelmet, hogy a vers valóban alkalmas arra, hogy kifejezze mi dúl az emberben és az érzelmeknek hányfajta színe van. Eszembe jut Esterházy Péter egy gondolata, amelyet Thomas Bernhard kapcsán fogalmazott meg: ő nem gondolta volna, hogy a barnának ennyi árnyalata van. Racine története sem tarka, de sokfajta árnyalata van. Tehetségesen beszél a szakítás poklának bugyrairól. Úgy gondolom, mostanában azt a fajta elidőzést, amit kínál egy színdarab, ellopják a nézőtől. Egyre inkább a pergő képek, a remek ötletek viszik a hátukon az előadásokat, amelyek mint egy ötletbörze léteznek a színpadon. Ennek néha az emberi lélek és természet ábrázolásának gazdagsága esik áldozatul. Mi most erre törekedtünk. És remélem, a nézők ráéreznek erre.

Tóth Berta/ színház.hu